Halmai Tamás

Halmai Tamás

Papp Andrea

Magyari Sára

Balázs Géza

Balázs Géza

Kóródi Bence

Kóródi Bence

Fráter Zoltán

Fráter Zoltán

Minya Károly

Minya Károly

Dede Éva

Dede Éva

(Ny)elvi kérdések   1-100.

Horváth Péter Iván

Horváth Péter Iván 100 ismeretterjesztő írása

Írások

Nyelvemre harapva
1-75.

Hartay Csaba

Hartay Csaba 75 szatirikus nyelvi írása

Írások

Takázás
1-45.

Horváth Péter Iván

Magyari Sára 45 nyelvi esszéje

Írások

Szólás-mentés 1–50.

Pomozi Péter

Pomozi Péter 50 írása

Írások

Gondolatok a magyarországi közbeszédről – Retorika és stílus(törés) I.

2019.12.4.nincs hozzászólás

A jelen tanulmány egy folyamatosan bővülő, a jövőben publikálásra kerülő sorozat első része. Az angolszász nyelvterületek politikai beszédeit alakító metaforaparadigmákat, illetve a politikusokhoz kapcsolódó mítoszokat (vö. Tudor 1972, ill. Flood 2001) többen is elemezték már, azonban a magyar politikai beszédek esetében, átfogó jelleggel ez még nem történt meg.

A sorozatban közölt tanulmányaimban célom bemutatni, s bizonyítani, hogy a közéleti megnyilvánulásokban, beszédekben előforduló stíluseszközök nem csupán „díszítőelemei” azoknak, de komoly érvelő funkciójuk, logikai szerepük is van – nem is említve az érzelmi hatásukat. Rámutatok továbbá az átjárási lehetőségekre a retorika és más társadalomtudományok között, mint az irodalom- vagy a politikatudományok. Úgy vélem, az elmúlt évtizedek közéleti megnyilvánulásainak, (politikai) beszédeinek szerves részét képező, illetve az azokat körülölelő szimbólumrendszer feltérképezése, elemzése segítséget nyújthat a magyarországi közélet, illetve a politikai erők politikai retorikájában való eligazodáshoz, különös tekintettel a szóbeli meggyőzés társadalmi nyelvezetére, feloldva ezzel a megközelítéssel a retorikai elmélet és gyakorlat 21. századi szétfeszülését.

1. A meggyőző nyelv

A megértésnek fontos része az elemzés, hiszen a beszéd egyik elsődleges funkciója a másik ember meggyőzése, gondolatainak, magatartásának és viselkedésének befolyásolása. Különösen nagy a jelentősége azoknak a közlési módoknak, amelyeknek célja az emberek kisebb vagy nagyobb csoportjainak meggyőzése, cselekedeteik irányítása. Ezt Péter Mihály a nyelv perszuazív (meggyőző) funkciójának nevezi (Péter 2012: 105–107), s vallja, hogy a különböző meggyőzési stratégiák szorosan összefüggenek a tömegek lélektani sajátosságaival (Le Bon 1913/1993).

A politikai propaganda előszeretettel használ bonyolult, illetve többjelentésű szavakat, szimbólumokat, amelyeknek aktuális értelme csak egy adott kontextusban határozható meg. (Péter 2012: 108–113) A propaganda modern mítoszokat, egyfajta hőskultuszt hoz létre, célja a tömegek mozgósítása, legvégül hogy előzetes gondolkodás nélküli cselekvést váltson ki. Ezért egyik fontos eszköze a politikai propagandának a dichotomizálás, a „mi” és „ők” éles szembeállítása – jellemzője volt ez (többek között) a 20. század két különösen hatásos, egyben tragikus következményekkel járó propagandanyelvezetére: a hitleri nácizmuséra és a sztálini önkényuraloméra (Péter 2012: 114–131).

A propaganda nyelvi sajátosságaival több tekintetben rokon jegyeket mutat a korunkban egyre erősebben terjedő reklámtevékenység nyelve (Péter 2012: 132–143) – a propagandanyelvhez hasonlóan a reklám nyelve is célratörő, de hajlékonyabb, találékonyabb a stiláris és retorikai eszközök használatában (vö. Lózsi 2012).

1.2.A leplező nyelv

A nyelv gondolataink, érzelmeink, értékítéleteink, törekvéseink és a világhoz való viszonyunk kifejezésére és közlésére szolgál, annak elsőrendű közege. Azonban a nyelv egész életünket átható működésének van egy nagyon is fontos, a szerző szavaival élve „fonák oldala”, egy sajátos funkciója: gondolataink, érzéseink, szándékaink különböző okok folytán vagy célok érdekében történő leplezése, álcázása. A nyelv használatának ezt az oldalát (a latin velare „leplez” ige alapján) nevezi Péter Mihály velatív, azaz leplező funkciónak (Péter 2012: 11).

Péter Mihály a „hamis beszédet” filozófiai problémaként megközelítő görög szofistáktól, a velük vitába szálló Platónon át jut el Quintilianushoz és az alakzatos beszédhez (oratio figurata) (Péter 2012: 59–63). Ennek lényege, „hogy nem mondjuk ki azt, amit mások tudomására akarunk hozni, csak sejtetjük (…) olyan rejtett értelem, amelyet a hallgatóságnak kell kitalálnia.” (Quintilianus, idézi: Péter i.m.: 61) A leplezés retorikai eszközei Péter álláspontja szerint közvetlenül utalnak a nyelv leplező funkciójára. Ilyenek: a) a kétértelműség (amphibolia); b) a valamely kijelentésből a rejtett értelemre való utalás alakzata, az emphaszisz; c) a szöveg homályossága (szkotiszon); d) az elhallgatás (aposziopészisz); e) a túlzás vagy nagyítás (deniószisz); f) a kicsinyítés (litotész); g) az általánosítás; h) az allegória; i) az irónia; és a j) metafora.

