Pusztay János

Puszay János

Halmai Tamás

Halmai Tamás

Papp Andrea

Magyari Sára

Balázs Géza

Balázs Géza

Kóródi Bence

Kóródi Bence

Szűts Zoltán

Fráter Zoltán

Fráter Zoltán

Fráter Zoltán

Minya Károly

Minya Károly

Ilosvay Selymes Pál

Ilosvay Selymes Pál

Dede Éva

Dede Éva

(Ny)elvi kérdések   1-100.

Horváth Péter Iván

Horváth Péter Iván 100 ismeretterjesztő írása

Írások

Nyelvemre harapva
1-75.

Hartay Csaba

Hartay Csaba 75 szatirikus nyelvi írása

Írások

Takázás
1-45.

Horváth Péter Iván

Magyari Sára 45 nyelvi esszéje

Írások

Szólás-mentés 1–50.

Pomozi Péter

Pomozi Péter 50 írása

Írások

„Szendrey Julcsa, ennyit tudok a neve…”
Irodalmi szóbeszéd 2.

2019.11.17.nincs hozzászólás

Amikor Tompa Mihály pletykál

Mióta világ a világ, az embereket érdekli mások magánélete. Ez nem volt másképp a 19. század közepi irodalmi elit esetében sem. 1847 nyarán, Bején, református lelkészsége első helyszínén írta Tompa Mihály költő egyik régi diáktársához, Böszörményi Károlyhoz a következőket: „Két hétig mostanában Pesten jártam, egy nap indultunk el Petőfivel. Ő ment Szatmárba, én haza; őt Szathmárba bizonyos szerelmi kalandorság vitte, Szendrey Julcsa, ennyit tudok a neve, sat írj róla ha tudsz.”   Azóta tudjuk, hogy a szerelmi kalandorság eredménye még azon az őszön házasság és a magyar irodalom talán legszebb hitvesi versei lettek (Pl. Szeptember végén).

Tompa később negatív véleményt is fogalmazott meg Szendrey Júliáról. Négy hónappal azután, hogy az asszony eldobta az özvegyi fátylat és hozzáment Horvát Árpád történészhez, 1850. november 30-án már az Aranynak írt levélben a következőket írta: „még egyszer vissza térve Sándorra: neje vagy volt neje csakugyan egy semmire való persóna, én is annyi mindent hallottam róla, hogy ha 1/100 igaz: nem méltó az életre.”  Arany azonban már hónapokkal előtte tudomást szerzett a frigyről, hiszen már augusztusban megfogalmazta A honvéd özvegye című művét, amit végül csak halála után adtak ki.

Egy a szintén Tompától származó, Aranynak címzett 1848-as levél arról szól, hogy közös rosszakaróik miként haragították Petőfit Tompára. A költő kétségbeesve ír barátjának: „Jancsi! Hát nem gyönyörű helyzet-e: ülök falusi magányomban mit sem tudva a főváros zajáról, Petőfinek egy hajszálát sem bántva, s egyszer csak azt kell hallanom: hogy én ezt meg ezt teszem. Bizony, gyönyörű állapot.” „Ki azt állítja, hogy én Petőfit érdemén alól kisebbítem: alacsony rágalmazó.”

Arany békítési szándékkal Tompa tudtán kívül másolta le és küldte el a levelet Petőfinek, de nem ért célt vele, mivel időlegesen mindketten megharagudtak rá, s Petőfi hamarosan eltűnt a fronton.

Tompa Mihály békülése Arannyal két év után bekövetkezett, és miután Arany a nagykőrösi gimnázium tanára lett, 1852 februárjában Tompa, akivel személyesen még soha nem találkoztak, felkereste őt inkognitóban, eljátszva egy kis fejér megyei poétát, aki régi rajongója. Tompa első találkozásuk után 1852. április végén, Szemere Miklósnak így írja le barátját: „Nagyon becsületes, szelid ember ez az Arany! egy látásra örökre megszeretnéd; […] Benne semmi Petőfizmus, de van alapos ösmeret és nyelvtudomány.”  Arany János is hasonlóképp nyilatkozik sógorához, Ercsey Sándorhoz 1852. február 28-dikán, tehát néhány napra a személyes megismerkedés után írt levelében Tompáról: „Remek fiú, kit nem csak becsülni, de szeretni kell. Ha munkáit olvasva azt hinnéd, hogy valami melancholicus ember, igen csalatkoznál: örökké röhögtetett bennünket élczeivel s anecdotáival. E három nap valóságos oáz kőrösi életem Saharájában.”

