A Finnugrisztika-filológia-folklorisztika tanulmánykötet 2018 májusában jelent meg a Studia Folcloristica et Ethnographia sorozat 70. darabjaként, a Debreceni Egyetem Néprajzi Intézetének és Finnugor Nyelvtudományi Tanszékének kiadványaként. Megjelenéséről az Édes Anyanyelvünk folyóirat 2019/1. számában olvastam. Merész vállalkozásnak tűnt, hogy ismertessem az ötven tanulmányt magába foglaló könyvet, hiszen Voigt Vilmos professzor úrral mindössze két ponton érintkezik a tudományos pályám: doktori értekezésemben elemeztem az általa szerkesztett Lapp mesék és mondák kötet varázsmeséinek szövegét, és ő volt az egyik opponensem, valamint egy éve tagja vagyok a Magyar Szemiotikai Társaságnak, amelynek ő az elnöke. Ez a két pont meghatározó az életemben: az első az addigi kutatás betetőzését, a második az újrakezdést jelenti. Időközben sok év közoktatási gyakorlatot szereztem, így nem vállalkozhattam arra, hogy Voigt Vilmos komparatív filológusi (526) eredményeit értékeljem. Inkább arra vállalkozom, hogy leírjam, milyen tudóst ismertem meg személyében és e kötetbe egybegyűjtött írásain keresztül, valamint a középiskolai oktatásban különösen jól használható tanulmányokat ajánlok az érdeklődők figyelmébe.

A kötet tematikusan, nyolc fejezetbe válogatott tanulmányai jól láttatják Voigt professzor  tudományos munkásságának területeit és alakulását, ez Maticsák Sándor szerkesztésének is érdeme: 1. Áttekintések; 2. Sámánizmus, ősvallás, hiedelmek; 3. A honfoglalás előtti magyar kultúra és ennek nyomai; 4. A Kalevala; 5. Irodalomtörténet; 6. A modern világ; 7. Ismertetések; 8. Personalia. A szerző kutatásának tételes összefoglalása Keményfi Róbert szerkesztésében jelent meg a Studia Ethnographia sorozat 54. (2010) és 61. (2015) darabjaként (Voigt Vilmos könyvészete, Voigt Vilmos könyvészete 2.). A most közreadott, 1964 és 2016 között keletkezett publikációk nemcsak a szerző kiterjedt érdeklődését, széles látókörét, hanem a tudományos munka különböző műfajait is bemutatják: szerepel itt   könyvismertetés (pl. Erdődi József: Uráli csillagnevek és mitológiai magyarázatuk. 459-462), utószó (Rein Taagepara: A finnugor népek az orosz államban. 435-448), hozzászólás (Vannak-e uráli nyelvek, uráli népek? 45-60), tanulmány (Egy évszázad két fő irányzata Észak-Európa irodalmaiban. 273-314).