1.3. Retorika és stílus

Le style est l’ homme même”, vagyis „A stílus maga az ember.” A sokat idézett mondat Georges-Louis Leclerc, Buffon grófjának 1753. augusztus 25-én elhangzott Értekezés a stílusról (Discours sur le style) című akadémiai székfoglaló beszédéből származik, melyben Buffon a stílussal, annak problémáival foglalkozik. A stílussal, mely „hű tükre az ember gondolkodásának, erényeiben és gyengeségeiben egyaránt”, hiszen árulkodik a gondolkodás gazdagságáról vagy szegénységéről, helyességéről és elevenségéről is (Babits 1909/1978: 88–89). Tulajdonképpen minden nyelvi eszköznek lehet valamilyen stilisztikai funkciója (vö. Pölcz 2014). Az is bizonyos, hogy a stílusnak érvelő funkciója van, mivel az érvelésnek érzelmi lehetősége is van (pathosz), a stílus az érzelmekre való hatást is szolgálja, s ezért kell a stílus kérdéseit mindenképpen a retorika rendszerén belül vizsgálni.

1.4. A nyelvhelyesség mint alap

A nyelvtudomány valamikor a homéroszi időkben a nyelvművelésért született meg: előbb volt retorikai oktatás (bizonyítja ezt az Iliász), előbb írtak retorikákat (már a Kr. e. 5. századtól), s csak azután, a Kr. e. 2. században születtek meg az első nyelvtanok (Adamikné 2013: 308). Az igényes nyelvhasználatra való törekvés ősi és egyetemes emberi igény: a természeti népeknél is van egy törekvés az igényes nyelvhasználatra, tanácskozások, szertartások alkalmával (Leakey 1995).
A nyelvhelyesség elengedhetetlen követelmény, a jó stílus alapja. Ügyelni kell a helyes, a köznyelvi normának megfelelő mondatszerkesztésre és szóhasználatra. Stilisztikai célból természetesen el lehet térni a köznyelvi normától, hiszen a tudatos, hibák, az eltérések mind-mind lehetnek stíluseszközök, a kevésbé, vagy egyáltalán nem szándékolt hibák és eltérések azonban stilisztikailag kifogásolhatók, stílustörést eredményezhetnek.

2.      A politikai beszéd

Tanácsadó (politikai) beszédeknek (hagyományosan) azokat a beszédeket nevezik, melyek testületek tanácskozásain hangzanak el. Céljuk: a felmerült esetekben a testület határozathozatalát egy bizonyos irányban befolyásolni.” (Ady – Lengyel 1928, 49) A politikai beszédek körébe manapság elsősorban a parlamenti beszédeket, a különböző közéleti fórumokon (párt- és kampányrendezvényeken, ünnepségeken stb.) elhangzó megnyilatkozásokat soroljuk.

A tanácsadó beszéd, a politikai szónoklat valószínűleg egyidős az ember szervezett életével, hiszen a tanácsadó, buzdító beszédekre mindig szükség lehetett. Ebből kiindulva feltételezhető, hogy a magyarságnak is lehetett a kezdetektől fejlett politikai rendszere – s közös ügyeiket minden bizonnyal megbeszélték őseink is. Hazánkban a szónoki tanultság az államalapítással, majd az iskoláztatás terjedésével terjedhetett, ennek közvetlen bizonyítékai azonban 19. század közepéig igen szegényesek. A 20. század közéleti nyelvének témáját első ízben Tolnai Vilmos A proletárdiktatúra nyelvéről közzétett tanulmánya (Tolnai 1920) érinti, amely a Tanácsköztársaság leverése után a Magyar Nyelvőr hasábjain látott napvilágot (Jobst 2009: 434).

2.1. A magyar politikai szónoklat története/korszakai

A magyar politikai szónoklatok történetében Toldy Ferenc irodalomtörténész négy korszakot állapít meg. Felosztása (vö. Toldy 1866) a mai napig helytállónak tekinthető, de mindenképpen ki kell bővítenünk:

  • Az államalapítástól Mátyás koráig
  • Mátyás király uralkodásától a szatmári békéig (1711-ig)
  • 1711-1830-ig, az Akadémia megalapításáig
  • 1830 – 1861 – a magyar politikai beszéd művészi rangra emelkedésének korszaka
  • Alkotmányunk helyreállításától, az 1861-es országgyűléstől 1948-ig, önálló államiságunk eltörléséig
  • A szovjet fennhatóság, a kommunista uralom a pártállamiság, az egypártrendszer kora: 1948-tól 1989-ig
  • Napjaink politikai retorikája, a demokrácia korszaka (1989– )

2.2. Napjaink közéleti (politikai) retorikája

A mai magyar demokrácia retorikájának kezdetét Orbán Viktor Nagy Imre és társai újratemetésén elmondott, nagy jelentőségű beszéde jelentette, mely 1989. június 16-án hangzott el a Hősök terén. A korszakot az „újkori” választások alapján lehetne újabb részekre (1. 1990–1994; 2. 1994–1998; 3.1998–2002; 4. 2002–2006; 5. 2006–2010; 6. 2010–2014; 7. 2014–2018; 8. 2018– ) tagolni, hiszen ezekben a rövidebb – többségükben négyéves – periódusokban eltérő politikai retorikával találkozhatunk – a politikai retorikát és kommunikációt pedig a kormányzat/ellenzék bináris kód különbözteti meg az egyéb retorikáktól, kommunikációktól (vö. Brunczel 2007).

