Pusztay János

Puszay János

Halmai Tamás

Halmai Tamás

Papp Andrea

Magyari Sára

Balázs Géza

Balázs Géza

Kóródi Bence

Kóródi Bence

Fráter Zoltán

Fráter Zoltán

Minya Károly

Minya Károly

Ilosvay Selymes Pál

Ilosvay Selymes Pál

Blankó Miklós

BlankoM

Dede Éva

Dede Éva

(Ny)elvi kérdések   1-100.

Horváth Péter Iván

Horváth Péter Iván 100 ismeretterjesztő írása

Írások

Nyelvemre harapva
1-75.

Hartay Csaba

Hartay Csaba 75 szatirikus nyelvi írása

Írások

Takázás
1-45.

Horváth Péter Iván

Magyari Sára 45 nyelvi esszéje

Írások

Szólás-mentés 1–50.

Pomozi Péter

Pomozi Péter 50 írása

Írások

„Boldogan ringbe szállok a jövő évi versenyen is”

2019.04.14.nincs hozzászólás

A korrektorszakmáról, az ahhoz vezető útról, az igényes sajtónyelv fontosságáról és a korrektorversenyről beszélgettünk az I. Kárpát-medencei korrektorverseny arany-, ezüst- és bronzérmeseivel: Fábián Györggyel, Helfrich Judittal és Póla Gergellyel.

Mióta tevékenykedik korrektorként?

Fábián György: Nem dolgoztam sosem korrektori munkakörben, de közelről ismerem a szakmát, a napilapkészítésben szerzett tapasztalataim révén.

Helfrich Judit: 2006 óta dolgozom a könyvszakmában, leginkább szerkesztőként, olvasószerkesztőként, de olykor-olykor korrektúrázást is vállalok. Úgy alakult, hogy ma már gyakorlatilag a nyomdai pdf megszületéséig utánkövetem minden általam szerkesztett szöveg útját, ami jót tesz a könyv, újságcikk minőségének, hiszen (reményeim szerint) kevesebb hiba marad benne, ha egy olyan ember fogja össze az összes fázist, aki mélységében ismeri a szöveget, és nem mechanikusan, hanem értő módon javít. Ehhez nem csupán olyasmiket kell tudni, hogy egy szót j-vel vagy ly-vel írunk-e, hanem érteni kell a helyesírási szabályok belső logikáját is… Mert szerintem van nekik ilyen.

Póla Gergely: 2005-ben újságíró-gyakornokként kezdtem dolgozni a Veterán Autó és Motor magazinnál, és már néhány nap után megkaptam a korrektori teendőket is – aztán végül a szöveggondozás lett az elsődleges tevékenységem. Az évek során számos könyv, magazin, szaklap, üzemi lap, szakdolgozat, honlap szövegét gondoztam. 2012-től az MNO hírportálnál dolgoztam korrektorként, majd olvasószerkesztőként, 2018 elejétől a lap megszűnéséig a nyomtatott Magyar Nemzet készítésében is részt vettem.

Hol tanulta a szakmához kapcsolatos ismereteket?

F.Gy.: Magyar szakos tanári és kommunikációs szakemberi végzettséget szereztem Nyíregyházán; ott a szakma kiválóságaitól tanulva sikerült elmélyülnöm a tudatos anyanyelvhasználat elméletében és gyakorlatában. Azelőtt – mai nevén – a Debreceni Szakképzési Centrum Vegyipari Szakgimnáziumának tanulójaként többször szerepeltem az Implom József helyesírási verseny országos döntőjében (1995-ben első helyezést elérve); akkori mesterem, Hajas Zsuzsa tanárnő adott ehhez módszeres felkészítést. Ebben az időben váltam igazán tudatos szabályalkalmazóvá, s a helyesírás művelése iránti vonzalmam ekkor érett életre szóló elkötelezettséggé.

