Pusztay János

Puszay János

Halmai Tamás

Halmai Tamás

Papp Andrea

Magyari Sára

Balázs Géza

Balázs Géza

Kövesdy Zsuzsa

Kövesdy Zsuzsa

Fráter Zoltán

Fráter Zoltán

Minya Károly

Minya Károly

Ilosvay Selymes Pál

Ilosvay Selymes Pál

Blankó Miklós

BlankoM

Dede Éva

Dede Éva

(Ny)elvi kérdések   1-100.

Horváth Péter Iván

Horváth Péter Iván 100 ismeretterjesztő írása

Írások

Nyelvemre harapva
1-75.

Hartay Csaba

Hartay Csaba 75 szatirikus nyelvi írása

Írások

Takázás
1-45.

Horváth Péter Iván

Magyari Sára 45 nyelvi esszéje

Írások

Fűzfa, híd, puszta
Csípős szavak 24.

2019.05.27.nincs hozzászólás

Arany Jánosnak nincs számottevő szerelmi lírája. Egyetlen versét, amelyből érzelmi életére következtethetünk, Oh! ne nézz rám… címmel feleségéhez írta, de ez is sokkal inkább a házastársi aggodalom megnyilvánulása, mint szenvedélyes vallomás.

Ne higgyük azonban, hogy a köztudottan szemérmes Arany teljesen érzéketlen volt az erotika iránt, ismerjük a Toldi szerelme áthallásos, pikánsabb részeit. És akad néhány költeménye, amely rejtetten ugyan, mégis erős férfiúi tapasztalatot fogalmaz meg. Ezek egyike A pusztai fűz. A tíz szakaszból álló verset Arany eredetileg „Allegoria” minősítéssel látta el, ennek nyomán jó ideig a leírást a nemzet allegóriájának vélték, amely a szabadságharc előtti és az utána következő évek ellentétét jeleníti meg. Kétségtelen, hogy az 1852-ben keletkezett szöveg nem független a kor változásaitól.

Barabás Miklós: Arany János (1856)

Legalább ennyi érv szól azonban a keserű monológ másfajta olvasata mellett. A fallikus képzeteket keltő fa háborgása a férfiúi képesség akadályozottságát is panaszolja. A magyar pusztában álló fűz gyökerét „égető buckába” ültették, s megél ugyan a sivatag homokon, de nem tud virulni. Ifjú napjait bezzeg – amikor a potencia maradéktalanul érvényesült – zöld berekben, patak szélén töltötte, ahol „kristály nedvet” ivott, és minden reggel „csillogó gyöngyekkel” volt tele a lombja. Lepkék és madarak szívesebben szálltak az ő hajló ágaira, mint a fölötte magasodó kevély tölgy méretes dorongjára. De hol van már az a lüktető csobogás, amikor száz „tündér habocska” mosta lábát, és mindkét nemmel kalandja akadt! A patak vizében fürdő karcsú leányzónak karját nyújtotta, és féltve „beárnyalta”. Segített a bánatosan kóborló ifjú pásztoron, nem sajnálva tőle vékony ágacskáját, amelyből a fiú furulyát fúrt, és „szomorún, keservesen fútta”. Bús éneke mégis megvigasztalhatta, mert „szíve azóta könnyebb a legénynek”.

Csakhogy mindez már a múlté. „Állok most egyedül, sivár pusztaságon”, jajgatja a fa örökös erekcióban, s ha nem túl messze, „amott” volna is egy kút, melynek gödréből csillapító nedű fakadna, abból neki nem jut egy „csöppecske” sem. (Megint sajátos kettősségbe botlunk: a kút üregszerűsége, mélysége, éltető vize női tulajdonságokra utal, mégis, nyelvtani értelemben a kút szó a németben, franciában, oroszban, olaszban hímnemű főnév.) Súlyosbítja a helyzetet, hogy újabb ingerek sem érik a sorvadó ágaskodót. Jó ideje nem jár senki a közeli gáton, ahol valaha híd feszült. Valaha, mert a hidat már régen ellopták. Az átjáró eltűnése egyenértékű a palló összekötő szerepére emlékeztető hímtag kihasználatlanságával, elvégre „Minek is ott a híd, hol se víz, se medre”. Ha a lombon összegyűlő „ég harmatját” nem lehet a megfelelő helyre juttatni, csak sár lesz belőle. Mit ér az élet kiaszott vesszővel, gyér levélzettel, néhány duzzadó rüggyel, ha itt a tavasz, s „fonnyadva” bár, de hiába dagad!

És most olvassuk el a verset teljes egészégében:

A PUSZTAI FŰZ

Ki ültetett engem sivatag pusztába
Örökös botrányul a csavargó szélnek?
Ki ásta gyökerim’ égető buckába,
Hogy ne virulhassak, hanem mégis éljek?
Oh, legyen átkozott
A kegyetlen kéz, mely engem ide hozott!

Zöld berek aljában, enyhe patak szélén
Ifju-napjaimat oly vidáman élém!
Szél s nap ellen védve, kristály nedvet ittam,
Kék hegy és ég tiszta levegőjét szíttam;
Minden áldott reggel
Rakva lőn friss lombom csillogó gyöngyekkel.

Mosolygva köszönte a kelő vidor nap,
Alája tekintvén tölgyfa sátoromnak;
Este visszanézett, búcsut venni tőlem
S én felé bókoltam a szelid szellőben;
Délbe’ megkimélt s én
Nem aléltam össze forró ölelésén.

Alattam kövér fű, puha pázsitszőnyeg,
Virágzó pompája íratos mezőnek!
Ezüst levelimen hímes lepke rengett,
Hajló ágaimon víg madárdal zengett;
Rám szállt éjszakára
A bús fülmile, – nem a kevély tölgyfára.

Majd, ha a lég izzó fehér fényben ége,
Lehajoltam a víz árnyas tűkörébe,
S míg én fürteimet nézdelém, futtában
Száz tündér habocska mosogatta lábam!
Örvénykét csinált ott,
S odagyüjté mellém az úszó virágot.

Karcsu leányzó járt fürdeni vizemben,
Hófehér szépséggel, piros szeméremben;
Karom nyujtám neki, óva lesegítém,
Szűzi szép alakját zöld lombbal körítém;
Gondosan takartam,
Hogy senki ne lássa, féltve beárnyaltam.

Jött az ifju pásztor, üldözé a bánat;
Nem sajnáltam tőle vékony ágacskámat:
Kimélve lemetszé, furulyának fúrta;
Aztán oly szomorún, keservesen fútta,
Oly bús volt az ének!
De szive azóta könnyebb a legénynek. –

Állok most egyedül, sivár pusztaságon,
Rekedt hangú szöcske minden társaságom;
Nézek a hőségtől délibábos tájra,
Szomjamat növeli csalogató árja;
Amott volna egy kút,
De nekem vizéből egy csöppecske sem jut.

Mellettem vonúl egy régen elhagyott gát,
Senki sem jár rajta, hídját is ellopták:
Minek is ott a híd, hol se víz, se medre,
Lecsapták az útat kétfelől a gyepre;
Oh, az ég harmatját
Lombomon ez útak sárrá változtatják.

Lombom oly szinetlen és levelem oly gyér;
Jő az alélt vándor s pihenő helyet kér,
Nem talál, tovább megy és engem elátkoz:
“Soha ki ne zöldülj, soha ne virágozz’!”
De mit ér az átok,
Ha fonnyadva mégis több-több tavaszt látok!

Új hozzászólás