Pusztay János

Puszay János

Halmai Tamás

Halmai Tamás

Papp Andrea

Magyari Sára

Balázs Géza

Balázs Géza

Kóródi Bence

Kóródi Bence

Fráter Zoltán

Fráter Zoltán

Minya Károly

Minya Károly

Ilosvay Selymes Pál

Ilosvay Selymes Pál

Blankó Miklós

BlankoM

Dede Éva

Dede Éva

(Ny)elvi kérdések   1-100.

Horváth Péter Iván

Horváth Péter Iván 100 ismeretterjesztő írása

Írások

Nyelvemre harapva
1-75.

Hartay Csaba

Hartay Csaba 75 szatirikus nyelvi írása

Írások

Takázás
1-45.

Horváth Péter Iván

Magyari Sára 45 nyelvi esszéje

Írások

Szólás-mentés 1–50.

Pomozi Péter

Pomozi Péter 50 írása

Írások

Kis éji iktelen nosztalgia
Nyelv és iskola 14.

2019.07.18.nincs hozzászólás

Ma nosztalgiázni volt kedvem, csendes, gyermekszó nélküli nyári estén, fotelforradalmár szekértáborokat is félretolva.

A nyelvünk rég elfeledett dolgai, sápadt dagerrotipjai között turkáltam. Azok között, amelyek ma is jelelnek, ha nem is 3D-ben. Lesz itt, kérem, nyelvi evolúció, toldalékragasztás és -ragaszkodás is, tartsatok velem.

Emberek fa törik

Ezzel a guglis vagy kínai népi-gépi fordításként hangzó példával éltek jó emlékű professzoraim vagy harminc éve, mikor az akkor már haldokló ikes ragozás eredetébe nyújtottak bepillantást diákjaiknak, így nekem is, és lássatok csodát, a wikin is ez a példa maradt fent erre.

Én viszont azért is ezt hozom fel, dafke, mert ma, mint írtam fentebb: nosztalgiázom. Vagy nosztalgiázok? Így, a nyelv és a zene Mozartját is fülfájdítóan bántó -k-val egy ikes ige végén, ahol az alanyi ragozás ragja mit sem keresett ezer évig? Ahol csak dínom-dánom, eszem-iszom és semmi más, mint -m lehetne? Az írás végére talán ez is kiderül.

Emberek! Fa törik!

Dehogy törik az… Csak ha törik azt! Hát valahogy így került az -ik, ez az eredetileg többes értelmű toldalék az ikes igék (eszik, iszik, alszik, dolgozik, távozik, játszik stb.) végére hajdan, ahol semmi keresnivalója nincs egyébként mára már a magyarban, csak a hagyomány őrizte meg.

Elkopott az eredeti, „ikes” értelme ezeknek az igéknek az idők során, ahogy a teljes ikes ragozási sor is felbomlóban van már, az alanyi és a tárgyas ragozás két szekértáborába becsatlakozva. Ki beszélne ma így, hm: „Egyék még egy falatot, kend, lakjék jól, váljék egészségére!” Vagy így: „Ivék én egy jó kupa bort a szomjamra, majd sebtében távozék.”

Ne bántsd a magyart!

Hogy miért többes eredetileg az -ik? Mert valaha passzív értelmű volt ez az igei személyrag – vagyis az esemény szereplője nem cselekszik, ahonnan az -ik toldalék, mint láttuk a fenti címben, egyébként kialakult. Azaz nem ő „tör”, mert a fa nem tör semmit sem itt (csak például az ember, a szél stb. töri le őt), hanem az esemény maga az, amely vele történik meg (őt „törik”, ezáltal ő „törik”, „töretik”, mármint a fa, ha ki nem vágták közben).

Ahogy Zrínyi Miklós, a költő és hadvezér mondta híres röpiratában, Az török áfium [’ópium, mákony’] ellen való orvosság címűben: „Fegyver, fegyver, fegyver kévántatik és jó vitézi resolutió [’elhivatottság’]!” No mert a kíván ige mögé ragasztott -tatik / -tetik mindenki számára, mindenki által egyaránt betartatik (innen, a mindenki miatt jelel az -ik mögött az eredeti többes értelem), ha szenved tőle, ha nemesül, ha megboldogul általa, akkor is.

Kép: wikipedia.hu

Ha ők törik, hát az törik!

Ez mindaddig rendben is van, ameddig a mondat két nagy egységből áll csupán. De mi zajlik le, amikor a mondat szerkezete három fő részből áll, azaz három jól elkülöníthető elemet igényel, mint a többi nyelvben is? I love you. You love me. Ich liebe dich, etc. Lássuk hát.

