Egyszer mindenfélét összeivott, féldeciket, sört, pezsgőt, uborkalevet, azt találtam mondani neki: Érzem a leheleteden. Tele vagy, mint a hatos villamos. Ő pedig már kapta is elő a noteszét meg a ceruzáját, és már jegyezte föl ezt a rossz szöveget is, aztán meg állítólag belefűszerezte az irományaiba, azt mondta, ettől élénkül fel, ettől kap egy kis gurulatot a stílusa…” (364)

Kereszt a falon
Akkor most mi is fölírjuk ezt, hogy kapjon egy kis gurulatot a stílusunk. S nem is akárhonnan, de Tárnok Zoltán gyűjteményes elbeszéléskötetéből, melynek címe: Kereszt a falon. Az elbeszélések az „ezerszer áldott”, átkozott, ihlető VIII. kerületről szólnak, nem véletlen, hogy az imént is a hatos villamos szerepelt egy szóláshasonlatban. Az író a társadalom szélére szorított, árnyékban élő kisemberek világába vezet el bennünket, akik nem ismerik a napos oldalt. Mindennapi apró örömeik és ügyetlen kitörési kísérleteik ismerősek. A legegyszerűbb élethelyzetekből is kibomlik a kérdés: de mi végre? Összeállításunk az elbeszélések nyelvi vonatkozásaiból készült. Az ötödik égtáj című elbeszélésben megrajzolja egy szöveggyógyító, másként korrektor világát: nem nehéz elképzelni, hogy a szövegjavító mennyire árnyékban él, de munkája nélkül a szövegek egy része bizony olvashatatlan lenne:
„Nélkülözhetetlen munkaeszköze a Helyesírási Tanácsadó Szótár és az Idegen szavak Szótára lett, ezek valamelyikét – ahányszor csak bármilyen gyanús dologba botlott, vagy valami másképp rémlett neki – rendre felütötte… Idővel aztán már azt is tudta, hogy ezeket sem lehet ám vakon és nyakló nélkül követni, egyik sem szentírás, nem kőbe vésett parancsolat, megvannak a belső ellentmondásai, és imitt-amott el is avultak. No meg olyan is van, hogy szolgai alkalmazásuk egyenesen tönkretenné az adott szöveget, a szöveg különösségét, van tehát, kivált művészi igényű munkában, ami éppen úgy jó, ahogyan rossz, mert az akadémikus kívánalmakat, mondhatni, mint kutya a vizet, rázza le magáról.” (417)
Íme a mechanikus és a gondolkodó, alkotó korrektor közötti különbség!
„Akár fütyülhetett is az éppen soros nyelvészi kukorékolásokra, mert tudta, hogy mindezek múlólagos dolgok, s amit a tudósi csököttség ma még tilalmaz, hamarosan jogerőssé válhat, nincs hát miért kapálózni ellene, ha egyszer mindenki, egy egész nyelvközösség helyénvalónak találja.” (419)
Egyébként a korszerű nyelvművelés pontosan ezt mondja: amit a nyelvközösség elfogad, az ellen nincs mit tenni.
„Mindazonáltal tudta jól, hogy amit ő végez, csak afféle szellemi segédmunka, nem becsülte túl. Ha nem is értett egyet közvetlen főnökével, aki magát a szöveggondozást előszeretettel és aggálytalanul pusztán beékezésként emlegette, mintha az egész művelet csak annyiból állna, hogy egy kéziraton az írógép fogyatékos betűkészletéből eredő ékezethiányokat pótolja, azzal azért maga is tisztában volt, hogy ez a munka bizony a névtelenség jótékony takarásában zajlik, nincs hely a világon, ahol bárki is jegyezné az ő szöveggyógyító hozzájárulását.” (418)

Írói-költői képek
Bemutatunk néhány írói-költői képet, jellemzést, amelyek elvezetnek nagy, sőt végső igazságok kimondásáig. Kezdjük a részleteknél:
Egy kellemetlen ember jellemzése: befelé nőtt a hajam tőle, vannak elegen, akiket parafadugónak se használnék.
Az ember élete sokszor kizökken, nem várt fordulat következik: volt egy kis szőr a palacsintában.
A visszafogott, lefojtott élet jellemzése: nem háborgatja, mint egy babszem felbillenése a tányéron.
Az elbeszélések nyelvi leleményei általános megfigyelések, és igazságok kimondásához vezetnek: a társadalom nemcsak legelésző lángelmékből áll, milliók keresik gyűlöletük tárgyát, és ha nem lelik, boldogtalanok.
A magyar nyelv adta tömörséggel: keresztbegyűlöljük egymást.
A kimondás-ki nem mondás jelensége: „Te még gyakni sem tudsz… Barátunk nem az ódon zamatú igét használta, hanem az elfajzott származékát, amely csak újabb időkben vált oly közkeletűvé, hogy úton-útfélen hallani serdülő fiúk s lányok szájából, olvashatni mindenfajta rangosnak mondott kiadványban, jóllehet azelőtt nemhogy nem tűrte el a nyomdafestéket, de még puszta kiejtése sem csekély borzongást keltett magára valamit is adó társaságban.” (239) És: „Azt az épületes megjegyzést eresztette el, hogy nem lopja ő a… és itt kimondta magyarán azt a közönséges, jelentősen mai szót, amit én hölgytársaságban sose vennék a számra, s amit most is – hogy a papír bele ne piruljon – jobb híján csak tölténynek mernék nevezni. Szóval nem lopja ő azt a bizonyos, a hölgyet olyannyira függőségben tartó portékát, hogy napra nap csak úgy hintegesse!” (238)
Lám, lehetséges irodalmi szövegben csak érzékeltetni, és nem kimondani a nyers szavakat, kifejezéseket. Kigyűjtöttem néhány érdekes szót, kifejezést Tárnok Zoltán elbeszéléseiből.
Leírások: piszkoskék fővárosi autóbusz, a cipő félig kicsibrálva, egyebugya öltözék, csurgóra húzott zsíros kalap:
Jellemrajzok: hervadt lucskosrózsik, szerző-mozgó ember, sajtbőrű férfi, szétdöncölt ábrázat, barkós férfiú, vérágas szem, vízálló mosolyú fiatalember, faros-bögyös, uszonykezű báty, szöszke, szívarcú lány, neki a hét is páros.
Mozdulatok: betámított az irodába, trombuckázik (a porban), eltéved az ember szája.
Egy hangulat: untam az aranyeres hangulatot.
Egy kellemetlen ember: az ilyen alak úgy jön világra, hogy egy részeges múzeumőr leissza róluk a folyadékot.
Beszólások – melyért tudjuk, könnyen járhat valami meglepetés: lakjon a tizedik emeleten, és ne legyen lépcső.
Meglepetés, mondjuk egy: elektromos pofon. Melynek eredménye: szétdöncölt ábrázat.
Egy fenyegetés, költői képbe rejtve: Hamarosan felültetem őket a felhő szélére.
Egy korszak jellemzése: méhpempő, orkánkabát, nejlonharisnya, vetkőzős golyóstoll, rágógumi.
Vagy egy mélyértelmű szólás, amelyik felbukkan az egyik elbeszélés címében is: méz színe alatt nyújtja a mérget…

(Tárnok Zoltán: Kereszt a falon. Kortárs Kiadó, Budapest, 2018. 452 oldal)