Pusztay János

Puszay János

Halmai Tamás

Halmai Tamás

Papp Andrea

Magyari Sára

Balázs Géza

Balázs Géza

Kóródi Bence

Kóródi Bence

Szűts Zoltán

Fráter Zoltán

Fráter Zoltán

Fráter Zoltán

Minya Károly

Minya Károly

Ilosvay Selymes Pál

Ilosvay Selymes Pál

Dede Éva

Dede Éva

(Ny)elvi kérdések   1-100.

Horváth Péter Iván

Horváth Péter Iván 100 ismeretterjesztő írása

Írások

Nyelvemre harapva
1-75.

Hartay Csaba

Hartay Csaba 75 szatirikus nyelvi írása

Írások

Takázás
1-45.

Horváth Péter Iván

Magyari Sára 45 nyelvi esszéje

Írások

Szólás-mentés 1–50.

Pomozi Péter

Pomozi Péter 50 írása

Írások

Északi atmoszféra, tenger, irodalmi fantasztikum

2019.11.27.nincs hozzászólás

Károly Judit fordításában jelentette meg a Napkút Kiadó 2018-ban Maurice Carême Médua című regényét. A fordító művészi módon bontja ki a fantasztikum szintjeit, fordítói munkájában alkotó érzékenységgel járul hozzá a kiemelkedő író fantasztikummal telített prózájának magyarországi megismertetéséhez, a hazai Carême-recepcióhoz.

Lackfi János Ferenczi László tanítványaként fedezte fel újra a belgiumi flamand és francia nyelvű irodalmat. Fordítói munkájának köszönhetően olyan remek válogatásból szemezgethetünk, mint a Szerelem a síneken című kortárs francia-belga elbeszéléskötet. Lackfi írja: Belgiumot a nyelvi szituáció teljes figyelmen kívül hagyásával hozták létre: politikai, s egyben nyelvi abszurdum, ütközőállam két ősellenség, a századokon át egymásra vicsorgó németek és franciák között. [1] A sajátos kulturális helyzettől különösen izgalmas vállalkozásnak tekinthető a fantasztikummal telített Médua című kisregény szövegének fordítása. Károly Judit megfelelő érzékenységgel ültette át magyar nyelvre regénybeli költő vízióit, az őrület feszült állapotát, a főhős megmagyarázott és megmagyarázhatatlan belső töprengéseinek lenyomatait.

Carême alkotói pályájának jelentős állomását képezi a fantasztikus prózája. Misztikus stílusának fantasztikus jegyei kapcsolatba hozhatók az északi népek sajátos földrajzi-természeti viszonyaival: jól megragadhatók a történet leíró részeiben, a kifejező komplex képekben. Az író a táj változásainak leírásakor sajátos eszközökkel láttatja a deszakralizált világ elveszett emberének kérdéseit, a művészi lét szorongásait.

Írásomban a Médua című regény fokozatosan megjelenő fantasztikus elemeinek tengerparti atmoszférába burkolt szövegbeli megjelenését vizsgálom.

A mű főszereplője Rivière, a költő, aki a saját életének izoláltságában él, a váratlan eseményeket nélkülöző hétköznapjaiban azonban hirtelen bekövetkezik egy értelmezhetetlen, félelemkeltő esemény, ez a jelenség pedig hatalmába keríti, kibillenti megszokott világának egyensúlyából. A realitás és a fikció párhuzamosan halad a történetben. Az író egy olyan újszerű, addig nem tapasztalt fantasztikus esemény bekövetkezését bontja ki az elbeszélés menetében, amely szokatlanságánál, megmagyarázhatatlanságánál fogva bizonytalanságot kelt a hősben, a környezetben. A misztikumot a narráció hozza létre, a szereplők cselekedeteinek valós mozgatórugói rejtve maradnak. Rivière sorsa a permanens szenvedés, a tehetetlenség, a vágyak kielégítetlensége. A regényben Carême valós északi tájai, a természetközeliség, a tenger változásai, a párhuzamosan változó hangulatok egymásba játszása irracionális tér-, idő- és cselekménysort alkot.