2.2.1. Szóhasználat napjaink magyar közéleti beszédeiben

A szókincs állandó mozgásban van: szavak hullhatnak a nyelvhasználatból, de folyamatosan keletkeznek is új szavak. Sok régi szavunkat már nem is ismerjük, az egy mint ’szent’ is ismeretlen, pedig ez van az egyház ’szent ház, templom’ szavunkban is. Érdekes megközelítése lehet az orbáni (vagy a FIDESZ-re jellemző) retorikának, ha ilyen olvasatban vizsgáljuk az „Egy a zászló!” jelmondatot. A kommunista rendszer szavai is elavultak: a kulák ’gazdag paraszt’, a sztahanovista ’a Sztahanov vájárról elnevezett munkaverseny győztese’; de át is értékelődnek, meg is változnak bizonyos politikai korszak jellemző kifejezései (pl. rendszerváltásrendszerváltozásrendszerváltoztatás /→ módszerváltás; → gengszterváltás/).
Megkülönböztethetünk fogalmi, jelentésbeli és formai régies szavakat, azaz archaizmusokat – ezek napjaink közéleti szónokainak beszédiben, nyelvhasználatában alig, vagy csak elvétve fedezhetők fel (pl. „szenvelgés”; Orbán Viktor 2012. Magyarország új alapokon áll. 2012.02.11.), leginkább idézetek esetében.
Új szavak vagy neologizmusok elsősorban az új tárgyakkal, fogalmakkal együtt kerülnek be a nyelvbe. Napjainkban sok új szavunk van az internethasználattal, a számítógéppel kapcsolatban, de átveszünk szavakat, szófordulatokat idegen nyelvekből is manapság leginkább az angol nyelvből. Az új szavak vagy neologizmusok is három csoportot alkotnak, ezek a 1. fogalmi neologizmus, pl. nanotechnika; 2. jelentésbeli neologizmus, pl. a páholy eredetileg tájszó volt, jelentése ’csűr’, vagy a király jelentése ’nagyon jó, nagyszerű’; 3. formai neologizmus, pl. az ikes ragozás teljes leépülése a köznyelvben.
Vannak olyan szavak, amelyeket csak egyszer használ az író; ezek az alkalmi vagy egyszeri neologizmusok (görög hapax legomenon ’egyszer mondott’). Ilyen például napjaink szónoki beszédeiben pl. a „bankár-kormány” szóalkotás, azonban ezt a hozzá hasonlóval több szónok is átvette a későbbiekben.
A régies szavak stilisztikai célú használata az archaizálás, de ha egy beszédműben régies szavakat látunk, nem kell mindjárt archaizálásra gondolnunk… „Muszáj kiábrándítani honfitársaimat: nem fog visszajönni Tisza István, és nem fog visszajönni Kádár János országlása sem.” (Gyurcsány Ferenc évértékelője – 2011. 02. 18.)
A tájszavak az egyes nyelvjárásokban használatos szavak, melyek között megkülönböztethetünk fogalmi, jelentésbeli és alaki tájszavakat. Fogalmi tájszó a szotyola vagy a makuka ’napraforgó’; jelentésbeli tájszó a bogár ’légy’; alaki tájszó nyittal van a kapu ’nyitva van a kapu’. A tájszavakat az irodalmi művekben a szereplők, a környezet jellemzésére használják az írók, témájuktól függően, napjaink közéleti szereplői – néha helyesen – igyekszenek kerülni ezeket esetleges negatív konnotációik miatt.
Hangutánzó és hangulatfestő szavakkal a hazai politikai beszédeiben sajnálatos módon szinte alig vagy nem is találkozunk, pedig jelentősen színesíthetnék a beszédek stílusát, egyedi karakterrel ruházva fel a beszédeket (és a rétorokat), ahogyan az egyjelentésű és többjelentésű szavak gyakoribb használata is, hiszen szavaink többsége többjelentésű, s ezt könnyen használhatnák a stílushatás keltése céljából.
A jelentésmező a szó fogalmi köre, a szó fölé- és alárendelő, valamint mellérendelő kapcsolatai. A genus és a species között alárendelő viszony van, a speciesek között mellérendelő viszony. A speciesek ellentétes fogalmak, kizárják egymást. Jó példa lehet a mezőösszefüggésekre Mesterházy Attila 2012. december 02-i, a Tömegtüntetés a nácizmus ellen elnevezésű rendezvényen elhangzott beszédében a fasizmusról megfogalmazott „vírus-metafora”, melynek kifejtése adja a beszéd gerincét: „(…) Mert a fasizmus egy vírus. És a Jobbik a vírusgazda. De vírushordozó minden egyes egyenruhában masírozó gárdista. Vírushordozó az is, aki focipályák lelátóján zsidózik. Az is, aki állami vagy pártrendezvényeken árpádsávos zászlót lenget. Az (sic!) is, akik olyan írókat és politikusokat piedesztálra állítanak, akik a nyilasokat éltették. De az is, aki egy társaságban a származása alapján sértő megjegyzéseket tesz valakire.
Ez egy vírus. És mi vagyunk az ellenszere. Mi itt mindannyian, Mi állíthatjuk meg ennek a vírusnak a terjedését. Küzdeni kell ellene. Mert ez jelenti az igazi veszélyt a nemzetbiztonságra, Magyarországra, a demokráciára! (…) Mert csak együtt állhatjuk útját a fasizmusnak, azzal, hogy nem hagyjuk, hogy tovább fertőzzenek!” (Forrás: http://mesterhazyattila.hu/hirek/orban-hatarolodjon-el-jobbiktol (Letöltés ideje: 2012.12.03., 16:02))
A szó hangalakjának és jelentésének viszonya alapján többféle kapcsolat alakulhat ki, azonban a hazai közélet tagjai a szinonimák, antonímák, homonímák és a hasonló alakú szavak alkalmazásával tudatosan nem, vagy csak alig élnek a beszédekben az ezek nyújtotta lehetőségével.

