Pusztay János

Puszay János

Papp Andrea

Magyari Sára

Balázs Géza

Balázs Géza

Szűts-Novák Rita

Fráter Zoltán

Szűts Zoltán

Fráter Zoltán

Minya Károly

Minya Károly

Ilosvay Selymes Pál

Ilosvay Selymes Pál

Blankó Miklós

BlankoM

Dede Éva

Dede Éva

(Ny)elvi kérdések   1-100.

Horváth Péter Iván

Horváth Péter Iván 100 ismeretterjesztő írása

Írások

Nyelvemre harapva
1-75.

Hartay Csaba

Hartay Csaba 75 szatirikus nyelvi írása

Írások

Takázás
1-45.

Horváth Péter Iván

Magyari Sára 45 nyelvi esszéje

Írások

Szólás-mentés 1–50.

Pomozi Péter

Pomozi Péter 50 írása

Írások

Korrekt troll 1-77.

Halmai Tamás

Halmai Tamás 77 korrektorglosszája

Írások

Nyelv és iskola 1-16.

Kóródi Bence

Kóródi Bence 16 írása

Írások

Kávéházi szeglet 1-26.

Fráter Zoltán

Fráter Zoltán 26 esszéje

Írások

Magyar lexikai hatás a lengyel nyelvben

2020.04.15.nincs hozzászólás

Dobosz, giermek, hajduk, harcowac, huzar…

A lengyel és a magyar nép történelmét összekötő pontot szép számmal találni, s akad nem kevés, a jelenre kiható momentum is. Mindez az európai történelemben persze nem kivételes jelenség. Magyarok és lengyelek már történelmük igen korai szakaszában érintkeztek egymással. Erre mutat, hogy Andrzej Koperski és más régészek kutatásaik során Przemyśl térségében Árpád-kori sírokra bukkantak. Egy Vas megyei falu, Sorokpolány mellett feltárt Árpád-kori temető leletei pedig szintén arról tanúskodnak, hogy akkoriban magyar és lengyel népesség élt együtt a településen. Az ide a X-XI. sz.-ban betelepített, valószínűleg lengyel földről érkezett katonáskodó népesség egy fontos pont, az egykori római kori Borostyánút Sorok-pataknál lévő átkelőjének védelmét látta el a magyar gyepűn. A lengyel kapcsolatot a helység nevének Polány eleme is igazolni látszik. Ezek a honfoglalás kori, vagy az azt megelőző korból származó leletek azt támasztják alá, hogy a lengyel-magyar kapcsolatok talán nem is 1000, de legalább 1100 évesek.

Valahol itt lehet az eredője annak is, hogy Lech fejedelem utódait, a lechitákat vagy lendzsiceket mi magyarok – sok Nyugat-Európában beszélt nyelvtől eltérően – lengyeleknek nevezzük. Ezt a nevet a magyarban régebben óorosz eredetűnek tartották, valószínűbb azonban, hogy közvetlen lengyel átvételről van szó, és  lengyel népnevünk a *lędo ‘irtványföld’ szóból ered. Ez lehet talán az első lengyelből átvett szavunk. Dinasztikus-hatalmi érdekekből egymással gyakran összefonódó uralkodóházaink: az Árpádok, a Piastok, az Anjouk és a Jagellók, közös szentjeink és az elmúlt századokban egymást támogatva megvívott szabadságküzdelmeink a két nép közötti tartós barátság alapjait teremtették meg.

Itt kell megemlíteni még a kereskedelmet, jelesül a magyar borok Lengyelországba irányuló, főként a XVII. században tetőző exportját, aminek a magyarban a lengyel eredetű samorodny kifejezés őrzi a nyomát. Ennek az összetett lengyel melléknévnek a jelentése szó szerint ‘magától születő’ azaz ‘magától fejlődő, növő’. A magyar helyesírással írott szamorodni alak máig ott díszeleg az ilyen bort tartalmazó tokaji palackok címkéjén. Mivel a magyar nyelvérzék nemigen tudott a lengyel szóval mit kezdeni, annak egyfajta „értelmesítéseként” született a “jó bor az a szamorodni, meg kell tőle szomorodni” mondás is. A szamorodni jelző valójában az olyan hegyaljai borokra vonatkozik, amelyekben benne maradnak az aszúszemek.

Az ősi hagyományokra épülő magyar-lengyel kapcsolat máig eleven, joggal vetődik fel tehát a kérdés, hogy megvan-e ennek a lengyelben is a nyelvi lenyomata? Köztudott, hogy a magyarban jelentős a szláv hatás: szláv eredetű szavak teszik ki az ismert idegen nyelvekből átvett tőszavaink legnagyobb részét. Jeles magyar szlavistáink (pl. Asbóth Oszkár, Melich János, Kniezsa István, Hadrovics László, Király Péter, Nyomárkay István és legutóbb Zoltán András) több ízben foglalkoztak a kérdéssel. Mára sikerült tisztázni, hogy ezek a szavak nagyrészt a felbomlóban lévő ősszláv nyelvjárásaiból, illetve különböző szláv nyelvekből kerültek a magyarba. A fentiekben láthattunk példákat a magyarba bekerült vélhetően lengyel szavakra, de vajon találhatók-e a lengyel nyelvben is magyar eredetű szavak?