Maurice Carême életművének jelentős része a valloni Brabant tartományhoz kapcsolható. Verseiben és prózai műveiben kirajzolódik a szülőföld képe, de ezzel párhuzamosan megjelenik az utazások során megismert tájak hangulatélménye is. Carême számtalan utat szentelt az évszakonként más-más képet rajzoló brabanti világnak, az eszmélés földjének. Nála a képek mindig váratlanul bukkannak fel, s általuk a költő rögtön egy színházi kép kreálásába kezd.[2] A vallon tájak, a természeti témák és a hozzájuk tartozó formák extrém egyszerűségük ellenére mély misztériumok hordozójaként jelennek meg. Brabant az összefoglalása mindannak az érzésvilágnak, amit a költő a természetről – már-már bukolikus színezettel – jelenített meg verseiben.”[3] Jeannine Burny, az író szerelme a Le jour s’en va toujours trop tôt című életrajzi vonatkozású könyvében számba veszi az íróval meglátogatott helyeket, az irodalmi műhelyekben történt eseményeket, találkozásokat.[4] Carême élete utolsó alkotói szakaszának műveiben megjelentek a nagy metafizikai problémák motívumai. [5] Ekkor már a csendes alkotóhelyeket kedvelte, több utazást tett az orvali apátságba, a hely jelentette számára az elmélyülés tereit. [6] Nagy misztikusok, filozófusok, indiai és kínai bölcsek tanításait tanulmányozta. 1954 és 1970 között több utazást tett Orvalba, de Brabant tartományait is felkereste, de sok időt töltött az Északi-tengernél lévő Coxyden, Heystben is.

A Médua című regény 1976-ban jelent meg, az író ekkor már súlyos beteg volt. Műve a fantasztikum megragadásával a lélek állapotának azon sötét oldalát láttatja, ahol a különleges és a csodás elemek közötti habozás pszichológiai aspektusai kerülnek előtérbe. Carême-et vonzotta a mágikus univerzum, megihlette az irodalmi fantasztikum, kedvenc olvasmányai közé tartoztak Hoffmann, Poe, Hellens fantasztikus elbeszélései.

Fantasztikus prózájában az író lelkéből feltörő látens tartalmak, a magányos alkotói megtorpanások vívódásai bújnak meg. Olyan dolgokat írhatott le a fantasztikum kellékeivel, amelyek a lelkében meglévő kétségekhez, a psziché feltáratlan területeihez tartoznak. Olyan témák jelennek meg regényeiben, mint például az anyag-szellem közti határ megkérdőjelezéséhez köthető metamorfózis, a személyiség megsokszorozódása, a gondolatolvasás, telepátia, tértágítás, időmegállítás, képek ismétlődése. A fantasztikus hatást természetfölötti retorikai alakzatokhoz kapcsolódó túlzásokkal, átvitt értelmű kifejezésekkel, a fantasztikus beszédmódra jellemző narrátor alkalmazásával éri el. A mindennapi realitás elemei közé beiktat egy irreálisnak tűnő jelenséget, amely átrendezi a történést, s az új dimenzióban létrejövő ismeretlen világ a befogadóban létrehozza a reális és az irreális olvasat közötti ingadozást.

A belga irodalom fantasztikus szálának flamand öröksége, az Északi-tenger közelsége a klasszikus fantasztikus beszédmóddal összefüggésben a műfajra jellemző motívumok mentén bontakozik ki Carême Médua című regényében. A mű szervezőelve a természet erejének és változásainak intenzív ábrázolása. A fantasztikum érzetének megjelenése, az azt kiváltó félelem manifesztálódása egy háborús élmény felidézéséhez kapcsolódik: egy katonai tudósításban szereplő rendkívüli hír a főhős megszokott világát irracionális események láncolatává változtatja.

