A megjelenteket Aczél Petra nyelvész és kommunikációkutató, a bizottság alelnöke köszöntötte. A professzor asszony kiemelte, hogy ha rákeresünk a „How to cite?” mondatra, akkor a Google számos olyan írást fog előtalálni, amely a plágiummal foglalkozik, de ennek a rendezvénynek tágabb a tematikája.  Úgy gondolja, hogy az angol cím jobban kifejezi a tudományos szövegalkotás örömét és fájdalmát, mint az előny, hátrány szavak, hiszen a szerzőnek dönteni kell az idézés módjáról, mennyiségéről, megszerkesztéséről, és írás közben folyamatosan működtetni választott szempontjait.

Nyolc felkért vitázó fejtette ki gondolatait tíz-tíz percben, majd a hallgatóság tagjai is lehetőséget kaptak hozzászólásra. A vitaindító előadást Nyíri Kristóf filozófus, a bizottság elnöke tartotta. Az értelmes szöveglátvány összeomlása. A (szerző, évszám) hivatkozási rendszer című előadásában fölvázolta a hivatkozások történetét a középkortól napjainkig. Elmondta, hogy a kódexek lapszéli jegyzetei a könyvnyomtatás hatására változtak lapalji jegyzetekké. Az írógéppel írt tudományos szövegek megtartották ezt a hivatkozási formát, noha a jegyzetapparátus egységesítésének terhe sokszor a nyomdászokra hárult. Az 1970-es években – pénzügyi nyomásra – a lábjegyzetek helyett a végjegyzetek kezdtek általánossá válni, ami tragikomikus fordulatot hozott az olvashatóságot illetően. Megbomlott ugyanis a főszöveg-végszöveg egysége, az olvasó állandó odalapozásra-visszalapozásra kényszerült, ezáltal az értekező próza stílusa megsemmisült. Az egyszerűség jegyében elterjedt a szövegközi hivatkozás – szerző, évszám – típusa, ami viszont nem alkalmas a forrásművek pontos kijelölésére (pl. Platón 1984a), továbbá lehetővé tesz tisztességtelen hivatkozást is (el nem olvasott műre vagy nem fontos, de baráti kör alkotására). Nyíri Kristóf úgy véli, hogy a jövőben a linkek fogják uralni a hivatkozásokat, így az olvasók szabadon dönthetnek arról, hogy belekattintanak-e vagy sem, folyamatosan olvassák-e a szöveget vagy megszakítva.

Kenesei István nyelvészprofesszor A Harvard-stílus védelmében szólt hozzá a témához. Egyetértett Nyíri Kristóffal abban, hogy a filozófiatudomány szövegeiben a szerző, évszám megadásával nem lehet pontosan Platónra – sem Wittgensteinre – utalni, hiszen ezek a szövegek források, nem hivatkozások. Egyetértett Aczél Petra bevezető szavaival is, miszerint a szerzőnek döntenie kell, hogy csupa rövid hivatkozást ad meg, és azokból lábjegyzet lesz, vagy csupa hosszút, azokból pedig végjegyzet. Vitatta Nyíri Kristóf azon kijelentését, amely szerint az értekező próza megszűnt volna, mivel ő pl. Chomskyt, aki a Harvard rendszerben (a szöveg közben, a szerző, évszám megadásával) hivatkozik, folyamatosan tudja olvasni. Kenesei István azt javasolja, hogy ki-ki kövesse saját tudományterületének gyakorlatát: az orvostudományban és a műszaki tudományokban a számozott hivatkozást, a pszichológiában az American Psychological Association (APA) előírásait, a jogtudományban a törvények idézésének elfogadott módját. A folyóiratokban úgyis a szerkesztőbizottság dönti el, hogy milyen formai követelményeket támaszt a szerzők elé.