A pályakezdő és a visszaemlékező tudós

Voigt Vilmos professzor pályájának kezdetét, az iskolák, meghatározó egyéniségek hatását, kutatói szemléletének kialakulását, valamint az életre szóló szakmai és baráti kapcsolatokat a 7. fejezet könyvismertetéseiből és a 8. fejezet nekrológjaiból ismerhetjük meg. Voigt Vilmos – ahogy azt a Tájékoztató és személyes utószóban írja – rendkívül jól felkészülten, világ- és kisebb nyelvek tudásával, egyéves finnországi ösztöndíjjal indult a tudományos pályán 1963-64-ben (525). Ez predesztinálta, hogy kezdettől fogva összehasonlításban gondolkodjon, ne csak tudománytörténetet, hanem jövőképet is vázoljon – egyszóval élő tudományt műveljen. Eino Karhu két könyvét (Finnország irodalma és Oroszország,1800-1850, illetve 1850-1900) már kezdő tudósként is komparatív szemlélettel olvasta. Az első könyv tudománytörténeti bevezetéséről megjegyzi, hogy ajánlatos volna néhány finn szakmunkát is belevenni, a finneknek viszont Karhu összegző bibliográfiáját kellene elolvasniuk (468). Voigt Vilmos a későbbiekben sem hallgatja el kritikáját, de megfogalmazása senkit nem bánt, hanem további kutatásra ösztönöz. Effajta tudósi magatartása megmaradt, az évek tapasztalatát legföljebb a szaporodó zárójeles megjegyzések, ironikusan értékelő mondatok jelzik ott, ahol a műfaj megengedi (lásd pl. Jelentés a százéves okos lóról (Der kluge Hans). 419-433). A pálya ívéhez hozzátartoznak a visszaemlékezések – írja Maticsák Sándor szerkesztői előszavában (7). A válogatáskötetbe négy megemlékezés került:  ifj. Kodolányi Jánosról, aki „a” finnugrista néprajzi muzeológus volt Magyarországon (489); Lauri Honko finn folkloristáról, aki a máig legjobb dél-indiai epikus énekgyűjtést publikálta (492-493); Felix Oinasról, az összehasonlító folklórkutatás észt képviselőjéről, akinek munkásságát Voigt Vilmos jórészt a számára küldött kéziratos önéletrajzból írta meg (500), és Bereczki Gábor műfordítóról, akitől egykor észtül tanult (513).

A szintézist teremtő tudós

Voigt professzor művelődéstörténeti témák komparatív feldolgozásával szintézist teremt, legyen szó akár a magyar folklorisztikai finnugrisztika történetéről (13-24), akár a szibériai sámánizmusról (89-96), akár a 18-19. századi finn és észt nyelvű költészetről (321-356). Igaz, hogy a könyv első fejezete viseli az Áttekintések címet, de nemcsak ebben, hanem a 2-6. fejezet összefoglaló tanulmányaiban is imponáló tudománytörténeti bevezetéseket olvashatunk, amelyekből a szerző levonja a megfelelő következtetéseket, felteszi irányító kérdéseit, módszereket jelöl ki a maga, illetve a követői számára. A közmondások megnevezéseinek európai mintái c. tanulmányt azért ajánlom az olvasók figyelmébe, mert megtudhattam, milyen új szempont irányította a folkloristát a közmondások felé, és mi a különbség a téma – gondosan elhatárolt – nyelvtudományi és néprajzi kutatása között. Az új szempont a közmondás, szólás, példabeszéd, stb. elnevezések pontosabb értelmezése, amelyhez úgy juthatunk, ha olyan nyelvek közmondásgyűjteményeiből idézünk párhuzamokat (lengyel, litván, lett, észt, finn), amelyekben nem a latin proverbium név és rokonai terjedtek el (403). A nyelvtörténeti adatokat ismerve, a nemzetközi átvételek vizsgálatát mellőzve a folklorista most azt állapítja meg, hogy a 19. közepétől elterjedő közmondás szavunk „régi”, középkori megnevezést idéz vissza (410). A közmondások az európai humanizmus korában az oktatást szolgálták, segítették a nemzeti nyelvek felismerését, majd kiművelését, sőt az emberek „mindennapi világnézetének” megismerését (407).

Az újító tudós

A válogatáskötet Voigt Vilmos több olyan írását tartalmazza, amely témáknak nincs magyar szakirodalmi előzménye. „A finn és észt nyelvű költészet 1771-1815/1820” c. írásában a professzor a magyar irodalomtörténet és finnugrisztika számára új terület feltérképezésére vállalkozik. A tanulmány segít jobban megérteni a magyar felvilágosodás és romantika korát, hiszen nálunk is ekkor dőlt el az irodalmi nyelv kialakulása, ekkor vált a magyar államnyelvvé, de ekkor buktak el rendre függetlenségi törekvéseink, és maradt hosszú évekre habsburgellenes irodalmunk. „Lönnrot és a Kalevala nyomán dolgozik a 19. század közepétől kezdve Európa majdnem minden kis nemzete, és mivel a finn eredmények nem bizonyultak csalásnak, mint megannyi más 19. századi „népi” eposz, ez a hitel visszafelé is hatott, igazolta azt az egész félévszázados irodalomtörténeti mozgalmat, amelynek végeredményeként megszületett” (325).