Rivière, a költő, könyvekkel megrakott bőröndjeivel utazik az északi La Panne üdülőhelyre. Egy rövid utalásból tudjuk meg, hogy még nem sikerült felépülnie a mély depressziójából, pihenés céljából érkezik a városba. Rivière-ben egy koreai haditudósítás olvasása rémséges víziókat, lázálmokat indít el. A háborúban körbezárt koreai katonák reménytelen helyzetükben élő holtakként dúdolták halotti éneküket, s ez a költő idegszálaira intenzív hatást kifejtő „akusztikai látomás” váltja ki benne az irracionális képzeteket. Nyomasztó érzése tovább fokozódik, amikor két furcsa idegen hatása alá kerül a vonat kupéjában. A mutatványos pár férfi tagja, Malbot, kódolhatatlan nyelvű kommunikációval tartja bűvöletben kiszolgáltatottnak tűnő párját, Méduát. A nő ruházatának részletező leírása tovább erősíti a mágikus hangulatot, előkészíti a későbbi fantasztikus eseményeket: „Sárga, testhez simuló, bokáig érő ruha volt rajta, ami még jobban kiemelte törékeny termetét. A szeme színére emlékeztető kesztyűt, és ami számomra meglepő volt, ezüstszínű szandált viselt.”[7] A különös dekorok, a kódolhatatlan kommunikációs jelek Rivière-t fokozatosan elbizonytalanítják, egy misztikus, álomszerű állapotba juttatják. A vonat zökkenése véget vet a kontemplatív állapotnak, kibillenti a szereplőket a konkrét pillanat idejéből, ekkortól indul a három főszereplő tudatalatti kapcsolata. A regény konkrét szála átalakul, a hétköznapi események leírásai váltakoznak az álomszerű, sejtelmes hangulatú mintha-állapot pillanataival. A Médua halántékán keletkezett seb összeköti a szereplőket, s „mindez olyan gyorsan történt, akár az álomban”. [8] A váratlan esemény, a látvány és az auditív elemek melankóliát, halálos előjeleket sugallnak: „ Hangja hullámoknak a parti homokon elhaló moraját juttatta eszembe…”[9] A tengerhomok hideg csillogása, a dűnék mindent elrejtő titkai összekapcsolják a Médua három főszereplőjét a természetfölötti tartalmakat hordozó elemekkel.

A regény szervezőelvének fontos része az északi táj változásainak leírása. A tenger a kisregény központi szervezőeleme: fantasztikumhoz köthető tükör-átjáró, az irreális zónák megjelenítésének színtere. A tengerparti homokos part, a jellegzetes növényzet leírásai egyszerre kötődnek a mindennapok racionalitásához és a fantasztikum megjelenéséhez. A sajátos atmoszféra konkrét földrajzi helyekhez (Adinkerque, Lichtervelde, Furnes, Dixmude, Meïpe) kötődik, és az ábrázolásban kétféle aspektusban van jelen: szelídebb formában, a megnyugtató harmónia jeleként, illetve az északi flamand vidék zordságában. A táj színeinek változásai ciklikusan visszatérnek a regényben: „Az őszi reggelt a köd még borúsabbá tette. A fák úgy lebegtek a levegőben, mint a léggömbök, melyeket egy szál zsinóron tartanak. Sápadt nap vonszolta meleget nem adó korongját a horizonton, és az én arcom sem volt kevésbé mogorva, mint az övé.” [10] Az időjárás jellemzésének részletei hol az egyensúlyba kerülés pillanatainak aprólékos ábrázolásához, hol pedig a főhős alkotói válságának depresszív hangulatához kapcsolódnak. A tengeri atmoszférához tartozó szél szelídségével, lágyságával összhangban jelennek meg Rivière kiegyensúlyozott pillanatai: „A tenger felől fújó szél jót tett. Nem az úton mentem, a dűnéken vágtam keresztül. A dűnék arrafelé igen magasak voltak. Folyton meg kellett kerülnöm őket. Minden lépésnél elmerültem a homokban.”[11] A regény cselekménysora a vidéki gondtalanság és a megmagyarázhatatlan, tragikus történések kettőssége mentén szerveződik: „Együtt énekeltem a tengerrel, lobogott a hajam a szélben. Az eksztázis még hajnalban kezdődött, Meïpe-ben.”[12] A belga táj éghajlatának szeszélyes északi időjárása alapján változnak a jellemek, változnak a hangulatváltások pillanatai. Az Északi-tenger közelségében, a misztikus és irreális motívumokban, a belga-flamand tájban való feloldódás pillanatai Maurice Carême prózájában a fantasztikum elemeivel hatnak. A tenger szimbolizálja a regényben az őseredeti egységet, a káoszt, a formátlanságot, az anyagi létezést, az állandó mozgást, az öröklét és a halál lehetőségét. A tengerhez köthető a furcsa pár megjelenése, a fantasztikum határainak átjárhatóságát bizonyító Médua-ének, az illuzionista kezében lévő tárgy villanásához köthető hipnotikus állapot, a lefejezés illúziójával összefüggő titokzatos bűntény. A tengerhez kapcsolódó halál témája az erőszakra, a borzalmakra, a tudatalatti örvényeire utalva jelenik meg a regény három részében.

