Papp Andrea

Magyari Sára

Balázs Géza

Balázs Géza

Cservenka Judit

Cservenka Judit

Minya Károly

Minya Károly

Ilosvay Selymes Pál

Ilosvay Selymes Pál

Blankó Miklós

BlankoM

Dede Éva

Dede Éva

Vízkeleti Szilveszter

Vízkeleti Szilveszter

(Ny)elvi kérdések   1-100.

Horváth Péter Iván

Horváth Péter Iván 100 ismeretterjesztő írása

Írások

Nyelvemre harapva
1-75.

Hartay Csaba

Hartay Csaba 75 szatirikus nyelvi írása

Írások

Takázás
1-45.

Horváth Péter Iván

Magyari Sára 45 nyelvi esszéje

Írások

Szólás-mentés 1–50.

Pomozi Péter

Pomozi Péter 50 írása

Írások

Korrekt troll 1-77.

Halmai Tamás

Halmai Tamás 77 korrektorglosszája

Írások

Nyelv és iskola 1-16.

Kóródi Bence

Kóródi Bence 16 írása

Írások

Kávéházi szeglet 1-26.

Fráter Zoltán

Fráter Zoltán 26 esszéje

Írások

Borostyánkő 1-88.

Puszay János

Puszay János 88 esszéje

Írások

Nyelvi puzzle

2020.10.7.nincs hozzászólás

Zalán Tibort kérdezi Birtalan Andrea

Zalán Tibor József Attila-díjas és Magyarország Babérkoszorúja díjas költő, író, dramaturg, dalszövegíró. Költői korszakait nem az aktuális irodalmi trendek határozzák meg, soha nem is állt be a fősodorba, nem tagja írószövetségeknek, hanem tisztes távolságot tart ezektől. Ez a fajta középen állás nyelvi középen állás is?

-Sajnos nem. Én azt gondolom, hogy nyelvi középen állás nem létezik, abban az értelemben nem, hogy én kialakítottam – mint minden valamire való költő – magamnak egy nyelvet, és azt a nyelvet ragozom, mióta rátaláltam, életem végéig. Ilyen értelemben inkább a kívül állás, mint a középen állás jellemző a nyelvemre. Amíg magatartásban én azt gondoltam, hogy én középen állok, legegyszerűbben fogalmazva, két oldal között, ami most kirajzolódik politikailag, és sajnos a művészetben is, jobb és baloldal. Akkor azt gondoltam, hogy az igazságot tudom képviselni, ha se ott nem vagyok, se itt nem vagyok, de aztán rájöttem, hogy az igazság olyan, mint az ingaóra, folyton leng ide-oda, és hol itt van az igazság, hol ott van az igazság. Ha beállok valahova, akkor nekem azt az igazságot kell képviselnem a meggyőződésem ellenére is, úgy tisztességes. Ezért szabadultam meg minden ilyen kötelemtől.

A nyelvben én másként gondolom, a nyelvben igenis radikálisan neki kell látni, a nyelvben egy pozíciót elfoglalni, ami független mindentől, ennek meg valahol úgy lehetne megfogalmazni a lényegét, hogy amikor te megszólalsz, akkor azonnal tudni lehessen, hogy te szólaltál meg, és nem más. Ez nem lehet erőltetett, nyilván ez egyfajta költői, írói gyakorlat kell hozzá, például számomra azt mutatja meg, hogy jó irányban vagyok, hogy én nem tudom szöveg nélkül egyetlen versemet se elmondani, illetve egy nyolcsoros verset el tudok mondani. Ilyen az agyam; amíg százféle idézetet tudok más költőktől, addig magamtól egyet se, főleg drámáknál, amikor színpadon látom a művemet, akkor se tudom, hogy mit írtam, de abban a pillanatban, ha olyan mondat hangzik el, amit én nem írhattam, akkor azt megjegyzem, utánanézek, és valóban nem én írtam, valóban nem azt mondta az előadóművész, amit én leírtam. Tehát kialakul egy olyan sajátos ütemezésed, olyan sajátos kötéstechnikád a nyelvben, ami csak rád jellemző – és ettől megszabadulni nyilván már nem is tudnék.

Nemcsak költőként ismerhetjük, mindhárom műnemben alkot. Hogyan működik a nyelv a lírában, az epikában és a drámában?