A tanító tudós

Voigt Vilmos több írásában olyan közérdeklődésre számot tartó kérdéseket gondol újra, amelyekkel középiskolai tanárok is felfrissíthetik a tankönyvek tényanyagát: Vannak-e uráli nyelvek, uráli népek? (45-60), A magyar ősvallás (117-122), A pogány magyarok hitvilága és ennek értelmezései (123-128), A magyar ősköltészet (149-156), Magyar vázlat a Kalevaláról és értékeiről (219-240), Vörösmarty: Szózat, Kellgren: Ungersk nationalsång, Runeberg: Vårt land/Maammelaulu (angolul 357-372, finnül 373-386).

A fenti felsorolásból egy nyelvtan- és egy irodalomórára illő témát emelek ki. A Vannak-e uráli nyelvek, uráli népek? c. tanulmányértékű hozzászólás az uráli nyelvrokonság tagadóit győzi meg nézetük helytelenségéről. A szerző nem dogmatikusan, nem is tekintélyelvűen, hanem az etikus tudóstól elvárható alapossággal, invencióval és következeteséggel érvel: „Ugyanis nem az a fontos, miben téved egyik vagy másik … finnugrista nyelvtudós. A fontos kérdés az: miben van igaza? Nem az a kérdés, miben tér el egymástól a kutatók véleménye, hanem az: milyen véleményekből milyen hihető kép tárul elénk népünk és nyelvünk, meg a rokon népek és nyelvek életére vonatkozóan” (59). Ezt az érvelési kultúrát érdemes középiskolában tanítani. Azt is érdemes bemutatni tanítványainknak, hogyan ismerhették meg a 19. század művészei egymás alkotásait anélkül, hogy az írók azonnal kiposztolták volna verseiket a világhálóra. Lassabban, esetleg a véletlennek köszönhetően, de mindenképpen személyes kapcsolatokon keresztül és a valóságos világban utazva – mint ahogy ez például Herman Kellgrennel történt 1843-ban Berlinben, amikor három erdélyi kálvinista diák (valamelyike) megmutatta neki Vörösmarty Mihály Szózatát.

A tudományos közélet szervezője

Voigt Vilmos a Magyar Szemiotikai Társaság elnöke, a modern finnugrisztikai kutatások elkötelezettje. A 6. fejezetben a Körbejárjuk a finnugor szemiotikát c. tanulmányában olvashatjuk, hogyan alakult ki ez a tudományterület a szovjet szemiotikából, majd a kisebb finnugor népek vonatkozásában hogyan sorvadt el az orosz időkben. A professzor a finn, észt és magyar szemiotika lehetőségét főként a 19-20. századi néprajzi gyűjtések művelődéstörténeti szempontú újraolvasásában látja (413-4). Örömmel jegyzem meg, hogy ez a cél megvalósult a Társaság 2017-es konferenciáján[1].

Voigt Vilmos 2010 óta az ELTE professzor emeritusa. Talán a Debreceni Egyetem (KLTE) néprajzi és finnugor tanszékének oktatói kedvet kapnak a professzor életművéből újabb ötven tanulmány kiválogatásához (Finnugrisztika-filológia-folklorisztika 2.). Mindannyiunknak kedves könyve lenne.

*

[1] Pomozi Péter: Igeidők és evidencialitás a TAM(E)-modell tükrében az ősmagyartól az ómagyarig. Balázs Géza-Minya Károly-Pölcz Ádám (szerk.): Az idő szemiotikája. Semiotica Agriensis 16. Magyar Szemiotikai Társaság. Budapest, 2018. 231-242. Kissné Rusvai Julianna: A hantik időképe régen és most. uott. 243-250. Dallos Edina: Lássatok el egy hónapig, lássatok el egy napig. Az időre vonatkozó kifejezések egy altaji sámánénekben. uott.  251-258.