2.2.2. A mai beszédekre leginkább jellemző szóképek és alakzatok

A közéleti beszédekben előforduló stíluseszközök nem csupán „díszítőelemei” az adott beszédnek: komoly érvelő funkciójuk, logikai szerepük is van – nem is említve az érzelmi hatásukat. Ilyen értelemben a politikai stílus a lényeg vagy a tartalom megjelenítője, nem egyszerűen külső manírnak, vagy választható és elvethető megjelenési formának.
A jó szónoknak a hallgatóság által elfogadott vélemények és meggyőződések halmazából kell kiválasztania a meggyőzés szempontjából fontos elemeket. A szó- és gondolatalakzatok a meggyőzés eszközei, mivel alkalmazásukkal a szónok jelenlévőkké teszi a térben és időben egymástól esetleg távol eső dolgokat is, érzelmeket ébreszt a hallgatóságban – a meggyőzés alapját éppen ez az érzelmi elfogadás, azonosulás képezi.
Bár a magyar közéleti beszédekben használt stilisztikai eszközök még nem köthetők kizárólagosan bizonyos politikai irányzatokhoz, oldalakhoz vagy személyekhez – s ez jelentősen megnehezíti mind a meggyőzés, mind a be- ill. elfogadás folyamatát – bizonyos politikusok (pl. Gyurcsány Ferenc és Orbán Viktor), illetve pártok szókép-, azon belül is metaforahasználata (annak jelentéstartománya) viszonylag jól megkülönböztethető (Aczél 2009: 142).
A hajózás, a hajóút, a hajó illetve a hajós(kapitány) sorsa az emberiség történetében az emberi élet folyamatának, az akadályokon, viszontagságokon túljutásnak, az élet viharaival való küzdelemnek szimbólumává vált. E jelkép már az emberi gondolkodás korai megnyilvánulásaiban megtalálható, a szellemi élet kiválóságai (pl. Szent Ágoston) évszázadokon át használták. Az idők folyamán más összefüggésben is hasonlat alapja lett, de a mindennapi élet szólásaiban (pl. „nyugodtabb vizekre hajózik/evez”; „révbe jut/ér”; „hányattatott életet él”; „megfeneklett”, „léket kapott”, „süllyedő hajó”, „hajótörést szenvedett az ügy” stb.) metaforaként megjelenve bizonyítja, hogy a gondolkodás mély rétegeibe is bejutott.
A hajó bizonyos olvasatban lehet az élet eleje és vége – a bölcső és a koporsó is hajó alakjához hasonlatos. Jézus Krisztus bölcsőjének neve: navicula (csónak), de a görög mitológia szerint Kháron ladikján viszi át a lelkeket a túlvilágra, s a Kalevalában is csónak visz Tuonelába, a holtak országába. Sok (magyar) falusi temetőben csónak alakúak a fából készült fejfák.
A hajó anyagi, instrumentális mivoltában valóságos, fontos eszköz, szállít embert, tárgyat, árut, haderőt, de egyes hajók emléke, tudati képe, neve ezt a szintet meghaladja, mintegy mitologizálódik (Barthes 1997).
A magyar (politikához is köthető) líra talán legismertebb példáját a hajó motívum megjelenítésére pedig Petőfi Sándor: Feltámadott a tenger című költeményében olvashatjuk. Petőfinél a hajó az uralkodó, elnyomó nemesség, a víz pedig a nép, a néptömegek szimbóluma: „Habár fölűl a gálya, | S alúl a víznek árja, | Azért a víz az úr!” (vö. Boga 2010) Gyurcsány Ferenc a „reform” fogalmi körében gyakran használja a hajó, a hajózás mint a haladás metaforáját (pl. „viharos vizeken haladunk”, „vitorlát kell bontani”), önmagára rendre hajóskapitányként hivatkozva. Az MSZP pártelnökségéről való lemondása, ill. a miniszterelnöki székből való visszavonulása után 2009-ben Gyurcsányt az MSZP frakcióvezetője, Lendvai Ildikó is hajóskapitányhoz hasonlította, aki „maga rohant a gépházba is, ha kellett. Amikor pedig elfogyott a szén, magát gyújtotta fel, hogy legyen mivel tüzelni.” (HírTV – 2009. 04. 05., idézi Aczél 2009: 142)
A hajó képet azonban nem csak a politikai baloldalon használják – Orbán Viktor 2012. február 7-én elhangzott, a 2011-es évet értékelő beszédében Magyarországot „zátonyra futott és oldalára dőlt az országnak”, nevezte, a korábbi szocialista kormányok viselkedését egy szemléletes képpel a Costa Concordia kapitányának viselkedéséhez rokonította: „elmenekültek a süllyedő hajóról.” Majd ugyanebben az évben, március 15-i ünnepi beszédében is a hajó, a hajózás motívumát használja Orbán: „Mégsem engedhetünk a csábításnak, hogy az olcsó önsajnálat szélcsendes és langyos vizű kikötőjébe manőverezzük Magyarország hajóját.
A hajó metaforához hasonlatosan kedvelt szóképe a hazai közéleti-, politikai retorikának az ún. „komp-ország” metafora. Ady Endre „komp-ország” metaforáját az „Ismeretlen Korvin-kodex margójára” című, talán legnagyobb szabású „publicisztikai remeklésében” (Ady Endre 1905. Ismeretlen Korvin-kódex margójára. In: Féja Géza (szerk.) 1936. Ady Endre: Jóslások Magyarországról. Atheneum, Budapest, 279–285) használta először 1905 áprilisában, s később rengetegen használták fel – eltérő olvasatokban, értelmezésekben. A „lírai esszé” maga is egy konkrét politikai üzeneteket közvetítő politikai metafora, amely a korabeli politikai diskurzus részévé vált (Csapody 2006: 182).[i] A metaforát 1990 és 2002 között majdnem minden politikai irányzat használta, használatuk nem köthetők kizárólagosan egyik oldalhoz, de a kormány–ellenzék pozícióhoz sem. A komp-ország metaforát elsősorban jobboldali [Fidesz (5), MDF (5), KDNP (1) MIÉP (1)] és másodlagosan baloldali [MSZP (4)] politikusok, valamint egy SZDSZ-es és egy független képviselő használták (Csapody 2006: 179–180).
