Pusztay János

Puszay János

Halmai Tamás

Halmai Tamás

Papp Andrea

Magyari Sára

Balázs Géza

Balázs Géza

Kóródi Bence

Kóródi Bence

Fráter Zoltán

Fráter Zoltán

Minya Károly

Minya Károly

Ilosvay Selymes Pál

Ilosvay Selymes Pál

Blankó Miklós

BlankoM

Dede Éva

Dede Éva

(Ny)elvi kérdések   1-100.

Horváth Péter Iván

Horváth Péter Iván 100 ismeretterjesztő írása

Írások

Nyelvemre harapva
1-75.

Hartay Csaba

Hartay Csaba 75 szatirikus nyelvi írása

Írások

Takázás
1-45.

Horváth Péter Iván

Magyari Sára 45 nyelvi esszéje

Írások

Szólás-mentés 1–50.

Pomozi Péter

Pomozi Péter 50 írása

Írások

Szószátyár

2019.05.19.nincs hozzászólás

A maga korában Lőrincze Lajost is voltak, akik liberálisnak (illetve: túl engedékenynek) tartották: miért mondja olyan sokszor, hogy így is jó, úgy is jó, neki igazán lehetne határozott álláspontja, hiszen nyelvész(!). 

Másfelől a Szószátyár is (a Klubrádió nyelvi műsora Kálmán Lászlóval és Nádasdy Ádámmal) kezdeti állásfoglalásai, ismétlődő relativizáló kifejezésmódja ellenére, lassan kezd gyakrabban minősíteni nyelvi megoldásokat, talán két okból.

Helyes vagy helytelen?

A kérdések, hallgatói hozzászólások most is nagyon gyakran választást, „helyesség” vagy „megfelelőség”, „pontosság” szerinti állásfoglalást várnak a műsorvezetőktől – vagy: a hallgatók, betelefonálók, beírók egyenesen valamilyen forma helytelenítését fejezik ki: a hallgatót idegesíti valamilyen régi vagy újabb fordulat, kifejezési mód.

Kálmán László és Nádasdy Ádám hozzáállása az idők során mintha spontán is változna, saját indíttatásból is; talán egyre gyakrabban mondják, hogy „így ezt én nem mondanám”, sokszor hozzátéve, hogy a dolog az ízlés vagy az egyéni(?) nyelvszokás körébe tartozik – és hát mások is mondhatják úgy, ahogy nekik van indíttatásuk…

Mindent a maga helyén

A nyelvműveléstől való elhatárolódásnak van egy világos és egyértelműen helyes eleme: a különféle nyelvváltozatok egyaránt a „nyelvalkotásra képes”, normális emberi elme (és emberi közösség) termékei, a nyelvváltozatok között nincs a lényegükből, alapvető minőségükből fakadó értékkülönbség. Szerintem ezt a közönség és talán a nyelvésztársadalom nagy része is elfogadta már, vagyis ilyen értelemben a feltett ellenfél nincs vagy kezd megszűnni. Persze korábban sem nagyon volt olyan nyelvész, aki azt mondta volna, hogy a köznyelvvel szemben a nyelvjárások torzak vagy alacsonyrendűek, sőt – olykor idealizálták a nyelvjárásokat, Igen, az már inkább volt, hogy „mindent a maga helyén”, más a család közege, mások a közösségi élet nyilvános színterei, ugyanaz a nyelvi forma különféleképpen működhet különféle közegekben.

Az emberek besorolják egymást

A kérdés végül is itt bonyolultabb, mintsem elintézhetnénk azzal, hogy – mondjuk – a nyelvészek tudják, hogy a különféle nyelvek egyaránt „jó emberi nyelvek (rendszerek)”, mert ugyanakkor szociolingvisztikai (társasnyelvészeti) tény, bármikor igazolható, hogy az emberek spontánul (a nyelvészek esetleges „instrukcióitól” függetlenül, s különösen, ha a nyelvészek nem is instruálnak) igenis besorolják egymást nyelvhasználatuk alapján, nyelvi alapú érzelmeik vannak (részben a nyelvi produktum, részben az egyes beszélők iránt). Hiába mondja bárki, hogy a suksüköző nyelvváltozat is megkülönböztetheti a kijelentést és a felszólítást. Például szerintem is, szórenddel:

„Megtanítsuk mi a gyereket minden fontosra és szépre” (ez kijelentés),

illetve:

„Tanítsuk meg a gyereket minden fontosra és szépre” (ez felszólítás).

Szóval minden hiába, ha a polgártárs igenis azt mondja hogy „na ez a bunkó még mindig – vagy: már megint – suksüközik”.