-Erre két irányú választ lehet adni, legalábbis az én világomban. Egyrészt, én alanyi költő vagyok. Én akkor is alanyi költő vagyok, ha drámát írok, vagy prózát írok, tehát ez fölmentést is ad az alól, hogy nekem a drámai kötelemeket be kéne tartanom, avagy a prózának a szokásos kötelemét be kell, hogy tartsam. Emiatt aztán mindenféle szabálytalanságot el tudok követni – most írom éppen a Papírváros regényemnek a negyedik részét, két és fél éves késéssel le is fogom adni talán idén a kiadónak –, abban a pillanatban eldöntetlen, hogy próza, vers, vagy verspróza. A Tiszatájnak épp tegnap küldtem egy szöveget, még éjszaka válaszolt a főszerkesztő, aki zavartan nem tudta definiálni, hogy most ezt versként kezelje, prózaként kezelje, netalán egy drámai monológként kezelje. Ez az egyik válaszom. Tehát engem nem érdekelnek a műnemek, a műnemek közötti átjárhatóságot már régen kitalálták, Joyce-tól kezdve, de már Joyce előtt is voltak ilyen törekvések. Mindenki használja, aki szabadon kezeli a nyelvet, illetve azt, amihez hozzányúl; ez az egyik irány.

A másik irány pedig az, hogy én dramaturgiát, drámaelméletet, drámatörténetet tanítok már nem tudom, vagy húsz-harminc éve, tehát valamennyire tisztában vagyok drámaírás alapszabályaival, és creative writingon a prózát is tanítottam, meg foglalkoztam vele, tehát a szabályokat is tudom. Igyekszem a drámaírásnál visszaszorítani a költőt, a líraiságát a műveknek, mert dramaturgként gyakran tapasztalom, hogy ez az elmismásolásnak, a színpadi bizonytalanságnak, a színpadi mázolásnak, a hatásvadászatnak az egyik eszköze az, hogy lírai elemeket használnak a szerzők. Erre nagyon vigyázok, hogy ne csússzak bele abba a csapdába, hogy én magam is megúszni akarom a színpadot. Lehet, hogy emiatt is brutális a nyelvezete a legtöbb darabomnak, és emiatt időnként a színházak a szőnyeg szélére mennek a helyi hatóságokkal, hogy milyen trágár, pornográf darabot mutatnak be.

A másik, a prózában pedig nem tudom megteremteni a cselekményességet, ami a prózának egyébként nyilvánvalóan a lényege, sőt, igazából még az esszéprózát se tudom művelni, az nekem nagyon száraz, illetve nekem nincs agyam a cselekmény kialakításához, főleg nem három-négy-ötszáz oldalon keresztül. Én már tíz oldal után elfelejtem, hogy mikor mit csinált a hősöm, és nem is nagyon érdekel. Amikor az első részét írtam ennek a regényemnek, akkor a háromnegyedénél vettem észre, hogy váltottam a felénél, és aki addig – azt hiszem, hogy – képzőművész volt, az építész lett a százkilencvenharmadik oldalon, én ezt a kétszázötvenediken vettem észre, és nagyon megijedtem, hogy annyi mindent át kell dolgoznom. Az is a költőséghez tartozik, hogy én lusta vagyok, Esterházy ugye mindig mondta, hogy reggel leülni, és akkor nyolctól délig írni – hát ez nekem nem működik, én akkor írok, amikor le tudok ülni, amikor van időm, vagy van hozzá eszközöm. Nem akartam újraírni, úgyhogy beletettem egy esszét, amivel megmagyarázom, a szerző kiszól, megmagyarázza az olvasónak, hogy miért lett ebből a szerencsétlen költőből, vagy íróból építész… vagy festő volt? Író volt, úgy emlékszem, nem biztos, látod, ebben sem vagyok biztos. Annyi bizonyos, hogy beraktam, és a róla írott kritikákban minimálisan megjegyzik, hogy milyen vagány posztmodern gesztus az a kisesszé a közepén, amelyben egy szokatlan dolgot csinálok, hogy foglalkozást váltok a főhősnek, és mindez teljesen természetesnek tűnik a regényben. Ennyire nem vagyok regényíró, ennyire nem vagyok drámaíró, illetve ennyire vagyok regény- és drámaíró. Így működöm.