Az Országgyűlés plenáris ülésein elhangzó beszédekben és „egyáltalán a hazai politikai közbeszédben Ady Endrére való puszta hivatkozás is szimbolikus” (Csapody 2006: 185). Míg a rendszerváltása előtt Lukács György és Révai József által aposztrofált „kétlelkű” Ady és a Király István által marxista terminológiával vegyített Ady-kép volt elterjedve, addig a rendszerváltás után Szerb Antal és Vezér Erzsébet által interpretált Ady-kép került előtérbe. Ady, aki Szerb Antal szerint „gyökeréig átélte Kelet és Nyugat antitézisét, az ezeréves harcot Európával Európáért”, aki a koalíció felületes hazafiaságával és nacionalizmusával szemben máig meghatározza a „magyar-koordinátarendszert”, és aki „új magyarság-elgondolást” alakított ki.
Ady szimbolikus és „emblematikus” alakja lett a magyarságnak szinte minden korszakban, hiszen „olyan reprezentánsan magyar volt, mint előtte is csak nagyon kevesen” és akiben „új önszemléletre ébredt a magyarság” (Szerb Antal – idézi Csapody 2006: 186).
Ady közismert kifejezése a komp-ország. Nála és a kifejezést használó politikusoknál egy mindenképpen megszüntetendő helyzet (geopolitikai lét; helyzettudat; köztes identitás; politikai-, gazdasági-hatalmi-, ill. katonai szituáció; negatív történelmi tapasztalatokkal megterhelt elhelyezkedés stb.), illetve ilyen helyzetekből való kiemelkedés lehetőségét fölcsillantó szituációkban kerül megidézésre, s ilyen olvasatban akár „fenyegetően baljós szimbólum”is lehet. Érdekesség, hogy 1990 és 2002 között a komp-ország metaforát legtöbbször politikai jobboldal képviselői használták: az akkoriban igazságügyi miniszterként és pártelnökként felszólaló Dávid Ibolya (MDF) három, illetve Pokorni Zoltán (Fidesz), valamint Surján László (KDNP, Fidesz) egyaránt két-két említéssel (Csapody 2006: 185–188).
A jelentős közösségi ünnepségeken, nemzeti ünnepi alkalmakhoz kötődő stíluselvárás miatt elmondott és/vagy nagyobb közönségnek szóló beszédek stílusa általánosságban emelkedett (választékos, értéktelített) (Tolcsvai Nagy 1996: 56–68). Ezért ezek sűrűn előforduló szó- és gondolatalakzataikkal – különösképpen az ismétléses alakzatok, például az anaforák, a három és több tagból álló mondatrészhalmozások alkalmazásával – a klasszikus szónoklatokat idézik fel. A kisebb közösségekhez szóló beszédekben az alakzatok száma jóval kisebb, hiszen a befogadói elváráshoz igazodva más célnormát követnek a beszédek. Általánosságban kijelenthető, hogy az ókori vagy akár a magyar reformkori szónoklatokkal összevetve viszonylag kevés alakzat fordul elő a jelenkori magyar közéleti szónoklatokban. Ennek okát Pethő József abban látja többek között, hogy a mai szónokok (és beszédírók) nagy része valószínűleg nem ismeri olyan mélységben a klasszikus retorikai hagyományokat, mint a megelőző korokban, de felelős lehet a jelenségért az is, hogy napjainkra jelentősen megváltoztak a befogadói elvárások is – alakítva ezáltal a beszédek stílusát (Pethő 2011: 65).
Napjaink hazai szónokai (elsősorban rövidebb, alkalmi beszédeikben, felszólalásaikban) gyakran élnek a helyettesítéssel keletkezett szóalakzatokkal, erre talán a politikai közbeszéd retorikától a kommunikáció felé való egyre inkább jellemző eltolódása lehet a magyarázat. „Muszáj kiábrándítani honfitársaimat: nem fog visszajönni Tisza István, és nem fog visszajönni Kádár János országlása sem.” (Gyurcsány Ferenc évértékelője – 2011. 02. 18.)
Tréfa, nyelvi tréfa sokféleképpen valósulhat meg, a rendelkezésre álló készlet szinte kimeríthetetlen. Ahogy az érvelés minden lehetőségével vissza lehet élni, úgy minden szóképből, alakzatból lehet tréfát csinálni.
Sajnos a hangokkal, a ragokkal, vagy a hangalak és a jelentés kapcsolatával (poliszémia, szinonímia, homonímia, homofónia, paronímia) való játék napjaink közéleti beszédeire nem jellemző, ahogyan az ellentétes jelentéssel (antonímia) való nyelvi megoldások is ritkák.
Gyakori stíluseszköz viszont a szólások, közmondások keverése, elferdítése. Orbán Viktor „dakota közmondásai” emlékezetesek (és karakteresek) ugyan, de nem minden esetben bizonyultak a legjobb választásnak, hiszen támadási felületet adtak a politikai ellenfelek számára. A „dakota mondások” közül a legelső 1999. szeptember 7-én hangzott el: „Ha döglött lovon ülsz, szállj le róla!” Apró szépséghiba, hogy az eredeti szólás így kezdődik: „Ha észreveszed, hogy döglött lovon ülsz…” Wermer András, a Fidesz kampánysikereinek kovácsa a Népszabadságnak 2003-ban adott interjújában „magára vállalta”, hogy a dakota motívumot ő „hozta” (érdekesség, hogy a magyar jassznyelvben a dakota szó cigányt jelent).