  1. „Törik.” 2. „Emberek törik.” 3. „Fa törik.” Itt érhető tetten a régi magyarok dilemmája. „Emberek törik fa; fa törik emberek.” Hogy is van ez? Hát ez bizony nem egyértelmű, valamit tenni kellett.

Ez a fenti, kétértelművé váló grammatikai fejlődés, ez a buksivakaró nyelvtani és címkézési hiány – mert valahogy mégiscsak jelezni kellett ómagyar szépkorunkban nyelvtanilag az esemény mellett azt, miszerint: „Ki, kik vagy mi, mik a szereplő(i)?”, illetve „Kivel, kikkel vagy mivel, mikkel történik meg mindez?” – a nyelvi ősiség legelején még nem jelentett problémát.

Nosztalgia nomenverbumokért

Az idő tájt esett, eshetett meg mindaz, amit most mesélek, amikor még nem vált ketté (vagy éppen csak) az ige és a névszó egymástól, mert nem volt értelme válni. Mert bizony egy tőről fakadtak, egyet akartak, egyet jelentettek ezek a sűrű, tömény szavak. Még összeölelkezniük sem kellett. Nem volt szükség a használatbéli megkülönböztetésre sem, a szülők, anya és apa egyek voltak felsíró és kacagó gyermekeikben, ha ez ma már kevésbé is érthető a leíró grammatikusoknak.

Igen, bizony, jól sejtitek, a mai mondatszókhoz hasonló nyelvi alakulatok, vagyis a mondatértékű szavak, az egytagú állítások, az önmagukban is egy és kerek kinyilatkoztatások, mondhatnám: szentenciák egyeduralma és szent békéje idején járunk az időben, kimondom, ha már nosztalgiázunk.

Akkor, amikor még nem az újkori, felszínt piszkáló grammatika, hanem csak a rávonatkoztatás, az értelem, a mögéértés, a csupán sejtetett-sugallt üzenet jelölte a legfontosabb valami, az esemény kevésbé fontos résztvevőit, az én-te-ő, mi-ti-ők-et, mai szóhasználattal: az első, a második vagy a harmadik nyelvtani személyt, amiért a magyar egyébként ennyire költői tudott maradni a mai napig. Lássunk erre néhány példát.

  1. „Jaj!” (Nekem… Vagyis ÉN vagyok bajban, ÉN szisszentem fel, a mondatszó az első személyre vonatkozik.)
  2. „Nono! Pszt! Gyi!” (Feléd irányul, Tenéked, a mondatszó a második személyre utal.)
  3. „Reccs! Puff! Durr!” (Hát persze hogy Őróla, arról van szó, ez a nyelvtani harmadik személy.)

Én jaj. Te pszt, nono. Ő reccs, puff, durr. Ennyi.

Ezek az ősmorfémák már csírájukban magukban rejtik nemcsak a személyre vonatkoztatást, hanem a későbbi nyelvi szabályszerűségek kialakulását, a toldalékolást, a grammatikai változásokat, a pontosításokat, egyértelműsítéseket és megerősítéseket is, azt a nyelvet, amit ma használunk közmegegyezés szerint. A mai magyarnak viszont természetszerűleg van szüksége a számra, személyre, különben a mondanivaló sérülhet, és a kommunikáció sikertelen lesz.

Tárgy tárgyrag nélkül

Ekkortájt még a mondat tárgyát kifejező szónak, az ilyen szószerkezetnek (annak, akivel vagy amellyel az esemény megesik) sem volt szüksége toldalékra (elég volt a fa, nem kellett a „fát” alak), mert a kéttagú állítás világos, sőt, sok is volt, ha az a beszédhelyzetből kiderült. Az ősi birtokos mai ragasztása ebben a mai napig megmaradt, nosztalgiaként, -t nélkül is kellő határozottsággal és értelmesen: „Kedvelem a barátom_.” „Meglepted a férjed_?” Stb.

Emberek törik? Tegyék. Cselekedjenek. Ő vagy az törik? Hát „szenvedjen”, viselje ő. Vele esik meg. Ha törik, hát az szakad.

Ha törik, ha szakad. Nem is kell hozzá kis éji nosztalgia, csak jó vitézi rezolúció.

Első közlés: http://tantrend.hu/hir/kis-eji-iktelen-nosztalgia. Kóródi Bence Nyelv-ésszel blogja a TanTrenden olvasható: http://tantrend.hu/nyelv-esszel

Új hozzászólás