A harmadik vitapartner, Frank Tibor professzor a történelemtudomány szempontjából fűzte tovább az előadók gondolatait. Elismerte, hogy a Harvard rendszer azokban a társadalomtudományokban, amelyekben a könyv, a tanulmány az elemi egység, bevált, de a történészek, zenetudósok levéltári, adattári forrásokra hivatkozását megnehezíti. Amerikai hivatkozási rendszerek című hozzászólásában kifejtette, miért terjedt el a Harvard rendszerű hivatkozás. A II. világháború után a GI Bill és a Fulbright ösztöndíj tömegessé tette az észak-amerikai felsőoktatást: leszerelt katonák és külföldi diákok sokaságát ösztönözték arra, hogy egyetemeken, főiskolákon tanuljon tovább. (Ma kb. 20 millióan tanulnak Amerikában felsőfokon.) A felsőoktatásba kerülő diáktömegek számára szükséges volt egy egyszerű hivatkozási rendszer kidolgozása, amely a Modern Languages Association of America[1] útmutatásait követte (ezért nevezik MLA rendszernek is). A szövegközi hivatkozás 1984-re az egész világon általánossá vált, 2016-tól azonban a számítógépes kommunikáció a maga digitális hivatkozási rendszerével kezdi elsöpörni. Frank Tibor minden szerkesztőnek ajánlotta Gyurgyák János Szerzők és szerkesztők kézikönyve című összefoglaló munkáját, majd azzal zárta hozzászólását, hogy a bizottságnak javasolta egy magyar hivatkozási sztenderd megfogalmazását.

Terestyéni Tamás kommunikációkutató, a Jel-Kép folyóirat főszerkesztője az 1970-es évek elejéről idézte fel, mennyi nehézséget okozott a Papers in Computational Lingustics című nemzetközi tanulmánykötet sajtó alá rendezése (Egy földhözragadt szerkesztő motívumai). A Nemzetközi Kommunikációtudományi Társaság 1970-ben tartotta III. konferenciáját Debrecenben. Az előadásokat Papp Ferenc és Szépe György szerkesztette kötetté, amely 1976-ban jelent meg az Akadémiai Kiadó gondozásában. A tanulmányokban jórészt az MLA rendszer változatai jelennek meg, de előfordul APA rendszerű hivatkozás is. Terestyéni Tamás felelevenítette a két nyelvész-szerkesztő alapelveit: egy tanulmányon belül egységes legyen a hivatkozás (ez akkoriban nem volt evidens); a legegyszerűbb változatot alkalmazzák. Kenesei Istvánnal egyetértve Terestyéni is úgy véli, hogy mindenki kövesse tudományterülete hivatkozási szokásait, amelyekről az elismert nemzetközi folyóiratokból (pl. Nature, Science) tájékozódhat.

Bajomi-Lázár Péter Ahány ház, annyi szokás. Egy folyóirat-szerkesztő dilemmái címmel fejtette ki gondolatait. A Médiakutató című folyóirat főszerkesztőjeként hosszú évek óta a szövegközti hivatkozás gyakorlatát követi. A szerkesztőbizottság az olvasók közül az egyetemi hallgatók igényeit teljesítette, amikor az egyszerű és egyértelmű hivatkozás mellett döntött. A folyóiratban közölt tudományos szövegekben egy forma egy és csak egy jelentést hordoz: a hivatkozás hivatkozást, a lábjegyzet mellékes megjegyzést jelent. Fontos információ nem kerül lábjegyzetbe. Az idézőjeleket is kiiktatták a hivatkozásokból, mert ez az angol és a magyar helyesírásban eltérő alakú és funkciójú írásjel.

Borsos Balázs etnográfus – Frank Tiborhoz hasonlóan – az általa művelt  tudományág szempontjából értékelte a hivatkozási rendszereket (A visszakeresés és az értelmezés lehetősége: a lábjegyzet védelmében). Mivel neki geológus diplomája is van, a lábjegyzetek mellett érvelt: hogyan is lehetne szerző, évszámmal hivatkozni egy kőzetmintára vagy egy kísérletre? Szerinte a tudós személyisége is befolyásolja, hogy milyen hivatkozással él, lásd Voigt Vilmos munkásságát, aki kedveli a lábjegyzetelést. Borsos elismerte, hogy a szövegközi hivatkozás egyszerű, de kell, hogy lapszámot is tartalmazzon, mert az olyan kutatóra, akinek a lexikonkötet az „elemi egysége” (pl. Paládi-Kovács Attila), nem elég szerző, évszámmal hivatkozni.

Hatodikként Kis Ádám vett részt a vitában Az irodalmi hivatkozás és a bibliográfia. A lábjegyzet ambivalenciája című hozzászólásával. A számítógépes nyelvész kétféle tudományos szöveget különböztet meg: olvasmányt és „beadmányt” (pl. bírálat, kritika). Az olvasmány típusú szövegek fő követelménye az eredetiség, tehát a szerzőnek jeleznie kell, ha a gondolat nem az övé. Erre a feladatra inkább a lábjegyzet alkalmas, a fecsegés folyjon a végjegyzetekben! A „beadmányokban” – főként felolvasáskor – nehéz jelezni a lábjegyzetet, ezért a redundancia csökkentése érdekben a szövegközti hivatkozást javasolja. Szerkesztői gyakorlatában arra is akadt példa, hogy egy szerző (Antal László) két művét eltérő hivatkozási rendszerrel látta el, ami a művek élvezeti értékét nem befolyásolta.