 A nagy családi találkozásra is hamarosan sor került. Arany családjával együtt 1855 augusztusában viszonozta a látogatást Hanván, Tompa otthonában. Innen nagyobb kirándulásokat tettek a környéken.

Természetesen, ahogy a két költő személyiségében, úgy a levelezési szokásaikban is egyaránt érzékelhetünk releváns hasonlóságokat és különbségeket. A 19. századi irodalomban Toldy Ferencen kívül Arany János folytatta a legkiterjedtebb irodalmi levelezést, annak ellenére, hogy leveleinek a családnál tárolt kisebb része a II. világháború során elveszett. Levelei kétharmada fennmaradt, ami mintegy kétezer darabot jelent. Levelezésének gyűjteményében kevesebb az Arany által, mint a hozzá írott levél. A Tompa levelezésre pedig éppen az jellemző, hogy többnyire az általa írt levelek maradtak fenn, és Arany Jánoséin kívül csak kevés hozzá írt levél maradt az utókorra. Ezt azzal magyarázhatjuk, hogy akiket sokra tartott vagy szeretett, azoknak megőrizte leveleit, ezek közül is leginkább Aranyét.

Aranynak Tompával ellentétben nem titkolt célja volt a levelek utókorra hagyása, különösen, amikor irodalmi szerepet vállalt. Fontosnak vélte Petőfi leveleit is, nem úgy, mint Tompa, aki 1848-as utolsó vitájuk után elégette azokat és bánta egész életében.

Levélírásban mindkettőjük példaképe egyértelműen Kazinczy Ferenc volt. Ez nem véletlen, hiszen a világirodalmi nagy elődökön, Voltaire-en és Goethe-n kívül Kazinczy levelezése nyújtotta a múltban a legnagyobb történelmi és irodalomtörténeti adattárat.  Ennek ellenére Arany gyakran szerényen nyilatkozik a kommunikáció e formájáról:

„Semmi sem bosszantana inkább, mint annak előre tudása, hogy levélfirkáim valaha nyilvánosságot látnak. Azonban ettől nincs okom remegni, oly szépen elfelednek egy pár év alatt, hogy verseimet sem olvassák, nem hogy apró pletykáimat.[…] még öt-hat év s az újabb nemzedék nevemről is alig ismerend. Hogy oly örök küzdelmű szellemnek— minő Kazinczy volt — tanulságos levelei közé tetessék, az az egésznek érdekében van: de mi érdek vihetne valakit a mi csevegéseink kiadására?”

 „Én írom, ahogy a tollamra jön […], nem kinyomtatnivalók”, írja korábban Tompa, azzal a különbséggel, hogy ezt ő komolyan is gondolja. Ő a levelezést intim formának vélte, ami kizárólag az íróra és a címzettre tartozik, ezért többször próbálta barátaitól, Aranytól, Szemerétől és Szász Károlytól is visszaszerezni leveleit, de azok nem teljesítették a kérését. Szemere megtette azt, amit arany esetében a költő fia, Arany László, hogy egyes részeket kivágott, eltávolított a szövegből, tehát cenzúrázta azokat. Tompa esetében erre a hozzá hasonló vérmérsékletű barátjának, Szemere Miklósnak címzett kéziratai esetében volt szükség, hiszen vele folytatott olyan levelezést, amit nem korlátoztak gátlások, Tompa ugyanis gyakran használt trágár kifejezéseket a Petőfiről szóló diskurzus során.

Arany viszont, remélve az utókor elismerését, a szépíráshoz hasonlóan a levélírást is tökélyre fejlesztette, így eshet meg, hogy levelezésében Korompay H. János szerint már a rímes próza műfaji határátlépés jelentkezését érhetjük tetten. Tompához írott számos levelében találunk erre példát, különösen az 1858-as évből: „egyszer leltem egy félpatkót, az is rozsdás vót (rím aztán, jegyezd meg)”

Arany hiába szerette volna, hogy barátjának írt levelei is megmaradjanak. Tompától tudjuk, hogy A gólyához és a Pusztán című verseinek megírása után kassai bebörtönzése során Arany hozzá írt leveleit sok egyéb kéziratával – például a Virágregék nagy részével – együtt elkobozták tőle. Így a legkorábbi fennmaradt, Aranytól származó levele 1852. október 1-i keltezésű.

Tompa Mihály verskéziratai az Országos Széchényi Könyvtár Kézirattárában

Új hozzászólás