Dobosnak készült, dalszövegeket is ír, több lemeze is megjelent Huzella Péterrel. A zenében meglehetősen vitatott a szöveg fontossága. De az is érdekes, hogy általában az a frontember, aki énekel, aki a szöveget hozza. Hogyan látja ezt?

-Én igazából életemben nem írtam volna dalszövegeket. Fiatalkoromban volt egy zenekarom, amit aztán be is tiltottak egy koncert után. Korai punkzenekar, öntudatlan punkzenekar volt, akkor írtam szöveget utoljára, akkor ilyen radikális szövegeket írtam, amit egy tizenhét éves ember az egész világ ellen fogalmaz meg. Aztán Huzella Péter keresett meg, profi zenész, hogy írjak neki szövegeket. Mivel egy szál gitárral adja elő – kivétel a koncerteken, amikor zenekart is szervez maga köré – ezáltal a szöveg rendkívül fontossá válik. Kicsit emlékeztet a francia sanzonoknak a világára, de nálunk akár a Cseh Tamási megjelenésre is. A Cseh Tamásnál is legalább annyira fontos a Bereményi, mint a Cseh Tamás, ugyanakkor, ha emlegetik is a Bereményit, Cseh Tamás a frontember, tehát róla szól a világ. Én ebbe beletörődtem, meg is írtam egy dalban, hogy amíg én ott üldögélek a nézőtéren hátul, addig mindenki az ő szerelmességét nézi, amit én írtam meg, és éltem át, az ő fájdalmát érzi át, amit én éltem meg, és én éltem át. Ő csak felhasználja ezt az egészet, és ez így természetes, mert zene nélkül ezek a szövegek igazából nem működnének.

Másképp hat-e a vers, mint a dalszöveg?

-Élesen külön kell választani a szöveget és a verset, mert ugye a vers úgy fejti ki a problémákat, hogy nem törekszik az első hallásra való értésre. Én nem is értem általában az ismeretlen verseket első olvasásra, vagy első hallásra, viszont a dalszövegnek egyetlen lehetősége van, az elhangzáskor az első szótól az utolsóig jelen lenni, és érvényesíteni azt, amit szándékozik a két ember, vagy ahányan csinálják. Emiatt másfajta felelősség, és másfajta mélység is a dalszöveg. Mindig úgy tekintem a dalszöveget, mintha szinopszisa lenne egy versnek, amit egyszer majd megírok, aztán persze nem írok meg soha.

Háry – a rettentő magyar vitéz, A rettentő görög vitéz, Királylányok könyve, Bongóc – gyerekeknek is ír. Ezekben a művekben erőteljes a humor, a nyelvi humor. Andersen meséinél, a népmesékben, sőt még Petőfi gyerekverseiben is a történet dominál, a megszólalás milyensége mintha háttérbe kerülne. Hogyan érdemes történetet írni a gyerekeknek?