A regényben a tengerparti városok gondtalanul nyüzsgő üdülőinek, Adinquerque és La Panne lakosainak életét felforgatják egy furcsa pár körüli misztikus események. Malbot a hipnotizőr szerepében próbálja kibillenteni nyugalmukból a tengerparti fellépéseinek résztvevőit, Médua lefejezős mutatványa különösen nagy hatással van a nézőkre, sokkolja közönséget. A pár erőszakba torkolló kapcsolata láttán Rivière megszállottan Médua nyomába ered, az állandó úton levés kilátástalansága égető érzésekkel tölti el, mindenben a őt látja, még a tenger is a vágyott nő szemét igézi számára. A keresés, a hiány szürreális érzése konkrét fizikai rosszullétekbe sodorja: hányingert kap a tengeri szagoktól, a csigák, a halak látványától. Őrülete fokozódik. Kényszeresen Médua nevével tölti meg az írásra szánt oldalakat, az automatikus „Médua – tua” (Médua – ölt) asszociációnál reked meg az írás folyamatában. Alkotói válsága meghasonlásba, téveszmékbe torkollik, rémálmok, megbomlott elmeállapotra utaló jelek uralják pillanatait. Úgy érzi, mintha rovarok távoznának a fejéből, a félelem áthatja mindennapjait.

A költő végül a tengerparton talált „bukott medúza” nővé alakulásában éli meg elfojtott vágyait: hol állatként, hol emberként kezeli, minden idejét a lény Méduává válásának szenteli. A medúzát saját vágyainak tárgyaként kezeli, biztosítja számára a fizikai és lelki transzformációjához szükséges körülményeket. A fantasztikus történések elemei összemosódnak a mindennapi élet rutinjával.

Rivière a beteges képzelődés fázisain át eljut a teljes meghasonlottság állapotáig: „ Az őrület hullámai söpörtek végig rajtam. …Láttam, amint vak árnyékom a falon táncol, és visszatér a csillogó szemű Méduához.”[13] A történet végén a nővé átalakult medúza csábításának nem tud ellenállni, a beteljesülés pillanatában azonban a nő feje elválik a testétől, az író teste elválik a lelkétől, s Malbot alakja fenyegető szellemként tovább kísérti Rivière-t.

A regényben megjelenik a Todorov tanulmányából ismert fantasztikumot tápláló habozás. Az eseménysorban minden érzékelhető jel a medúza nővé alakulására utal, de az is lehet, hogy a medúza valami varázslattal rabul ejtette a költőt. [14] A monológokban a fantasztikumra jellemző habozási folyamat szakaszokban bomlik ki, a kényszeres üldözési mánia fokozataiban a főhős és az olvasó is habozik. Álommal vagy valóságos eseménnyel állunk szemben? Valós események tanúi vagyunk, vagy egy illúzió részesei? Médua alakja a költő által átélt reális események és az űzött lélek fantazmái közötti átmenet inkarnációjaként jelenik meg. Az első személyben elmesélt történetben az állandó habozás az olvasó és a főszereplő sajátja, a fantasztikum jelenlétének fontos megnyilvánulása. A többi szereplő visszacsatolása, Rivière viselkedése csak táplálja ezt a bizonytalanságot,  nem tudjuk a hős meggyőződését megfejteni. A Napi hírekben Rivière rátalál egy hírre, ami újra elbizonytalanítja: „Szerda hajnalban egy munkába igyekvő dolgozó a bray-dunes-i parton, a határtól nem messze egy lefejezett fiatal nő holttestére bukkant. A nő sárga ruhába volt öltözve. Úgy tűnik, a halál csak néhány napja állt be. A francia rendőrség nyomoz.” [15] Ha valós eseményként fogadnánk el a költő irreális kalandjait, a medúza átalakulásának tényét, akkor kétkednünk kellene a felállított törvényekben. Ha álomnak tekintjük Rivière élményeit, akkor megszűnik a fantasztikumot tápláló habozás. A válasz rejtve marad, a minden fejezetben fennmarad az irodalmi fantasztikumra jellemző kétértelműség, a regény végén sem szakad meg a habozás, a különös eseményláncok nem kapnak reális magyarázatot, az irodalmi fantasztikum zónája megmarad.