Az ellenfelek le is csaptak Orbán szólására: az MSZP 1999. októberi ünnepi kongresszusán, Nagy Sándor Orbánék magabiztosságára utalva azt a „dakota” közmondást idézte, mely szerint a „legmagasabb lóról is le kell egyszer szállni”. A publicisták továbbfűzték a szálat, miszerint a régi (sic!) dakota közmondás szerint „tomahawkkal nem lehet simogatni”, Romhányi Tamás pedig egy riportjában a szakszervezeti faliújságon látható feliratot idézte: „Egy dakota közmondás szerint ha fordítva ülsz a lovon, nem látsz előre.” Divatba jöttek a dakota közmondások, de 2002 szeptemberében Orbánék a dakota közmondásokat a konzervatívabb és nemzetiesebb hangzású rábaköziekre és székelyekre (pl. „Van egy székely mondás: iszik-e a hal vizet? Azt mondja az öreg székely, azt nem tudom, hogy ­iszik-e, de hogy módja volna rá, az biztos.” (Forrás: http://www.blikk.hu/blikk_aktualis/orban-viktor-nem-vagyok-hive-az-alszenteskedesnek-video-2311443 (Letöltés ideje: 2014. 12. 10., 10:15)) cserélték.
Orbán ezután kezdett – valószínűsíthetően szándékosan – olyan dakota közmondásokat használni beszédeiben, amelyeket „csak és kizárólag ő ismerhetett”, pl. „Ami nem romlott el, azt nem kell megjavítani.” (Orbán Viktor 2002. A haza nem lehet ellenzékben.) Áder 2005-ben már direkt humorforrásként használta az „ismeretlen” dakota közmondásokat, amikor az alábbi „indián bölcsességet” ajánlotta a Tisztelt Háznak: „Lyukas lufiba nem érdemes levegőt fújni.”
A FIDESZ 2010-es győzelme után a szakírók és a politikai ellenfelek sem élesítették újra a széles körben ismert, de a politikai beszédben elavultnak ható szólást, így az szép lassan elfelejtődött, kikopott a köztudatból. Lengyel László 2011 szeptemberében (a Népszabadságban) újra elővette, de már eltekintett a dakota közmondás lényegétől, s csak ennyit írt Orbánról: „Nem értem, minek üti a döglött lovat, nem fog attól vágtatni.” (Rab 2012)
A fentiek alapján is könnyen belátható, hogy a túlzott játékosság nem minden esetben a legszerencsésebb, ugyanis ez a rétor szándékaival ellentétesen is „elsülhet”. Jó példa erre a következő, hiszen Orbán tréfásnak szánt „bölcselete” inkább sutára sikeredett, mint elmésre: „Aki fél, azt megharapja a kutya, ledobja a ló, sőt még a roller is.” [Orbán Viktor. Magyarország jobban teljesít – Orbán Viktor évértékelő beszéde a budapesti Millenáris Teátrumban. (2013. február 22.)]
Napjaink nyelvhasználatára – sajnos szinte minden nyelvi rétegben – jellemző a magyar és az idegen szavak keverése (pl. a mai fiatalok a közösségi oldalakon nap mint nap „lájkolnak, komiznak”, és ha valami nagyon tetszik nekik, akkor az egyszerűen csak „nagyon lol”). Így nem meglepő, hogy a közéleti beszédekből is hozhatunk példákat a „makaróninyelvre”: „Hogy képes-e az elmúlt 15 év összes történetén fölülemelkedni és megkötni új deal-eket, vagy azt gondolja, hogy ez is egy olyan négy év lesz, hogy á, francba, túléltük az eddigit is, most is túl leszünk.”, „Nincsen személyes sztorim ebben az ügyben, egyáltalán nincsen.” (Gyurcsány Ferenc – Őszödi beszéd, 2006), vagy „Igaz-e az az állítás, hogy semmi különös, vagy ahogyan fellengzősen mondani szokták, bár nem németül, hanem angolul, hogy business as usual.” (Gyurcsány Ferenc 2011-es évértékelő beszéde, 2011. február 18. Forrás: MTI)
A magyarországi baloldal közszereplői élnek gyakorta a stílustöréssel, de – sajnos a legtöbb esetben – nem „játékból”, nem tudatosan, retorikai eszközként használva azokat. (pl. Gyurcsány Ferenc az elhíresült 2006-os balatonőszödi beszédére a stílustörés általánosan jellemző, de 2013. június 16-i, majd a Demokratikus Koalíció (DK) szeptemberi évadnyitó beszédében is él megszokott „gyucsányizmusaival” (pl. „Mi az, hogy? Nagyon is!”, „én egy ilyen pasi vagyok” stb.). A hazai jobboldal közszereplő tudatosabban élnek a stílustöréssel: Áder János egy 2002-es parlamenti szónoklatában például azt mondta, az új kormány „beleült a készbe”.
A négy mestertrópus fogalmát – antik retorikai hagyományokhoz igazodva – Kenneth Burke vezette be a szakirodalomba 1941-ben, és a metafora, metonímia, szinekdoché és irónia négyesét értette rajta. A jelenkor hazai közéleti beszédekben ezek közül elsősorban – mint azt a fentebb említett példák is bizonyítják – a metaforával és az iróniával találkozhatunk.
Utóbbi helyett a közéleti szereplők – valamint a róluk szóló, hozzájuk kapcsolódó közbeszéd – inkább a gúny stíluseszközével élnek. Jól példázza ezt a közéleti személyek nevével kapcsolatos ironizálás és/vagy gúnyolódás.[ii] Gyurcsány Ferencet ellenzéke Furcsán Nyerencnek nevezi rendszerváltás utáni meggazdagodása okán; Medgyessy Péter rendkívül rossz retorikai készsége miatt a „megtisztelő” Makogány nevet érdemelte ki; Orbán Viktor a Viktátor, Vitya „néven fut” (elsősorban) a szocialisták körében, míg saját pártjában a Főnök elnevezéssel illetik; Áder Jánost szülőhelye és beszédmodora miatt sokáig a Csornai Charles Bronsonként emlegették. Az SZDSZ egykori pártelnökét, Kóka Jánost elhíresült mondása után, mellyel a magyar gazdaság erejét demonstrálta a 2006-os kampány során csak Pannon Pumaként emlegették, Csurka István (MDF, majd MIÉP), egykori íróból nemes egyszerűséggel Csirke Pista bácsi lett a pesti szlengben, s a parlamenti képviselők innen vették át gúnynevét. Torgyán Józsefet, az FKgP volt elnökét Horn Gyula volt szocialista kormányfő nevezte Pubinak egyik parlamenti felszólalásában, így ő lett a rendszerváltás utáni első politikus, akit a háta mögött, széles körben ismertté vált gúnynevén emlegettek.