-A gyerekirodalom számomra is meglehetősen bonyolult kérdés, engem mindig amiatt baszogatnak, hogy én olyan komor vagyok. A lányaim is mindig azt mondják, hogy megint megjelent egy csuklófelvágós versed. Tőlem azt várja el a közönség, és most a Rózsavölgyi Szalonban lesz egy darabom, amelyet most írok, és a beharangozóban azt írják, hogy én a századvég válságának a pusztuláshangulatának a költője vagyok. Tehát el is várják, hogy én egyfolytában pusztuljak, haljak, legyek beteg, legyek vérbajos, haljak éhen, hulljon ki a hajam, hulljon ki a fogam, azt várják, hogy egy ilyen sótlan, se hús, se hal ember legyek, aki egyfolytában csak a világ nagy eseményein, és az ő saját szomorúságán töpreng. Ezzel szemben, ha valaki megismerkedik velem, mindig elcsodálkozik, hogy egyfolytában röhögünk, piálunk, csavargunk, hülyéskedünk, és a két embert nem nagyon tudja összerakni. Namost, ez a két ember nyilvánvalóan bennem van, és ilyenkor, a groteszk, humoros darabjaimban élem ki. Vígjátékot soha nem írtam, mindig inkább ilyen groteszk, komédiaszerű dolgokat. De a gyerekvers és a gyerekkönyv más. Tehát, amikor én A rettentő görög vitézhez fogtam – ami talán a legsikeresebb gyerekdarabom, kétszáz fölött tart az előadásszám, ami egy gyerekszínházban elég nagy szám – akkor például azzal kellett szembe néznem, hogy van egy hős, aki mindenkit agyonver az útja során: ez a rettentő erős Thészeusz. Amikor mondtam, hogy sorozatgyilkosságot akarunk színpadra vinni, Fodor Tamás, kiváló rendező azt mondta, hogy oldd meg, a gyerek röhögjön, a felnőtt élvezze. Eltűnődtem ezen, hogy a gyerek hogy fogja élvezni, és akkor rájöttem arra, hogy ez a Thészeusz nem az a nagy Thészeusz, hanem egy kis tizenhat éves fiú, aki folyton éhes, és mindenhol enni akar, de soha nem adnak neki enni. Végül aztán annyira bedühödik, hogy mindig agyonver valakit, de ezt is úgy oldom meg, hogy a gyerek röhögjön, és ne érezze azt, hogy itt komoly halálok vannak. A másik pedig, hogy hogyan élvezze a felnőtt, és ez csakis a nyelven keresztül működik. Én a makáma formát tartom szerencsésnek, amikor a prózai sorok rímelnek távol-közel egymáshoz, és ezzel egy sajátos ütemet tudsz adni magának a szövegnek, ami kínálkozik a színpadi megvalósítás számára, meg a nyelvi humort is teljesen ki tudom élni. Fodor Tamás úgy tudja megcsinálni az előadást a darabból, hogy a hetvenéves nagyapa együtt röhög az unokájával, aztán egy atelier humornál nem röhög az unoka, csak a nagypapa röhög, mert tudja, hogy az Rousseau-t parodizálja, aztán a gyerek röhög, mert a nagypapa nem tudja, hogy például mit jelent azt, hogy „eldobom az agyamat”, tehát a szlenget bele lehet keverni, mindenféle nyelvi szinten meg lehet mozdítani a gyerekszövegeket.

A Hárynál nem is volt sok esélyem, mint az, hogy a nyelv felé induljak el, a történetet mindenki ismeri, a Kodály Háryját mindenki ismeri, és joggal szereti, a Garay Háryját már kevésbé ismerik, de kitűnő írás. Nem tudom, mennyire nyilvánvaló, hogy ez körülbelül két-három oldalnyi szöveg, tehát abból kellett generálozni magát a könyvet, és kínálta a történet is, a figurák, a bíró, a diák, tehát a figurák karakterizálása nyelvi karakterizálással is jár. Ezt a színpadtól tanultam meg, hogy ha behunyod a szemed, és a szereplők megszólalnak, akár ugyanaz a színész olvassa fel a szöveget, akkor a nyelvhasználatból pontosan tudnod kell legalább azt, hogy idős vagy fiatal, nő vagy férfi, gonosz vagy jó, anélkül, hogy ezt direktben látnád. A nyelvi karakterizálás a gyerekeknél túlzásokat is megenged, és hát én ismerek számtalan gyereket, aki harsányan végigkacagja ezeket a történeteket, míg a Királylányok könyve például hosszú meséket tartalmaz, és gyakorlatilag lírai történetek, lánytörténetek kevesebb humorral, több költészettel, és több szűrtséggel. Mindig az határozza meg, hogy kinek készül. A Királylányok könyve, két könyv kötete, lányoknak készült, és a lányok szelídebbek és „aranyosabbak” ilyen szempontból. A fiúk pedig szeretik a vadabb ügyeket, a harcot, a küzdelmet, a győzelmet, a hősnek a győzelmét, a gonosz elpusztulását, és ezek mind-mind a nyelv felé viszik el az embert, nem a történet felé.

Hogyan kell, vagy érdemes szólni a gyerekekhez versben? Említeném itt például a Bongóc-köteteket.