Palló Gábor tudománytörténész volt az utolsó felkért vitázó. Kétféle kultúra, kétféle hivatkozás című hozzászólásában abból indult ki, hogy a lábjegyzet eltérő funkciójú a különböző tudományterületeken: a természettudományokban bizonyít, a társadalomtudományokban besorol. Utóbbiakban az ismeretközlés, szellemi áramlathoz tartozás bemutatása a cél, tehát célszerűbb a lap alján, egy szövegtérben közölni a hivatkozásokat. Ha egy kötetbe különféle tudományterületek kutatói írnak, akkor miért követeljük meg a bizonyító és a besoroló szándékú hivatkozás egységességét?

Nemcsak a vitázók, hanem a hozzászólók sorát is Nyíri Kristóf nyitotta (a hozzászólásokból négyet emelek ki). A szerkesztők által felvetett kérdésekben azt az álláspontot képviselte, hogy egy kötetben egyféle hivatkozási rendszert alkalmazzunk, amelynek követelményeiről a szerkesztő útmutatóban tájékoztassa a szerzőket. Ezzel szemben különböző tudományágak közleményeiből összeállított kötetekben vagy folyóiratszámokban ne ragaszkodjunk mereven hivatkozási szabványhoz, mert az a cél, hogy olvasható, sőt olvasmányos írásokat közöljünk. A lábjegyzet vagy szövegközti hivatkozás kérdésben a lábjegyzet mellett foglalt állást: igazán olvasmányos tudományos szövegben kialakulhat párbeszéd a főszöveg és a lábjegyzet között. A lábjegyzet elektív és diszkurzív, azaz nem feltétlenül akasztja meg az olvasást, és nehezebb benne csalni, mint a szövegközti hivatkozásban.

Bodnár M. István (filozófus, szerkesztő) hozzászólásában szintén a lábjegyzet előnyeit nevezte meg: gondolatra, adatra, helyre, szerzőre referál, ezáltal a magyar tudományos publikációkból olyannyira hiányzó index (mutató) funkciót is betöltheti. A lábjegyzet tekintetbe veszi a tudományos szöveg olvasóját is: kollégák vele, hallgatók, átlagos érdeklődők nélküle is olvashatnak.

Klaudy Kinga (a fordítástudomány professzora, alapító főszerkesztő) azt a tapasztalatát mondta el, hogy az általa szerkesztett folyóiratokban, illetve az általa vezetett doktori értekezésekben észszerű mennyiségű hivatkozásra biztatja mind szerzőit, mind tanítványait. Ők ezt nem tartják be, mert a belátást felülírja a Google Scholarban való megemlítettség. Klaudy Kinga szerint a word szövegszerkesztő program által felkínált automatikus hivatkozási rendszer elkészítésének is vannak veszélyei.

Szegedy-Maszák Zoltán, a Magyar Képzőművészeti Egyetem doktori iskolájának vezetője a digitális állományokra való hivatkozásról beszélt. Előretörnek a képek, videók, weboldalak, amelyekre azért nem elégséges az utolsó letöltéssel hivatkozni, mert pár év elteltével más struktúrákban lesznek elérhetők az interneten. Megfontolandó, hogy a jövőbeli, feltételezett Google kereséseknek legmegfelelőbb kulcsszóval hivatkozzunk rájuk.

Aczél Petra azzal zárta a rendezvényt, hogy a résztvevők közül mindenki maga döntse el, ez a tanácskozás lábjegyzetként, végjegyzetként vagy utalásként kapcsolódik-e pályájához.

[1]A társaság 1883-ban alakult, célja a bölcsészettudományok, ezen belül a nyelvészet és irodalomtudomány  művelésének és tanításának előmozdítása. Száz országból több mint 25 ezer tagja van. Az utóbbi tíz évben elhunyt, ismert tagok: Umberto Eco (2016), Garbiel Garcia Márquez (2014), Seamus Heaney (2013), Ilse Lehiste 2010), Nils Erik Enkvist és Claude Lévi-Strauss (2009). (https://www.mla.org/. Utolsó letöltés 2019. november 9.)