Pusztay János

Puszay János

Halmai Tamás

Halmai Tamás

Papp Andrea

Magyari Sára

Balázs Géza

Balázs Géza

Kövesdy Zsuzsa

Kövesdy Zsuzsa

Fráter Zoltán

Fráter Zoltán

Minya Károly

Minya Károly

Ilosvay Selymes Pál

Ilosvay Selymes Pál

Blankó Miklós

BlankoM

Dede Éva

Dede Éva

(Ny)elvi kérdések   1-100.

Horváth Péter Iván

Horváth Péter Iván 100 ismeretterjesztő írása

Írások

Nyelvemre harapva
1-75.

Hartay Csaba

Hartay Csaba 75 szatirikus nyelvi írása

Írások

Takázás
1-45.

Horváth Péter Iván

Magyari Sára 45 nyelvi esszéje

Írások

A szív szava
Nyelv és iskola 12.

2019.05.18.nincs hozzászólás

Szövegértési csupa szív eszmefuttatás következik, szóról szóra.

A merítés nem reprezentatív, mert nem más, mint a kisfiam, akinek minden szava szívből jön, no és persze arany.

Döbbenet

A fiam éppen Aranyban dúskál. A Toldit olvassák. Az Ég a napmelegtől és a Tikkadt szöcskenyájakról is elhíresült ének 9. szakának első négy sora imígyen hangzott vala, és hallik, hallatszik ma is, ugye, ismerős?

„Hé, paraszt! melyik út megyen itt Budára?”

Kérdi Laczfi hetykén, csak amúgy félvállra;

De Toldinak a szó szivébe nyilallik,

És olyat döbben rá, hogy kivűl is hallik.

Paraszt, hm. Számomra, az ki apai ágon paraszti gyökerekkel rendelkezem, éppenséggel nem szívhez szóló vagy szívélyes, hanem engem, az olvasót is szíven szúró, lekezelő ez az azonosítás, bár erről sem Arany, sem az éppen felbomló feudum alapú rendszer, sem a mai nyelvhasználók nem tehetnek. Kizárólag csak a köszönés és bemutatkozás helyett a füttyentő megszólításával és megnevezésével is már azonnal árulkodóan lenyomós, leereszkedő, hovatovább agresszívan és pöfeteg módon megszólaló és kérdező fél, a nádorispán.

Arany-képek fala a nagyszalontai Csonkatoronyban (kép: BG)

Tegyük hozzá, hogy ez ma sincsen másként. Ma is akadnak olyanok, akik a semleges vélemény szót (amely a vél igéből származik, nem „vél”-etlenül), pontosabban annak fogalmát keverik a bántó, negatív, illetve mai, divatos szóval legalábbis „véleményes” értékítélettel, mindezt hovatovább a megalázással, a gyalázással, a szitokkal tartják egy jelentésmezőben és azonos szinonimatartományban a legnagyobb lelki és szívbéli nyugalommal. Lelkük rajta – ahogy paraszt nagyanyám mondta volna keresztet vetve és sóhajtozva.

Tegyük azt is hozzá, hogy maga Arany is lekezelően emeli a költészetébe ezt a szót, nemcsak Laczfi nádor, hanem a szót igencsak a szívére vevő, nemes Toldi Miklós szájába is adva („Hm, paraszt én!” emígy füstölög magában…), no persze nem tanítói, hanem művészi célzattal, a helyzet szívbe markoló drámaiságát és magán a származáson, méltóságon esett sérelmet a költő által egy szóval és annak hangulatával tüneményesen lefestve.

Az ifjú poéta Arany, halandóként persze nem sejthette meg a kánoni halhatatlanságnak azt a jelen esetben kétes következményét, na szóval azt, hogy sem az értők, sem az értetlenek, sem a posztoló, sem a kommentező embertársaink nyelvén nem lesz ez a szó sem más ezentúl, mint egyre inkább szitok.

No de ballagjunk tovább a „döbben rá” döbbenetes soráig, ha már a szív döbbenését, döbbenetét vesézgetjük, sursum corda, lássátok.

Döbben-e a rádöbben?

A számomra mindig és örökre kicsi kis…, de persze már nagyfiú, férfike fiam csak az átvitt értelmet sejti ki a versből. A döbben neki konkrét értelemben, fizikálisan semmit sem üzen, s ha nem is tudja, de mégis megérzi a gézengúz, hogy a rádöbben két ige és két igekötő költői egybevonása a magyarban. Ez a rá(jön/ébred és meg)döbben csodálatos és okos kontaminációja, ugyanúgy, mint többek közt a kitakar igénk – színészektől, fotósoktól és titkosakta-tologatóktól is ismerős – modernebb használata: ki(hagy/vesz/húz és ezzel le- vagy el)takar. Tökéletes eszmefuttatás ez akárkitől is, de mégsem segít most. Hogy miért?

