A régi-régi jó világban, a huszadik század elején, amikor voltak még bohémek, különös szokás dívott a vidám társaságban. Lehetőleg senkit sem hívtak a tényleges nevén, mindenkit elkereszteltek valahogy. (Kivéve Molnár Ferencet, aki már akkor is csak Feri volt.) Heltai Jenőt például – ki tudja, miért – következetesen Jánosnak szólították. A Heltai mellé mindig a Jenő járt, de önmagában, ha a barátai beszéltek róla, kizárólag a Jánost használták. Hatvany Lajos pedig Laci (sőt Laczi) volt, ő maga is így írta alá a leveleit. Többnyire azonban a becézésnek is megvan a maga titkos szabályzata. Az, hogy Csáth Gézát mint Jóskát emlegették, senkit nem lepett meg, hiszen ő Brenner Józsefként született. Kosztolányi Deziréjét indokolta a Dezső francia változata, a Désiré, a kedveskedő Didét, ahogy felesége hívta, a Didier. A becenév az alkathoz, a jellemhez idomul, a személyiség lényegét tükrözi. Móriczot mindenki Zsigázta, a Zsigmond elképzelhetetlen lett volna. Kassákot legfeljebb Kasinak, Kasikámnak merték mondani, Lajosnak soha.

Vannak viszont olyan egyéniségek, akiket nem lehet becézni. Krúdy többnyire csak Gyula, borközi állapotban – akár hölgyek, akár urak részéről – kivételesen Gyulácska, később Gyula bácsi lehetett, egyszer sem „Gyuszi”. Babitsot legfeljebb gyerekkorában becézték Misinek, felnőttként azonban a tanáros költő, a tekintélyes szerkesztő Mihály volt még a legközelebbi ismerősei számára is.

Bizonyos utónevek az idők során általánosabb karrierre tettek szert, és egy-egy sajátos helyzetet megtestesítő embertípus jelölésére váltak alkalmassá. A rászedhető férfiakat manapság is megilleti a pali (palimadár) titulus, amelyhez vélhetőleg erősen hozzájárult a korabeli népszerű kuplé a kissé balek férfiú ajnározásáról: „Pali, Pali, Palikám, fizesd ki a vacsorám” – s talán ezzel összefüggésben keletkezhetett a kiábrándító, prózai válasz: „Mi vagyok én, (pali)madár, ne nézz madárnak”.

Ifjabb Andrássy Gyula az édesapját, a „nagy” Andrássyt követte politikai pályáján, meg is kapta a magáét. Amikor az 1889-es véderő-javaslat vitájában felszólalását tartotta, a közbeszóló báró Kaas Ivor Herbert! felkiáltással minősítette a beszédet, utalva Bismarck kancellár fiára, Herbertre, aki szintén apja nyomdokain haladt. A századfordulón éppen ezért herbertnek neveztek minden „szép reményű” fiatalembert, ha „valakinek a valakije” volt, vagyis idősebb pártfogó, apa, nagybácsi, befolyásos jóakaró példáját másolta.

A kiváló előadóművész, Ascher Oszkár életrajzi regénye, a Minden titkok versei egyik fejezete rögzíti, hogy az I. világháború idején a hadkötelezettség alól mentesült, otthon maradt ifjakat „gyuláknak” gúnyolták a frontról hazatérők.

Újabb fejlemény, a hetvenes évek vívmánya a „pityu” (állandó jelzőit inkább hagyjuk), a látszólagos lekicsinylés ellenére jobb körökben ez a cím már-már szinte kitüntetésnek számított. Az egyetemre felvett, de a tanulmányaikat csak tizenegy hónapos sorkatonai szolgálat után megkezdő fiatalok, az úgynevezett előfelvételis kiskatonák noszogatását segítette, a szó ilyetén alkalmazása a kétéves szolgálatukat töltő „öreg bakák” alkotása (saját tapasztalat).

Vajon elterjedt-e napjainkban bármely tulajdonnévnek hasonló köznevesülése?