Pusztay János

Puszay János

Halmai Tamás

Halmai Tamás

Papp Andrea

Magyari Sára

Balázs Géza

Balázs Géza

Kóródi Bence

Kóródi Bence

Kövesdy Zsuzsa

Kövesdy Zsuzsa

Fráter Zoltán

Fráter Zoltán

Ilosvay Selymes Pál

Ilosvay Selymes Pál

Blankó Miklós

BlankoM

Dede Éva

Dede Éva

(Ny)elvi kérdések   1-100.

Horváth Péter Iván

Horváth Péter Iván 100 ismeretterjesztő írása

Írások

Nyelvemre harapva
1-75.

Hartay Csaba

Hartay Csaba 75 szatirikus nyelvi írása

Írások

Takázás
1-45.

Horváth Péter Iván

Magyari Sára 45 nyelvi esszéje

Írások

Passió
Nyelv(es) irodalom 21.

2019.04.20.nincs hozzászólás

Húsvét környékén eszembe jut egy csodálatos, régi beszélgetés, melynek résztvevője Vasadi Péter, Tornai József, Ágh István és Szigethy Gábor volt. 

Kedves kolléganőm, a két és fél éve elhunyt kiváló szerkesztőtársunk, Filippinyi Éva faggatta őket Jézus szenvedéstörténetének megjelenéséről a 20. századi magyar irodalomban és képzőművészetben.

Lejegyeztem akkor néhány fontos gondolatot, amelyet most közreadok.

Vasadi Pétert húsvét misztériuma foglalkoztatta, azt próbálta megfejteni „Péntek” című gyönyörű versében is.  Arról beszélt, hogy az emberiség számára megszokhatatlan az, hogy Isten meghal.  Ha Isten meghal, akkor az ember is meghal: „Nagypénteken az Ember halt meg.  Nagypéntek a mi halálunk fájdalmas ünnepe is, de az ember nem ér semmit az Isten halála nélkül.  A háború volt számomra Nagypéntek. Amikor láttam a lebombázott városokat, átvonulva rajtuk, akkor kezdtem ezt megsejteni. Ez egy illiturgikus vagy antiliturgikus Nagypéntek volt, az egész Európa Nagypénteke, ezt láttam a halottakban, a repülőgépzúgásban, mindenben. Akkor azt hittem, hogy én onnan közeledem ehhez a misztériumhoz, de most már tudom, hogy az is már az voit, maga a misztérium, a háború. Érthetetlen.”

Ágh István a háború végén, 1945-ben hét éves volt. „Nagyhétfőn jöttek be a faluba az oroszok. Arra is emlékszem, hogy nem volt a faluban ennivaló, mert mindent elvittek, de közben valami tehenet vágtak és kimérték.  A nővéreim egyházi iskolába jártak, az érettségitől nem voltak már messze, a sok éhezés miatt nem tudtak ellenállni a kísértésnek és Nagypénteken ettek a húsból. Aztán rémesen megbánták és évekig vezekelték különböző rózsafüzéres formában.  Ez történelmileg nézve is maga volt a Nagyhét. Az utána következő időben ministránsként kötelezettségből és valami emelkedett lelkiállapot következményeként résztvevője voltam a  Nagyhét liturgiájának. Egyrészt mint ministráns, másrészt pedig mint afféle parasztgyerek. Ha elmentek a harangok Rómába, mi boldogok voltunk, hogy végre fölmehetünk mi is a harangtoronyba, onnan szólt a kereplő, egy különös ódon szerkezet, amely száz évesnél is öregebb lehetett. Az ember gyereke egy egészen más dimenzióba juthatott a toronymászással, nagyon magasra, ahonnan lenézve csak csodálkoztunk,  milyen picik is az emberek.”

Tornai Józsefnek a kereplő Dunaharasztit juttatta eszébe, a gyerekkort. ”Volt Harasztin egy alsófalusi templom, de mi nem ott laktunk, hanem Rákóczi-ligeten, ott egy kisebb katolikus templomba jártunk főleg anyámmal, mert apám pogány volt, nagyon ritkán látogatta a templomot. Nekem rettenetes emlékem a kereplés, eljátszottuk Nagypénteken a passiót, félelmetes volt. A  háborúban aztán lerombolták a mi kis templomunkat a németek, a másiknak a tornyát és a szentélyét zúzták szét, úgyhogy valójában sehol se volt misézés.  Egy akkori diákkori szerelmemmel 1946– ban Nagypénteken átmentünk Némedibe misére. Ez volt a legközelebbi falu, Harasztitól nyolc kilométerre. Az országúton nem mehettünk, mert az oroszok akkor még mindig fogdosták össze az embereket málenykij robotra. A földeken vágtunk át a nagy hóban. Leírhatatlan csodában volt részünk. A romok között, lövöldözés közepette, mocsarakon átkelve,  magunk mögött hagytuk az egész borzalmat.  Egyszer csak ott álltunk Alsónémedin a templomban, ahol ott volt az egész falu.  Az egyik oldalon ott ültek a fejkendős, öreg parasztasszonyok,a másik oldalon pedig az úgynevezett „emberek”, egészen úgy, mintha ott nem történt volna az égvilágán semmi. Ugyanúgy megszólaltak a kereplők, mint minden normális, békebeli Nagypénteken, minden ugyanúgy lejátszódott, ahogy  megszoktuk. És mi  csak álltunk ott, aztán vissza nyolc kilométert Harasztira. A lábunk nem vette észre a megtett tizenhat kilométert, a hideget se, a havat se.

Valami ilyen látomásként maradt meg bennem az 1946 évi Nagypéntek.

Szigethy Gábor számára egészen meghatározó élmény maradt Nagypéntek ünnepe, 1946-ban. Ő akkor ugyanis egy evangélikus árvaház lakója volt Hűvösvölgyben, nekem úgy rémlik, ez csak a vészidőkben csodálatos embermentő Sztehlo Gáboré lehetett… A „bölcs” kormány az Intézet bezáratását éppen Nagypéntekre rendelte el, igen pontosan időzítve robbant a bomba…

„Én arra emlékszem, hogy 1950-et írunk,  Nagypéntek van és csomagolják az Intézetet.  Édesapám halála óta laktam ott, az egészről egy furcsa emléket őrzök. Mindenütt nagy ládák, dobozok, már nincs a szokásos Biblia-olvasás, semmi nincs, csak a csomagok… Mellettem áll Zsuzsánna nővér és mindenki sír és nagyon ideges.  Én rettenetesen félek, nem tudom, mikor jön értem Édesanyám, aki kórházban van. Az egészről egy kép maradt meg bennem, mellettem Zsuzsánna nővér áll, mosolyog rám és sír. Emlékszem, hogy könnyes a szeme. de mosolyog rám. Letörli a könnyeimet, kifújja az orromat, begombolja az ingemet.  És mosolyog rám.  Azt mondja: nem lesz semmi baj. És én ezzel indultam az életbe, nyolc évesen, hogy „nem lesz semmi baj”….

Ezekkel a megindító életképekkel, szeretnék szeretettel emléket állítani Filippinyi Évának is, aki már nem tudta lejegyezni ezeket a szép történeteket.

Új hozzászólás