Pátrovics Péter előadása közben (kép: Csomos Attila)

Ezzel kapcsolatban az állapítható meg, hogy a lengyelben több a magyar eredetű szó, mint fordítva, még ha ezeknek nem is mindegyike él már a mai lengyel nyelvhasználatban. A legtöbb magyar eredetű szó Báthory István erdélyi fejedelem és lengyel király uralkodásának idején (1576-1586) került be a lengyelbe. Ő az az uralkodó, aki magyar mintára szervezte át a lengyel hadsereget (huszárság, gyalogosok, hajdúk), ennek megfelelően a nevével fémjelzett korszakban a lengyel szókincs a katonáskodással, illetve a ruhaviselettel kapcsolatos magyar szavakkal gazdagodott. Ide tartoznak például az alábbi szavak:

bekiesza ‘bekecs’ Derékba szabott, bélelt, rövid, prémes télikabát. A ruhadarab elnevezése a Lengyelországban a Báthory alatt szolgáló Bekes Gáspár (1520-1579) hadvezér nevéből ered.

dobosz ‘dobos’ Katonai alakulatban a dobos szerepét betöltő, általában fiatal, önkéntes fiú, forrása a magyar dobos.

giermek ‘apród, fegyverhordozó’ A szó forrása a magyar gyermek. A fejedelem, ha szüksége volt valamire, állítólag mindig ezekkel a szavakkal parancsolt apródjára: Eriggy, gyermek!

hajduk ‘hajdú’ A XVI-XVII. sz. végétől főként szegénylegényekből verbuválódott katonák, egy részüket Bocskai telepítette a mai Hajdúság területére, forrása a magyar hajdú.

 harcować ‘harcol’ Ma is használatos ige, amely a magyar harc szótól ered, talán ez lehet a forrása a lengyel nyelven ‘cserkész’ jelentéssel bíró harcerznek is.

huzar ‘(lengyel) huszár’ a szó Báthory idején honosodhatott meg a lengyelben. A XVII. században a páncélos huszárokból álló nehézlovasság volt a legjobb egész Európában. Páncélzatuknak tartozékai voltak az oldalra felerősített, különösnek ható, tollakból álló szárnyak, amelyek azonban korántsem csupán díszként szolgáltak, hanem a huszárroham alatti fenyegető zajkeltésben, tehát az elrettentésben játszottak fontos szerepet. A lengyelben husarz formában is meglévő szó a magyarból kerülhetett a lengyelbe (a húsz számnévhez azonban nincs köze), mivel a magyarban viszont a déli szláv (szerb vagy horvát) eredetű, ahol ‘rabló, útonálló’ lehetett a jelentése.

karwasz ‘karvas’ A testen viselt páncél része, (ma már elavult szó).

kord ‘kard’ Feledésbe merült szó, helyette a mai lengyelben a valamely kaukázusi nyelvből származó miecz használatos.

orszak ‘menet’ Máig használatos a lengyelben, forrása a magyar őrség kifejezés. A lengyel szó a lengyelben nem található magyar magánhangzók helyettesítésével jött létre.

szereg ‘sereg’ A mai lengyelben is használatos szó, amelynek még határozatlan számnévi jelentése is van (vö. szereg ludzi ‘egy sereg ember’), forrása a magyar sereg.

szyszak ‘sisak’ Jobbára történelmi kontextusban használt kifejezés, amelynek forrása a magyar sisak.