-A Bongóc egy nagyon régi történet, de már itt is valami makámaszerűség volt. Harminc évvel ezelőtt jelent meg két kötet, a nagyon kicsi gyerekeknek szól. A nagyon kicsi gyereken én az óvodás, iskolás körüli gyerekeket értem. Nagyon kicsiknek nem tudok írni, mert valahogy nincs meg bennem az a készség, oda Csukás Pista kell. Hozzájuk nagyon egyszerűen kell beszélni, és ez a nagyon egyszerű beszéd nekem nem megy. Rá kell találni egy olyan nyelvre, amit a legkisebb gyerek is be tud fogadni, az én befogadóközönségem körülbelül a kisiskolás kornál kezdődik, és a Bongóc ezekhez az olvasni épp tanuló gyerekekhez szól. Nagyon egyszerű történet, nagyon redukált nyelven. Azt hiszem, hogy minél nagyobb egy gyerek, annál differenciáltabban lehet megszólaltatni a nyelvi humort is, és magát a nyelvet is. Ott már lehetnek összetett mondatok, többszörösen összetett mondatok, sőt olyan mondatok, amiben elveszik a felnőtt és a gyerek is, azt külön küzdelem megtalálni, főleg hogyha a szülő olvas a gyereknek verset. Én minden este olvastam a gyerekeimnek, meg a feleségem, és néha együtt kerestük az értelmét egy-egy mondatnak, hogy hol az eleje, hol a vége, és hol találjuk meg a közepét. Tehát a gyerekhez úgy kell szólni, mint a felnőtthöz. Szokták kérdezni tőlem, hogy mi a különbség a gyerek és a felnőtteknek készülő írás között, én azt mondom, hogy gyakorlatilag semmi. Ha a felnőtt nem tudja élvezni a szöveget, akkor valószínűleg a gyerek se fogja. Tehát a gügyögést nem szereti a gyerek sem, nem szabad neki gügyögni, nem szabad alábecsülni. Ugyanakkor azt sem szabad gondolni, hogy a gyerek egy felnőtt emberpéldány kicsinyített mása. A gyereknek van egy fejlődési periódusa, világa, egyre többet ért meg a világból, egyre többet akar megérteni a világból, és ehhez a megértéshez kell valamilyen létrát vagy útjelzőket tenni, és nagyon fontos, hogy a gyerekeknek használt nyelv arra is szolgál, hogy a gyerek nyelvi kincsét bővítse. Az a gyerek, akinek mesélnek – ma már közhely, remélem –, az két-három évvel is megelőzheti érettségben a többi gyereket, mire iskolába kerül. Ez azt jelenti, hogy egyfolytában használja a nyelvet, amikor hallja, és ezt a hallott nyelvet fel tudja használni, amikor a saját nyelvi karakterének a jegyeit kialakítja. Nagyon fontos még a gyerekeknek íráskor, hogy adj lehetőséget a szerepjátszásra ezekben a történetekben, lehessen azonosulni, és lehessen elkülönbözni. Két unokám van, a nagyobbik azt mondta, amikor mondtam neki, hogy Zazóka, gyere ide, hogy neked nem vagyok Zazó, vedd tudomásul! Kérdeztem, hogy miért, ki vagy?Én Jake kapitány vagyok – gőzöm nem volt, ki a Jake kapitány –, és kérdeztem, hogy ki a Zizi, a húgod? Mondta, hogy ő Izzy, a kalóz, mondtam, jó, és akkor én ki vagyok? Odaállt elém a picike gyerek, aki a derekamig ér, a mellkasánál húzott egy vonalat, és azt mondta: te nekem idáig érsz (nézett föl rám), és te Cuddy vagy, a pufi matróz. Kérdeztem, hogy most mi a dolgom? Most menj, és keresd meg a kardomat. Na, most egy gyerek még a rajzfilmnek a nagyon redukált világát is teljesen magáévá tudja tenni, ha ehhez még hozzáadunk egy minőségi nyelvet, mert a rajzfilmek nyelve katasztrofális, sajnos, akkor az intencióban lehetőségünk van, hogy megnöveljük a gyereknek a lehetőségét és a fejlődési készségét.

Nyelvem határai a világom határai – mondta Wittgenstein – hol vannak Zalán Tibor határai?

