Pusztay János

Puszay János

Halmai Tamás

Halmai Tamás

Papp Andrea

Magyari Sára

Balázs Géza

Balázs Géza

Kóródi Bence

Kóródi Bence

Kövesdy Zsuzsa

Kövesdy Zsuzsa

Fráter Zoltán

Fráter Zoltán
  • Nevek
    2019. 04. 23. 06:00

Ilosvay Selymes Pál

Ilosvay Selymes Pál

Blankó Miklós

BlankoM

Dede Éva

Dede Éva

(Ny)elvi kérdések   1-100.

Horváth Péter Iván

Horváth Péter Iván 100 ismeretterjesztő írása

Írások

Nyelvemre harapva
1-75.

Hartay Csaba

Hartay Csaba 75 szatirikus nyelvi írása

Írások

Takázás
1-45.

Horváth Péter Iván

Magyari Sára 45 nyelvi esszéje

Írások

Fantázia, orgona, vonat
Csípős szavak 23.

2019.04.27.nincs hozzászólás

Ó, május! Ez a szerelem hónapja. Ilyenkor megbolondul a férfiember, ha szép nőt lát. Munkahelyen, utcán, közlekedési eszközön pajzán ábrándok szállják meg elméjét, mindenféle disznóságokon jár az esze, vagyis működni kezd a mocskos képzelet.

Bródy Sándor novellája, a Májusi fantázia éppen erről szól. A múlt század fordulóján kemény Kan zötykölődik vonaton az orgonaillatú májusban. Hamarosan csinos nő lép a fülkébe, szőke bajszú férfi kíséretében. A tavaszi virágzásba belebódult nagy Hím házasulandó párnak nézi őket. Rögtön szerelmes is lesz a szemrevaló lányba, és latolgatni kezdi esélyeit. A helyzet már csak azért is pikáns, mert a fiatalok valószínűleg az esküvőjükre utaznak haza. Az asszonyka kezében óriási lila virágfa, a hajában fehér orgonabuga. És persze beindul a piszkos fantázia. Felgerjedt Szoknyalesőnk már előre bosszankodik azon, mi mindent fog művelni a párocska a hosszú út alatt, miként kell neki elviselni, végignézni a félhomályban, az illatfelhőben, ahogy egymásra néznek, egymáshoz érnek, talán „az ajkuk közbejöttével” is. De egyelőre nem csókolóznak, hanem csak halkan és boldogan beszélgetnek. Pedig a vágy leplezetlenül érezhető közöttük, szimbolikus mozdulataik is jelzik ezt. „A nő a virág fejét simogatta, a férfi saját bajuszát”, később az asszony leveti kabátját, hanyagul hátradől, és „fehér ölébe dobja a virágját”.

Claude Monet (1840-1926): Napfényes orgonák (1872)

Bonyolítja a helyzetet, hogy a következő megállónál ismét utas érkezik, még szőkébb és még fiatalabb úrfi. A kis hölgy édesen, félénken és bizalmasan pillant rá, a jövevény pedig okosan, de biztosan viszonozza az átható tekintetet, sőt le is ül a karcsú ártatlanság mellé. A nőre vágyó Kakasnak persze mindjárt féltékeny gondolatai támadnak. A vetélytársát látja az ifjúban, akit magában meg is gyanúsít azzal, hogy szerelmes a testet öltött szépségbe. A virágjáték folytatódik, most már az új szereplővel is: egy zökkenőnél földre esik az orgona, s az idegen úgy emeli fel, hogy megérinti a nő fehér ruhájának a szegélyét, mire kissé kacér „Köszönöm!” a felelet. No de erre már mind a férj, mind a hírhedt Kalandor behunyják szemüket, hogy egy idő után váratlanul kinyitva, meglessék, mi történik. A látvány merész és felkavaró: a felajzott Kukkoló éppen akkor ébred fel, amikor „az idegen szőke bajuszát az asszony tenyeréhez szorította. Nem csók volt ez, sokkal kevesebb és sokkal több.” Magában persze „vérlázító förtelem”-nek nevezi, hogy azon kell töprengenie, mit tehet egy férfi, ha akkor szeret bele egy nőbe, amikor az „éppen első násznapját éli – utazza – mással”? Csakhogy a végállomáson kiderül, minden másképp van, mint ahogy azt élénk fantáziával képzelni lehetett. Amíg a férj a kofferokkal bajlódott, az újdonsült hódító a szerelmi örvénybe esett Lovag szeme láttára szándékosan hozzáér a nő hajához, és keresetlen szavakkal megkérdi a bátor menyecskétől, hogy minek hozta magával ezt a barmot. Felháborodás helyett cicázó rendreutasítás a válasz: „– Hallja, maga mindjárt kikap, ez a bátyám!” Vagyis erről van szó, állapítja meg a saját rémképeinek mocsarában elmerült Fantaszta. A kedves kisasszony a testvérével utazott, és leány még, a szörnyű vetélytárs pedig a jövendőbelije, akit a család még nem ismer.

Így persze már kevésbé izgalmas a történet. Mesemondónk hevülete továbbra sem lohad, sőt vérmes természete szenvedélyes látomásra gyújtja. Gondolatban kissé kétértelmű felszólítással fordul a lányhoz, mintegy kárpótlásként utalva a terebélyes férfiasságot jelképező orgonaág minél teljesebb befogadására: „Nyisd ki az ajkad, fiatal nőcske, nyisd ki egészen, szídd ki minden illatát, színét pedig lelkedbe zárd”… Íme, a silány elégtétel azért, hogy a piszkos fantázia által felépített erotikus regény helyett egyszerű, köznapi esetnek lehetett tanúja. Ez a Bródy, ez a Bródy!

Új hozzászólás