2.2.3 Mondatszerkesztés a közelmúlt magyar közéleti beszédeiben

A fegyelmezett gondolkodás és a fegyelmezett mondatszerkesztés összefügg. A beszéd létrehozásában a pszicholingvisztika két szakaszt különböztet meg: a makro- és a mikrotervezést. A makrotervezés során alakul ki a mondanivaló maga, majd a mikrotervezés során válogatja ki a beszélő a mentális lexikonban tárolt szavakat, a grammatikai viszonyító elemeket, s megteremti az idő- vagy valamilyen más rendet.
Gyurcsány Ferenc beszédeire általában jellemzőek a mondatszerkesztési hibák – mind a makro-, mind a mikro tervezés szintjén. Az elhíresült 2006-os balatonőszödi beszédből nyilvánosságra hozott részletnek már a kezdése is zavaros: „Az, amit el tudtam nektek mondani, itt egy órában, sőt talán több is volt, mint egy óra, az természetesen nem az egész politikánk. Az természetesen nem képes magában foglalni egy sor dolgot, amelyet meg kell tenni, és nem képes visszaadni az egyébként szükséges kommunikációnak azt a sokrétűségét, ami kell a sikerhez.” (Gyurcsány Ferenc – Őszödi beszéd. (2006. 05. 26.)) Az 1839-ben kiadott Nagyenyedi retorika az ilyen mondatokat „elegy-belegy mondatoknak” nevezte (Adamikné 2013: 312). De hasonló mondatokat találhatunk 2013-as beszédében is, melyben markánsan visszaköszönnek az őszödi jellemzők, például a feleslegesen hosszú mondatok: „A miniszterelnök értette, sokszor én is érteni véltem, s álmodtam, hogy egy másik országot akarok, mert a mi országunk nem ilyen, a mi országunk más fajta, a mi országunk tele van reménnyel és álommal, mert ahol, mikor megszületsz nem az a kérdés, hogy ki volt anyád meg apád, hanem, ha van benned tehetség, ha benned szorgalom, akkor bárki lehet belőled, ez ma nem ilyen ország, akkor 100-ak 1000-ek és tízezrek ott maradnak remény nélkül, miközben lenne bennük erő, de ezek, ezek a majmok, ezek lemondanak róluk, mi meg nem mondunk le róluk.” (Gyurcsány Ferenc Nagy Imre kivégzésének évfordulóján. 2013. 06. 16. Forrás: https://www.youtube.com/watch?v=evyVySPeEz0 Letöltés ideje: 2014. 01. 13., 12:15)
A következő témák a mondatszerkesztéssel kapcsolatosan mind alapvető fontosságúak: az egyeztetés, a szórend, a vonzat; az egyenes és a függő beszéd szerkesztése; a kötőszók, az utalások és a deixis alkalmazása.
Az állítmányt egyeztetni kell a mondat alanyával. Az egyeztetési hibákat sokszor az idézi elő, hogy a beszélő gondolatot vált, vagy a gondolat megelőzi magát a beszédprodukciót. Az ilyen gondolatváltás, „előzés” következménye – több más akadásjelenséggel egyetemben vagy mellettük – az egyeztetési hiba, mely a spontánbeszédre jellemző, melyek az előadás során elkerülhetők, ha a rétor megfelelő hangsúlyt helyez az előadáshoz kapcsolódó további feladatára: az emlékezetbe vésésre (memoria), illetve kerüli a csapongó improvizálásokat és kitéréseket.
A mondatszerkesztésnél továbbá figyelni kell a szórendre, a megfelelő vonzatok („Nagy dolgot kaptam ettől, amit az elmúlt másfél évben csinálhattam.” – Gyurcsány Ferenc: Őszödi beszéd), és kötőszók használatára. Sokan germanizmusként, ill. anglicizmusként, vagyis alapvetően hibaként azonosítják az egyenes és a függő beszéd használatát is, emellett gyakori jelenség a kötőszók helytelen alkalmazása is. De körültekintően kell bánni az utalásokkal, s a deixissel is.
A körmondatról (görög periodosz, latin periodus) Arisztotelész ezt írja: „Körmondatnak nevezem azt a mondatot, amelynek kezdete van, önmagában befejezett, és terjedelme jól áttekinthető.” (Rétorika 1409a) Az „önmagában befejezett” a körmondat ritmusára utal, vagyis nemcsak tartalmilag zárul le, hanem ritmikailag is, ezért kellemes a „fülnek”. Pázmány Péter, vagy Diószegi Bónis Mátyás prédikációit a barokkos körmondatok jellemezték (igaz, Pázmány különösen a szóképek érzékletességére ügyelt (vö. Bitskey 1998)), de a 19. századi próza, s a reformkor nagy szónokai (Kölcsey, Kossuth, Deák, Széchenyi) is kedvelték. Napjaink közéleti szónokai közül Orbán Viktor politikai karrierje elején előszeretettel használt beszédeiben bonyolultnak, hosszúnak tűnő, ennek ellenére világosan érthető, kellemes ritmusú körmondatokat. Bírálói szerint azonban beszédeinek retorikai felépítése napjainkra zavarossá és csapongóvá vált, s már nem figyelhető meg rajtuk az a logikus vonalvezetés, amit az 1989-es beszédben láthattunk. Inkább úgy fogalmaznék, hogy napjainkra Orbán beszédeinek többségében a mondatok letisztultabbak lettek, ügyel a rövidebb, kevésbé összetett körmondatok használatára, melyekben gyakorta él anaforákkal. pl. „Ha megugrik a fűtésszámla, ha beteg lesz a gyerek, ha segítségre szorul az idős szülő, ha elbocsátják a családfőt, nincs tartalék, és bekopogtat a kétségbeesés.” (Orbán Viktor 2012. Magyarország új alapokon áll. 2012. 02. 11.) Ez a mondat inkább az ókori szónoki prózastílus elmaradhatatlan kellékére, a tagmondat-egyenlőségre (iszokólon) való tudatos törekvés szép példája, ami Orbán beszédeire egyébként a kezdetektől fogva.
Úgy tűnik, hogy Áder János köztársasági elnökként a Kölcsey-féle retorikai hagyományokat követi – eszmeiségükben, szerkesztési módjukban egyaránt. Ennek köszönhetően beszédeiben mind gyakrabban használ körmondatokat.

3. Összegzés

A jó szónoknak a hallgatóság által elfogadott vélemények és meggyőződések halmazából kell kiválasztania a meggyőzés szempontjából fontos elemeket, s jelenlévőkké tenni azokat, a térben és időben egymástól esetleg távol eső dolgokat is úgy kell lefesteni, mintha jelen lennének. Ennek eszközei a szó- és gondolatalakzatok. Alkalmazásukkal a szónok érzelmeket ébreszt a hallgatóságban – a meggyőzés alapját éppen ez az érzelmi elfogadás, azonosulás képezi. Ezért tekinthetünk az alakzatokra és szóképekre a meggyőzés eszközeiként. A magyar közéleti beszédekben használt stilisztikai eszközök azonban még nem köthetők kizárólagosan bizonyos politikai irányzatokhoz, oldalakhoz vagy személyekhez – ez pedig jelentősen megnehezíti mind a meggyőzés, mind a be-, ill. elfogadás folyamatát.
A politikai propaganda előszeretettel használ bonyolult, illetve többjelentésű szavakat, szimbólumokat, amelyeknek aktuális értelme csak egy adott kontextusban határozható meg. Emellett modern mítoszokat, egyfajta hőskultuszt hoz létre, mellyel célja a tömegek mozgósítása, s legvégül hogy előzetes gondolkodás nélküli cselekvést váltson ki. Ezért egyik fontos eszköze a politikai propagandának a dichotomizálás, a „mi” és „ők” éles szembeállítása – ez a jelenkori magyarországi közéleti beszédek egyik fő sajátossága is.
A jó beszédekben a szónok kielégíti a retorikai szituáció teremtette szükségleteket, illően világos, kellőképpen ékes. Gondolatait logikus struktúrába rendezi, egyszerű s egyben nemes szóhasználata segíti a megértést. Olyan értékekre hivatkozik, melyeket a hallgatóság magáénak érez, így érvei igazodnak a hallgatóság gondolkodásmódjához és lelkiállapotához. A jó szónok partnernek tekinti a szónoklataiban megszólítottakat, kifejezve ezzel irántuk való tiszteletét. A jó szónok elgondolkodtat, gondolkodásra késztet, gyönyörködtet, megindít, tanít, példát s egyben utat mutat.
Ha arra vagyunk kíváncsiak, mi a politika, akkor nemigen mondhatjuk, hogy valósága függetleníthető az értelemadástól és az értelemfejtéstől, a nyilvános megnyilatkozás sokféle formájától. Minden politikai jelenség úgy keletkezik és hal el, hogy a politizáló ember valamilyen értelmet hoz létre és ejt el, valaminek valamilyen jelentést és jelentőséget tulajdonít: beszélve cselekszik és cselekedve beszél – természetesen bizonyos szabályokat követve. A politika azonban nemcsak beszéd, de létrejötte és fennállása sem függetleníthető tőle! De egyáltalán nem mindegy, hogy milyen az a forma, milyen a „nyelvi köntös”, amelyben a kifejezésre váró, közölni akart gondolat megjelenik. A megnyilatkozás hatása szempontjából nem mellékes, hogy jól van-e megszerkesztve, hogy hallgatni vagy olvasni élvezet-e, vagy éppen kín. A Rétorikában ez olvasható: „A stílus alapfeltétele a nyelvhelyesség” (Rétorika 1407a). Az igényes nyelvhasználatra való törekvés igen fontos az évezredes nagy keleti kultúrákban, a kínaiban és az indiaiban is, de a klasszikus retorikák is nagy hangsúlyt fektettek erre.
S a jól megformáltság nemcsak a szépirodalmi alkotások iránt támasztott igény, hanem érvényes követelmény mindenféle megnyilatkozásra. Szépen az ír és beszél, akinek sikerül még a bonyolult gondolatait is egyszerűen és világosan előadni. A művészet pedig ott kezdődik, ahol az ember az ilyen előadással még élvezetet is szerez hallgatóinak.” (Illyés 1964)

