Az Úrhatnám polgárt a Szegedi Szabadtéri Játékok előadásában láthatta a nagyérdemű. Azonban nem Mészöly Dezső fordításában, hanem Parti Nagy Lajos átiratában, illetve a „sajátiratában” készült különleges színpadi szöveggel. (Hasonló az újrafazonírozott Tartuffe-höz. Lásd a Színház és nyelv rovat „Az Írás szerint sulyk alatt nő a pálma” – Közmondásferdítések, valamint Dömötör Adrienne: Háromféle Tartuffe.) Parti nyelvezete sajátos, afféle jó értelemben vett kavaréknyelv, mivel úgy archaizál, tesz régiessé szavakat, hogy közben a szélsőségekig újít. Hiszen például micsoda képtelenség az, hogy ugyanazon az igén szerepel az elavult jövőidő-jel (-nd) és a múlt idő jele, pl.: taníttandtak; „Mit alkotandtunk a Músát cicerélvén?”; „Slafrok, mint az előbb meg tetszendett jegyezni.”;

Ugyanakkor – ha nem is mindig, hellyel-közzel – jól veszi a közönség ezt a sajátos humorú, szósziporkákat tartalmazó és stíluskavalkádot mutató szöveget (erről majd még később), a megnevezések garmadája pedig nyelvi ínyencségek: gutabéka, köcsögány, fajkripli, kottapondró, pityupapagáj.

Mint több más Moliere-komédia, a sovány cselekmény mellett, ez is egy típust, egy mindig is aktuális emberi gyengeséget állít a középpontba, az újgazdag ember hiszékenységét és tudatlanságát többek között. A díszlet nélküli színpadon így a játék, a szó és az extrém, időnként abszurd jelmezek kapnak hangsúlyt. Jourdain úr az ugorkafára (sic!) felkapaszkodni kívánó álnemes, képmutató ember, aki először arany slafrokban, majd páviánruhában tetszeleg (Balog József meggyőző alakításában). A pénzéért természetesen ott legyeskedik és hajbókol körülötte a sánta tánctanár (Farkas Andrea), aki egyben a súlyemelő öves szolgáló, Nicole is, valamint ott döng a zenetanár (Barnák László), aki az Elvis-frizurás hősszerelmest, Cléonte-ot is játssza, szolgája pedig a rocker Covielle (Kosztolányi József). A filozófus (heccelő és szóértelmező narrátor) Jakab Tamás kitűnő jelenete a címszereplővel a fonetikaóra, amelynek végén megállapítható, hogy Jourdain egy kiművelt gégefő. Dorante gróf (Sorbán Csaba) úszódresszben és vadászgörénnyel a karján stílusos párja Dorimene grófnőnek (Borsos Beáta), akire pedig ruhaként a jelmeztervező, Bianca Imelda Jeremiás egy kalitkához hasonló szoknyaabroncsot adott. Jourdain felesége (Sebők Maya) a józan észt képviseli a darabban, igaz csíkos fitneszruhában és elöl-hátul a nőiesség megnagyobbított elemeivel. A rendező Herczeg T. Tamás az előadással a groteszk sok színét kívánta megmutatni. Természetesen a boldog vég nem marad el, s az előadás után kellő önkritikával ki-ki eldöntheti, mennyire tombol benne a rangkórság, a nagyravágyó pojácaság.

A rangkóros himpellér szósziporkázása egy nem létező nyelvhasználattal szembesíti az olvasóját, illetve a színháznézőt. Hiszen egyrészt igen művelt latintudással rendelkezik, másrészt nyelvjárásban beszél, ami (sajnos) a műveletlenségét hivatott érzékeltetni. Így nem beszél senki, amivel semmi gond nincs (Lásd Színház és nyelv, „Ez egy nem létező nyelv”. Bánya-szöveg, Székely-replika), azonban az már erősen korlátokat szab a szövegnek, hogy a színészeknek és a rendezőknek igen lassú tempóra kell fogniuk az előadást, hogy nézők megértsék, követni tudják, a szöveget. Azt is feltétlen meg kell említeni, hogy a kisvárdai színházi fesztiválon, ahol bizony bőséggel ültek a nézőtéren szakmabeliek, csak sporadikus, egy-egy elhangzó kacaj jelezte, hogy a szerző humorosnak szánt szövege célba ért. Lássuk konkrétan a nyelvi eszközöket: neologizmushasználat, pl.: vadonatódon; „Nyuszihuszár, hoppla!”; „Gyerünk, köcsögínók!”; „Hanem alul mi van? Na mi? Vívójogging!”. Neologizmus zenei műszóra hajazva: sőtisszimó, Ácsingó moderátó! Tempó puderátó! Ácsiózó! Latin kifejezések használata: „Kolosszeum, kérném szépen, nem lelek rá / Verbáliákat…”; „Óra et labóra, uram… „Noblesse oblige, uram. Vagyis az ősiség, / A törzsökös nemesség, kötelez, ugye …” Bizalmas nyelvhasználat: „…fölcsiped, komám, te is / A zsíros gázsit tőle, s szintúgy nyalsz neki / A nagy krédóddal…” Jourdain: Pálinkás helóbelót uracskáknak kívánok. / Meg boros adjonistent, konyakos csocsit. / Hogy tetsztek aludni a művészecskéim? /
Volt-e magömlend, szőlő, lágykenyér?”. És végül az érthetetlen, megfejthetetlen kifejezésk sora: „Ha béfogadná őt a zógenánt elit.”; „Be ne merdézzél már, csak trufáltam, komám.”; „E vadbarom? E pöffeteg rigác?”; „Hogy mit művel a sok hipertinencs szabó,…”; „Te ebhendi szabó?! A torelenciám (sic!) / Próbára ne tegyed, mondom, mert elszakad!” „Nem nézhettek úgy ki, mint egy icig. Értve?” „Mér ennyire gyászos? Nyavalygós. Szomoráncs. / Puzdrámba a börtönt.” „Akkor menjél ki a reterátra.”