Mert a rádöbben képzavar lenne ebben a szövegkörnyezetben, hiszen nem a szív, hanem maga az ember döbben rá valamire az igének ebben az értelmében. És így a fiam szövegértése is megtorpan, holott éppen a legjobb nyomon jár.

Miközben ezen rágódunk mi ketten, múlt és jelen, jelen és jövő, eszembe jut a mai fiatalok nyelvhasználata, ahogy egymás nyelvtörmelékeit fogadják manapság kacagva, no persze kapásból meg is értik egymást, és készként, szerkesztettként használják a nyelvi kódokat tovább, egyfajta diáknyelvújító-szülőkizáró közmegegyezést gyártva, így is kell, nagyon helyesen.

De hát ez itt most pont nem elég a megértéshez, mert a szívet gyönyörködtető szépirodalmi szöveg, amivel mi, szívszorongatóan aggódó pedagógusok és aggódva agguló szülők be szeretnénk aranyozni a gyermekeink holtig tartó, infinitas tanulási éveinek kezdetét, a mai nyelvhasználatnál és szóértésnél bizony sokkal régebben keletkezett. De pszt! Menjünk tovább továbbra is színaranyul.

Dobbanat

Rádöbbenne?! A fiam töprengése jogos, mert az ige az ő elmelexikonjában kizárólag absztrakt, szép magyar szóval elvont, a sor értelme pedig fizikális, szó szerinti: „olyat döbben rá [ti. Miklós szíve], hogy kivűl is hallik”. Ha döbbenne, vagyis ez a valami történne vele, és rá, vagyis erre, válaszul – folytatja a szövegértési eszmefuttatását –, azaz erre a megszólításra döbbenne válaszként a szív, akkor rádöbbenne erre az is, akinek a szíve éppen döbben? Ha döbben, akkor dobbanna is?

Van-e válasz erre a csupasz mondatra, karcos és mezítelen kérdésre, nem sokkal a cél előtt? Honnan is tudnám? Elő a szótárakkal.

A döbben igénk a dobban hangutánzó családjába tartozik (ebből a szívdob-ogásból, bocsánat, szívdöb-ögésből vagy szívdüb-örgésből eredezve: dob, dob, döb, döb, düb, düb). Mikor a hallhatóság, azaz a régies hallik jön szóba miköztünk, kiderül, a fiam a döbben mögött felsejlő dobbanatot nem is fülelte ki. Valahogy ez nem illett az elvont jelentés miatt keletkezett előképzetébe, és inkább zavaró volt, mint elmegyújtó. Holott a költő vaskosan így fogalmaz: kivűl is hallik…

Nincs ebben semmi döbbenet. Ha döbben az elme, mert rájött, akkor a szív, az bizony nagyot dobban, vagy fordítva, inkább, leginkább fordítva. De ezt nem magyarázni, hanem felismertetni érdemes, ha nem is sztetoszkóppal.

Az még a döbbenet nekem ide a végére, hogy olyan főnév, mint a dobbanat viszont hétköznapi értelemben nincs a magyarban, csupáncsak költői képzetekben létezik, ahogy Arany nálánál fiatalabb kortársa, a nemesi származású Komjáthy Jenő, a XIX. század második felének méltatlanul elfeledett poétája szövi bele a dobbanat szót az Isten című versébe – nagy valószínűséggel a dobbanás helyett, de mégis minden értő érti:

E lealázó szó, hogy: teremtmény.

Egy mozzanat az óriási szervezetben,

Egy gondolat a roppant agyvelőben,

Egy dobbanat te végtelen szivedben;

S e mozzanat, e gondolat, ez érzés

Odakiáltja íme néked: Én!

Ja és végezetül: mindenki tudja, így a kis-nagy fiam is a Toldi értelmezése közben, hogy Arany az is, akit, és arany az is, amit olvas. Érezzük ezt mindannyian, akiknek nemcsak a mellkasunkban, hanem a torkunkban is dobogott már a szívünk, amikor aranyásóként – olvasunk.

(Első közlés: http://tantrend.hu/hir/sziv-szava. Kóródi Bence Nyelv-ésszel blogja a TanTrenden olvasható: http://tantrend.hu/nyelv-esszel)

Új hozzászólás