Irodalom

Aczél Petra 2009. Új retorika – Közélet, kommunikáció, kampány. Kalligram, Pozsony.
Adamikné Jászó Anna 2013. Klasszikus magyar retorika. Holnap Kiadó, Budapest.
Ady Lajos – Lengyel Miklós 1928. Retorika. A középiskolák V. osztálya számára. Atheneum, Budapest.
Arisztotelész 1999. Rétorika. Fordította, a bevezetést és a jegyzeteket írta: Adamik Tamás. Telosz Kiadó, Budapest.
Babits Mihály 1909/1978. Irodalmi nevelés. Egy tantárgy filozófiája tanulók számára. In: Babits Mihály 1909/1978. Esszék, tanulmányok (I. kötet). Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 87–99.
Barthes, Roland 1997. A régi retorika. Ford.: Szigeti Csaba. In: Thomka Beáta (szerk.) 1997. Az irodalom elméletei. Jelenkor, Pécs, 69–175.
Boga Bálint 2010. A hajó mint szimbólum. In: Bárka 2008/5. http://www.barkaonline.hu/kritika/785-a-haja-mint-szimb- (Letöltés ideje: 2010. 11. 08.)
Brunczel Balázs 2007. A luhmanni elmélet felépítése. In: Társadalomkutatás, 2007 (25)/3. 297-320.
Csapody Tamás 2006. Kompország politikusai: Koppányok és Szent Istvánok – A kompország és a Koppány-politikai metafora elemzése. In: Politikatudományi Szemle 20006/1., 179–200.
Flood, Christopher 2001. Political Myth. Routledge, New York.
Illyés Gyula 1964. Anyanyelvünk. Magvető, Budapest.
Jobst Ágnes 2009. A HARC metafora szerepe az ’50-es évek politikai köznyelvében. In: Magyar Nyelvőr 2009/133. évfolyam 4. szám, 433–446.
Le Bon, Gustave 1913/1993. A tömegek lélektana. (Repr. kiad.) Ford.: Balla Antal. Hatágú Síp Alapítvány, Budapest.
Leakey, Richard 1995. Az emberiség eredete. Kulturtrade Kiadó, Budapest.
Lózsi Tamás 2012. A mosógépszerelő érvei – a reklám retorikai elemzése. In: Raátz Judit – Tóthfalussy Zsófia (szerk.) 2012. A retorika elemzés. Trezor Kiadó, Budapest, 83–98.
Péter Mihály 2012. A leplező nyelv – Álcázás és ámítás a nyelv használatában. Tinta Könyvkiadó, Budapest.
Pethő József 2011. Alakzat és jelentés – Az alakzatok stílus- és jelentésképző szerepe a szövegben. Tinta Könyvkiadó. Budapest.
Pölcz Ádám 2014. „…Mit rákentek a századok…” – A szóképek és alakzatok fogalmának rövid történeti áttekintése. http://www.vasiszemle.t-online.hu/2014/04/polcz.htm (Letöltés ideje: 2014. 12. 20., 19:00)
Quintilianus, Marcus Fabius 2008. Szónoklattan. Fordította és a jegyzeteket összeállította: Adamik Tamás, Csehy Zoltán, Gonda Attila, Kopeczky Rita, Krupp József, Polgár Anikó, Simon L. Zoltán, Tordai Éva. Kalligram, Pozsony.
Rab László 2012. Dakota közmondás. In: Népszabadság 2012. 07. 07., http://nol.hu/archivum/20120707-dakota_kozmondas-1316795 (Letöltés ideje: 2019 05. 12., 14:50)
Tolcsvai Nagy Gábor 1996. A magyar nyelv stilisztikája. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest.
Toldy István 1866. A magyar politikai szónoklat kézikönyve. Pest.
Tolnai 1920 = Tolnai Vilmos 1920. A proletár-diktatúra nyelvéről. In: Magyar Nyelvőr 1920/16: 9–14.
Tudor, Henry 1972. Political Myth. MacMillan, London.

[i] A metafora közéleti „újjászületéshez”, a köztudatba való visszakerüléséhez jelentősen hozzájárult Simonffy András legsikeresebb műve, a Kompország katonái (1981) című, 1981-es történelmi kollázsregény, melyben a szerző a II. világháborús magyar szereplést, az átállás nehézségeinek körülményeit s mindezek máig ható következményeit boncolgatja.

[ii] Saját gyűjtés, részben a korszak sajtótermékeire támaszkodva.

Új hozzászólás