-Azt hittem, hogy én mondtam. Annyira jó, hogy akár még én is mondhattam volna (nevet). Wittgensteint egyébként nagyon szeretem. Azt gondolom, hogy a nyelvi határok nem fogalmazódhatnak szókinccsel, vagy nem lehet behatárolni magával a nyelv használatával, amit egy ember használ. Egyfolytában bővül az ember a nyelve, ezt onnan gondolom, hogy amikor küzdök ezzel a regényfolyammal, és egy vagy két évvel ezelőtti szöveget nézek, akkor magam is elcsodálkozom, hogy milyen okos voltam még akkor. Akkor még mennyi mindent tudtam, nyilván az ember abban a helyzetben, amikor dolgozik, nem érzi, hogy mennyi mindent tud. A nyelvvel való kapcsolat rétegződő ügy, tehát anélkül, hogy észrevennéd, egyre bonyolultabb és differenciáltabb nyelvhasználatod, és egyre tisztább. Valamennyi régi művemet, főleg a prózai művekről van szó, ha elolvasom újra, akkor kedvem támad egy ilyen kihúzóval végig sárgával és pirossal jelölni, hogy mi az, ami eleve kidobandó mondat – tartalmilag nem tudok beleszólni már, mert az el volt mondva –, mi az, ami javítható és mi az, ami – mondjuk akár egy szó vagy kötőszó is – feltétlenül javítandó. Magyarán egyre javul az embernek a nyelve, egyre érdekesebbé válik számára a saját nyelvhasználata.

Mivel egy nyugtalan alkat vagyok, és nem nagyon tudom folyamatosan csinálni, amit csinálok, (az elején említetted, hogy nem tudok beállni korszakokba, tehát nem érdekel, hogy posztmodern van, hogy modern van, újmodern, neomodern, neoklasszicista valami, én mindig azt írom, amihez kedvem van, és mindig úgy írom, ahogy nekem jólesik), emiatt kitaláltam azt a kifejezést, hogy radikális eklektika, amit azóta sokan átvettek, sőt még sokan magukénak is vallják, nagy örömömre – ez olyan, mint a Wittgenstein a beszélgetésünk elején a kérdés feltevése után, hogy azt hittem, hogy én mondtam ilyen okosat, mert szerettem volna én is okosat mondani egyszer az életemben.

Tehát emiatt aztán mindenféle nyelvi rétegből, rétegezettségből tudok válogatni magamnak. Nincs megemelt költői nyelvem, csak költői nyelvem van, amibe a szlengtől kezdve a káromkodáson át az ódai szárnyalás is beletartozik, és ez nagyon izgalmas. Egy kicsit a modern zenéhez hasonlítva, ha végiggondolod, és most nem mondok zeneszerzőket, mert úgy tűnik, hogy össze akarom hasonlítani az én művészetemet bármilyen zeneszerzőével, de a modern zene jelentős szerzői mindig valami határon mozognak, tehát soha nem lehet eldönteni, hogy szimfonikus művet írtak, vagy minimál mozzanatokból építkezik a mű, vagy egyáltalán, hogy mi az, amit csinál. Én is azt gondolom, hogy nekem ez az utam, hogy soha ne azzal foglalkozzam, hogy most kinek felelek meg, hogy most éppen újtárgyias a tónus, vagy újundok a költészet, vagy ironikus, vagy tárgyias, nekem teljesen mindegy. Nekem az a fontos, hogy mindig olyan nyelvi elemeket tudjak használni, amiket csak én tudok. A creative writing óráim elején – ezt te is megtapasztaltad – elmondom a diákoknak, hogy nekem az a véleményem, hogy önmagában a költészethez nem sok köze van a költőnek, nincs olyan, hogy költészet, ahhoz nincs viszonyunk, a nyelvhez van viszonyunk, és a nyelvből alakul ki a költészet. És mert a nyelvhez van viszonyunk, az nem mondanivaló, hanem szavaknak az együtt állasa, és az embernek az a dolga, hogy a szavakat minél érdekesebben rakja egymás mellé; ebből alakul ki a költészet. Tehát nem én csinálom a költészetet, hanem az általam egymás mellé rakott szavak alakítanak ki egy olyan sajátos jelentéstartalmat – ha tartalomnak lehet ezt nevezni –, amit én magam sem ismerek, csak én is rádöbbenek, mint olvasó, hogy létezhet egy ilyen is a világban, ami itt kialakul a nyelvi-puzzle játékom végén.

 

Az interjú harmadára rövidített változata megjelent az Édes Anyanyelvünk című folyóirat 2020/1. (februári) számában. A szerk.

Új hozzászólás