A tenger Rivière állapotváltozásainak színhelyeként van jelen a műben: hol a felindulás hangulatait, hol a fáradtság, a kimerülés pillanatait hívja elő. A tengeri szél a változékonyságot, a mulandóságot, az életteli vitalitást szimbolizálja, lehet az aktív, férfias princípium jele, a kozmikus és a morális egyensúly szabályozója. A hajós népeknél istenségnek tartották, aki szerencsét, biztonságot hoz az útra. A görögök a vad szelet a szerelem metaforájaként használták.[16]

Carême fantasztikummal átitatott elbeszéléseiben, regényeiben egy koherens univerzumot ajánl nekünk, ahol minden szónak és gesztusnak meghatározott szerepe van. Az irodalmi fantasztikumot jelző szoros szerkesztettség követésével, a műfajra jellemző tematikus motívumokkal és narratológiai eljárások tudatos használatával kijelölte helyét a fantasztikus irodalom vonulatában.

Lábjegyzetek

[1] Szerelem a síneken, Kortárs francia-belga elbeszélések, Nagyvilág Kiadó, 2002, Lackfi János tanulmánya: Tanuljunk belgául! Eligazítás a kortárs belga dekameronhoz. 278.

[2] Sodenkamp, Andrée: Maurice Carême et le Brabant = Maurice Carême ou la clarté profonde , Commission Communautaire Française De La Région De Bruxelles-Capitale, 1985.103.

[3] Gilbert Delahaye: Maurice Carême (Le miroir des poétes), Tournai, Unimuse, 1969, 24-25.

[4] Jeannine Burny: Le jour s’en va toujours trop tot, Racine Lannoo, 2007, 45.

[5] Laszlo Ferenczi Maurice Carême, Dossiers. Literature francaise de Belgique. Province de Luxembourg, Service du Livre Luxembourgeois. Maison de la culture – Parc des Expositions, Arlon

[6] Jeannine Burrny Le jour s’en va toujours trop tot, Racine Lannoo, 2007, 45.

[7] Médua, 10. o.

[8] Médua, 11.o.

[9] Médua, 11.o.

[10] Médua, 9. o.

[11] Médua, 82.o.

[12] Médua, 86.o.

[13] Médua, 93.o.

[14] Médua, 64.o.

[15] Médua, 74.o.

[16] Szimbólumtár, szerk. Pál József, Újvári Edit, Bp., Balassi, 2001. 440-441.

Irodalom

Burny, Jeannine 2007. Le jour s’en va toujours trop tot. Racine Lannoo, 45.

De Decker, Jacques  1985. Le merveilleux selon Maurice Carême, Maurice ou la clarté profonde. Comission Communautaire Française de la region de Bruxelles-Capitale ; Fondation Maurice Carême.

Delahaye, Gilbert 1969. Maurice Carême (Le miroir des poétes). Tournai, Unimuse, 24-25.

Ferenczi, Laszlo 1985. Maurice Carême, Dossiers. Literature francaise de Belgique. Province de Luxembourg, Service du Livre Luxembourgeois. Maison de la culture – Parc des Expositions, Arlon

Maurice Carême ou la clarté profonde Colloque 22 – 24 novembre 1985.

Sodenkamp, Andrée 1985. Maurice Carême et le Brabant. Maurice Carême ou la clarté profonde. Commission Communautaire Française De La Région De Bruxelles-Capitale.

Pál József – Újváry Edit 2001. Szimbólumtár. Balassi Kiadó.

Todorov, Tzvetan 2002. Bevezetés a fantasztikus irodalomba. Napvilág Kiadó, 2002.

Új hozzászólás