H.J.: A Szegedi Tudományegyetemen szereztem magyar szakos középiskolai tanári diplomát, majd pár évvel később a Pázmány Péter Katolikus Egyetem posztgraduális kiadói szerkesztő szakát is elvégeztem. A helyesírás mindkét képzésen vizsgatárgy volt, a korrektúrázás fortélyait, a korrektúrajeleket viszont a Pázmányon tanították meg nekem. Ez utóbbi szakomnak köszönhetően kerültem először kapcsolatba a könyvkiadással is, mert a két hónapos gyakorlati időt egy valódi kiadónál kellett ledolgozni. Nagyon élveztem az ottani feladatokat, és a szakmában ragadtam. Azóta pedig autodidakta módon is sok mindent megtanultam, rutint szereztem, amit csak munka közben lehet elsajátítani.

P.G.: Már általános iskolában tudatosult bennem, hogy különleges helyesírási készséggel rendelkezem. Mivel mindig érdekelt a téma, és jó tanáraim voltak, gyakran olvastam nyelvművelő írásokat, és Grétsy László Álljunk meg egy szóra! című műsora is mindig a képernyőhöz szegezett. Ezekből, illetve a gyakran böngészett szabályzatból sajátítottam el a szakmához szükséges tudást. Formális keretek között csak az általános és a középiskolában szereztem helyesírási ismereteket. Közgazdászként végeztem, de sosem dolgoztam az eredeti szakmámban.

Hol dolgozik most? Mi a pontos munkaköre?

F.Gy.: Debrecenben, a megyei napilap, a Hajdú-bihari Napló szerkesztőségében dolgozom, főállásban immár 17 éve, újságíróként, illetve szerkesztőként. Feladatomhoz tartozik egyebek közt a napilap tartalmi-formai előkészítése tördelésre, a készülő cikkek, oldalak „elkísérése” a lapzártáig; eközben – némiképp az egykori olvasószerkesztői munkakörhöz hasonlóan – helyesírási, nyelvhelyességi, stilisztikai javításokat végzek. Hírszerkesztés, különféle hírlapi műfajú cikkek írása szintén a munkám részét képezi.

H.J.: Ilyen szempontból kettős életet élek: egyfelől az alapdiplomámat használom, magyar nyelvet és irodalmat tanítok egy törökbálinti iskolában (az egyik tanítványom éppen most lett Pest megyei első helyezett a Simonyi Zsigmond helyesírási versenyen); másfelől pedig minden maradék szabad percemet azzal töltöm, hogy különböző könyvkiadóknak (21. Század, Partvonal, Lábnyom stb.) könyveket szerkesszek. Ezenfelül a biatorbágyi Juhász Ferenc Művelődési Központ színvonalas programfüzetének állandó olvasószerkesztője, korrektora is vagyok.

P.G.: A Magyar Nemzet 2018-as megszüntetése óta szabadúszóként tevékenykedem, jelenleg a – korrektori, olvasószerkesztői, angol–magyar fordítói – szolgáltatásaimat összefogó Korrlektor márkanév felépítésén dolgozom. Reményeim szerint áprilisban elkészül a honlapom. A legutóbbi nagy munkám egy jogi tankönyv olvasószerkesztése volt a Wolters Kluwer kiadó megbízásából.

Mit tart a korrektori szakmában a legfontosabbnak?

F.Gy.: Csaknem két évtizedes szerkesztőségi tapasztalat birtokában bízvást állíthatom: nem mindegy, hogy a korrektor kiválóan ismeri és alkalmazza-e a helyesírási szabályokat, vagy sem. Bár a mesterszintű helyesírási készség megítélésem szerint nem feltétlenül azt jelenti, hogy minden „véleményes” problémára meg tudom mondani azonnal a „tutit”, hanem a helyesírás forrásaival kialakított dinamikus, kifinomult viszony formájában létezik, mindezzel együtt úgy vélem: kiváló, elméleti megalapozottságot sem nélkülöző helyesírási készség nélkül, a szabályok kiváló ismerete és alkalmazása nélkül nincs minőségi korrektori munka.

H.J.: Hogy egyáltalán létezik. Örülök neki, hogy ezek szerint másoknak is fontos, hogy az újságcikkekben, az internetes megnyilatkozásokban és a könyvekben ne hemzsegjenek a hibák. Nagyon lelomboz viszont, amikor azt látom, hogy egy szöveg helyesírásilag igénytelen – vagyis nem nézte át korrektor –; el is szokott menni a kedvem az ilyenek elolvasásától. Minden elütés, helyesírási és nyelvhelyességi tévedés, stilisztikai hiba, de még a tipográfiai konvenció megsértése is az adott szöveg alkotóiról állít ki rossz bizonyítványt – holott egy alapos korrektor segítségével elkerülhető lenne a baj.