Ha viszont mindez így van, akkor a) nyelvi alapon kifejeződő b) nyelvi alapon létrejövő társadalmi jellegű viszonyulások már a nyelvészet által is tanulmányozandó „tényekké” lépnek elő: nem nyelvről való vélekedések, hanem vizsgálandó jelenségek, és beszélni is lehet róluk, mint a nyelv életének jelenségeiről, sőt – tudatosan is figyelembe lehet venni idevágó ismereteinket.

Lehet, hogy nem a nyelvész…

Lehet, hogy nem a nyelvész, hanem az illemtanár/tánctanár, a reklámszakember, a kócs, a színházi rendező, a műfordításról nyilatkozó műfordító, a pedagógia oktatója fog lassan ezekről a kérdésekről beszélni, tanítani, könyvet kiadni – Hogyan beszélek a vevővel? Hogy beszéljek, hogy bizalmat keltsek tanítványaimban? Hogyan változott a sajtó hangneme a 21. száza elején stb. címen. Ha így van, akkor tulajdonképpen alig történik más, mint a társadalmi munkamegosztás valamilyen felszíni módosulása.

A nyelvközösség tagjának van mintája arra, hogy kiket kell vagy nem kell utánoznia, és azokat, akiket utánoznia kell, milyen szituációkban kell vagy ajánlatos utánoznia. Azt is tudjuk, hogy az utánzott személyek szerepkörének mely részét mennyire kell figyelembe vennünk, hiszen a szerepköreink nem vagy csak részben azonosak. Például a tanító néni beszédét részben az is befolyásolja, hogy nő, ez már mérséklő hatással lehet arra, hogy egy kisfiú hogy és mennyire utánozza.

A szólás stiláris szabadsága

A Szószátyár, ha úgy vesszük, nem olyan semleges, ahogy saját maga mondja vagy érezteti, hanem jogosan támogatja a szólás valamilyen stiláris szabadságát. Vagyis a Szószátyárnak is van, bevallatlanul, valamilyen társadalmi beszédeszménye: a szabadabb és sokszínűbb beszéd, s az, hogy ne érezzük kötelességünknek, hogy két-két lehetőség közül az egyiket mindig mintegy tiltásba foglaljuk. Ennek a hozzáállásnak – mondanám – eljött az ideje. Ugyanez a hozzáállás talán nem felelt meg (vagy nem felelt volna meg) abban az időben, amikor például valamilyen országos érvényű helyesírási normának még a körvonalai sem voltak meg.

Most, ha senki se próbál egységesíteni, akkor is nagy mértékben egységes köznyelve vagy legalább írásnyelve van az országnak, ezen belül nem érdemes aggályoskodni és szőrözni. Na de azért nem volna az ideális, ha írásbeliségünk középkori széttagoltsága fennmaradt volna, és mondjuk minden megyében vagy tájegységenként másképp írnának.

És az írás?

És itt eszembe jut még egy dolog: az egész fokozódó nyelvi szabadságvágy, amely a beszédet illetőleg a fentiek értelében érthető és talán éppen most, a 20-21. században lett időszerű, igen kis mértékben vonatkozik a papír alapú írásra, a nyomtatásra. Biztos vagyok benne, hogy a nyelvészek többsége alig engedi meg vagy szinte száz százalékban nem engedi meg magának, hogy szélesebb közönségnek szánt, kinyomtatandó írásaiban elhagyjon egy „hogy” előtti vesszőt, hogy spontán módon jelöljön egy nem jelölendő asszimilációt, hasonulást, hogy akár megfelelő fonetikai helyzetben rövidnek jelölje a helyesírásos múlt idő „két” t-jét, hogy kisbetűt írjon nagybetű helyett, hogy egybe írja az egy szólamban ejtetett szavakat „aszt monta, hogy szeretet volna továb maradni de tutta hogy jól mekfogják szidni ha késik.”

Az elhangzó beszéd szigorú hangnemű egységesítése tehát a változó körülmények között csökkenhetett, de a nyomtatott, illetve hivatásos célú írott szövegek formáját ma is erőteljesen minősíteni szokták, s ha erre egy iskolás gyereket nem készítenek fel, a gyermek később kárát vallja. Annak ellenére, hogy kialakult helyesírásunkban szintén sok az esetlegesség, és „magasabb szempontból” nézve írni is lehetne többféleképpen. Mondhatnám, hogy Kálmán László és Nádasdy Ádám megengedő attitűdjét ellenhatás eredményének is lehet és kell látni: a részben sikeres, részben túlhajtott szabályozás és a most köznapi szintre csúszott korábbi türelmetlenség ellenhatásaként. A közvélekedés néha mintha vitatkozna a Szószátyárral, de főleg azért, mert a közvélekedés a megelőző alkorszak iskoláiban nevelkedett, és jól tanult.

Új hozzászólás