Külön kifejtést érdemel a hejnał, amelynek jelentése ‘kürtszó’, pontosabban egy ‘kürtjelzés’ a napfelkelte, a napnyugta, és az órák jelzésére a krakkói Mária-templom arany koronával átölelt tornyából. Ez Krakkó óvárosának egyik attrakciója. A szokás eredetileg a XIV. századból, Szent Hedvig uralkodásának az idejéből származik, amit már az 1392-es városi számlajegyzék is dokumentál: az őrtoronyból mindig eljátszottak egy egyszerű, tercmozgásos dallamot, amikor a városkapukat reggel kinyitották és este bezárták. Eredetileg ezt jelölte a magyar hajnal szóból származó lengyel kifejezés. A középkorban a reggeli kürtszó a katonáknak az ébresztőt és az esti takarodót jelentette; eredetileg a ma játszott hejnał dallama is egy Báthory István korabeli tábori ébresztő volt. Később a hejnałt már minden órában játszották, sőt, 1927 óta a lengyel állami rádió is ezzel a dallammal köszönti a delet harangszó helyett. A világ egyetlen más városában sincsen ilyen hosszú hagyományra visszavezethető, mindig ugyanazon a helyen megszólaló zenés szignál. Ez a szép tradíció csak a XVIII. században szünetelt egy ideig, mivel a városi kincstár nem tudta fedezni annak költségeit, majd 1810-ben ismét felhangzott a dallam. A legenda azonban mást mond a hejnał történetéről. E szerint Krakkó 1241-es tatár ostromakor a városi kürtös, a hejnalista figyelmeztetni akarta a város lakosságát az ellenség támadására, ezért a hejnałt kezdte játszani. Az egyik tatár katona azonban nyilával torkon lőtte a kürtöst, aki holtan rogyott össze. Neki köszönhetően viszont a krakkóiaknak sikerült időben felkészülni a tatárok támadására. Ennek az eseménynek az emlékére a hejnał ma is pontosan annál a résznél szakad félbe, ahol a tatárok nyila eltalálta a hős trombitást. Neki köszönhetően Krakkóban máig él a “városi kürtös” hivatala. A legenda elterjedésében nagy szerepe volt Eric P. Kelly 1928-ban New Yorkban megjelent The Trumpeter of Cracow [A krakkói trombitás] című népszerű ifjúsági regényének, amelyben szintén előfordul a fenti történet.

Nem Báthory korából, hanem jóval előbbről származik a ma már csupán történelmi szövegekben előforduló rokosz, amely kifejezés eredetileg ‘királyválasztó gyűlést’ jelentett, amikor az egész nemesség megjelent lóháton. A magyar eredetű szó valójában egy helynév. A ma Budapest 10., ‘Kőbánya’ nevű kerületében található Rákos-mező néven ismert egyszerű, nedves talajú rétek alkotta terület a XII. század végétől a magyar nemesi országgyűlések, a “diéták” legfontosabb helyszínévé vált. Az ilyenkor összesereglő nemesi kompániák – sokezres csapatok sátortábora – nagy területen rendezkedtek be a Rákos-patak mentén. Rákos mezején választották magyar királlyá többek között Kun Lászlót, Károly Róbertet és II. Ulászlót is. Ez a helynév került aztán át a lengyelbe rokosz formában. A lengyel királyok azonban – a királyválasztás rendes eseteitől eltekintve – egyre inkább ellenezték az ősi kiváltságok megerősítését szolgáló rokoszt, hiszen abban a nemesi ellenállás egy formáját látták. A rokosz egyre inkább a nemesség király elleni felkelését kezdte jelenteni. A Lengyel-Litván Köztársaságban 1606-1609-ben vagy 1665-1666-ban lezajlott – valójában törvényes – rokosz felért egy lázadással: mindkettő komoly pusztítással járt.

Végezetül következzék két érdekes lengyel szó, amelyek magyar kifejezésektől veszik eredetüket. Ezek egyike a ceper, amely a Tátraalján élő hegylakók, az ún. gurálok (Górale) nyelvjárásból az 1930-as évek körül a lengyel köznyelvbe is bekerült. A rosszalló értelmű szó jelentése ‘a hegyekbe látogató síksági ember, buta városlakó, turista’. A szó a szlovák nyelvjárási čepyr ‘vándorszínész, vásári komédiás’ átvétele, végső forrása azonban a magyar csepűrágó, ebből jöhetett létre a szlovák alak a szóvég elvonásával. A mai lengyel köznyelvben ‘buta, korlátolt ember’, illetve ‘vidéki bunkó, tahó’ értelemben használt cep valószínűleg a ceper rövidülése. A másik szó a harnaś, amelynek jelentése ‘régi, legendás rablóvezér, haramia a Tátrában’. Bár a zeneszerző Karol Szymanowski is írt ilyen címen balettot 1935-ben, maga a harnaś valójában egy 1900 körül mesterségesen alkotott kifejezés, amelyet a gurál népi kultúra iránt rajongó lengyel értelmiségiek képeztek a szlovák nyelvjárási hadnad’ kifejezés felhasználásával, s amelynek végső forrása talán a magyar hadnagy lehet.

Összegzésképpen kijelenthetjük, hogy a magyar lexika területén jelentkező szláv hatás hangsúlyozása mellett a magyar nyelv szláv nyelvekre gyakorolt hatásáról is fontos szót ejteni. Még ha ez a hatás nem is tűnik igazán jelentősnek, a fentiek azt mutatják, hogy a lengyel esetében ez semmiképpen sem elhanyagolható.

A 2020. február 21-i anyanyelvek napján elhangzott előadás (ELTE-Anyanyelvápolók Szövetsége—MNYKNT) írott változata.

Új hozzászólás