P.G.: A jó korrektor munkáját leginkább a pontosság, az alaposság és a lelkiismeretesség jellemzi, emellett fontos, hogy az illető a szabályzat filozófiájával is tisztában legyen, tudja, melyik szabályt mikor és miért kell alkalmazni – az pedig különösen hasznos, ha közérthetően meg tudja indokolni, mi miért van úgy, ahogy. Jó, ha a szöveggondozó törekszik a magyar megfelelők használatára a felesleges – és a nyelvünkbe mind agresszívabban benyomuló – idegen szavak, kifejezések helyett. A szakember elősegítheti az idegen eredetű szavak magyaros írásmódjának terjedését, hiszen itt patthelyzet van: az átlagember mindig a szótár változására vár, a szótárkészítők pedig a magyaros forma elterjedésére. Emellett az sem árt, ha a korrektor olykor feszegeti a határokat, például rámutat a szótár és a gyakorlat között feszülő ellentétekre (például hogy a szótár a francia Strasbourg alakot írja elő, amelyet viszont beszédben senki sem használ).

Az I. Kárpát-medencei korrektorversenyről a helyezésen kívül mit vitt magával haza? Miért tartja fontosnak az eseményt?

F.Gy.: Nagy örömmel vettem részt a korrektorversenyen; felemelő, megható, otthonos érzés volt újra olyanok között lenni, akiknek ennyire fontos az anyanyelv. Hasonló örömmel és elismeréssel nyugtázom a találkozó igen magas színvonalát is. Igazi, kemény erőpróba volt a teszt, méltó a megmérettetés rangjához, az Implom-, a Nagy J. Béla-versenyek hagyományaihoz, gratulálok! Csak bátorítani tudom a szervezőbizottság tagjait, hogy a következőkben is ragaszkodjanak ehhez a színvonalhoz, mert ez rangot ad a versenynek, illetve magának a korrektori szakmának, nem kevésbé pedig tartást a versenyzőknek mindenkoron, ha ilyen fórumon adhatnak számot tudásukról.

H.J.: Régóta szerettem volna részt venni egy ilyen megmérettetésen. Én nem látom annyira ideálisnak a sajtónyelv helyzetét helyesírási szempontból, mint ahogyan ott, a workshopon elhangzott az egyik előadó szájából, szóval nagyon jó ötlet, hogy hagyományt teremtenek egy olyan versenyből, amelynek a sajtónyelvi helyesírás minőségének javítása is a nyilvánvaló célja. Sokat tanultam magamról is, miközben oldottam a feladatokat: hogy legközelebb miből készüljek fel alaposabban, és hogyan kerüljem el a figyelmetlenségi hibákat. Örülök az eredményemnek, és rangos elismerésnek tartom, amelyet egy nehéz versenyen, nagy presztízsű, tudós zsűri előtt, komoly küzdelemmel érdemeltem ki. Boldogan „ringbe szállok” a jövő évi versenyen is a 2020-as címért.

P.G.: Úgy vélem, a korrektoroknak manapság sokkal fontosabb (volna) a munkájuk, mint néhány évtizeddel ezelőtt, hiszen nemcsak a reklámkiadványokban és a céges feliratokban, hanem a sajtótermékekben és a könyvekben is egyre jellemzőbb a nyelvi igénytelenség. Ez a verseny – amellett, hogy remek alkalmat kínált arra, hogy fel- és összemérjük a tudásunkat – ráirányította a figyelmet a szakmára. Úgy vélem, a szakmának felelőssége, hogy az emberek – a kiadók, a hirdető cégek, a reklámügynökségek döntéshozói – ne felesleges okoskodásnak tartsák a helyesírást, ne úri huncutságnak a szöveggondozást. A verseny emellett a korrektorok megbecsültségét is növelheti, hiszen ők olyanok, mint a focibírók: csak akkor veszik észre őket, ha hibáznak.

Képek: Réder Brigitta (ELTE Online)

A körinterjú rövidített változata megjelenik az Édes Anyanyelvünk 2019/3. (júniusi) számában is. A szerk.

Új hozzászólás