Pusztay János

Puszay János

Halmai Tamás

Halmai Tamás

Papp Andrea

Magyari Sára

Balázs Géza

Balázs Géza

Kóródi Bence

Kóródi Bence

Fráter Zoltán

Fráter Zoltán

Minya Károly

Minya Károly

Ilosvay Selymes Pál

Ilosvay Selymes Pál

Blankó Miklós

BlankoM

Dede Éva

Dede Éva

(Ny)elvi kérdések   1-100.

Horváth Péter Iván

Horváth Péter Iván 100 ismeretterjesztő írása

Írások

Nyelvemre harapva
1-75.

Hartay Csaba

Hartay Csaba 75 szatirikus nyelvi írása

Írások

Takázás
1-45.

Horváth Péter Iván

Magyari Sára 45 nyelvi esszéje

Írások

Szólás-mentés 1–50.

Pomozi Péter

Pomozi Péter 50 írása

Írások

Emlékmorzsák (Székely Gábor halálára)
Levelek a Borostyánkőútról 72.

2019.04.1.nincs hozzászólás

Lesújtott a hír.

Mint mindig, amikor egy nálam fiatalabb és általam nagyra becsült ember haláláról szól. Legutóbb, van már egy féléve is annak, a Reguly-év kapcsán kiadandó Reguly-térképekről beszéltünk. Tudtam betegségéről, de bíztam benne, hogy életereje és munkakedve legyűri a kórt.

Jó három évtizede tart(ott) ismeretségünk. 1988-ban meghívást kaptam az akkori Janus Pannonius Tudományegyetemre, hogy alapítsam meg az Uralisztikai Tanszéket, ami aztán – igaz, a helyi belső viszonyok miatt némi névmódosítással – Uralisztikai Szeminárium elnevezéssel kezdte meg a munkát. Székely Gábor kezdettől fogva és mindvégig támogatta a szeminárium leendő munkatársaival közösen kialakított, ám különböző, itt nem részletezendő okok miatt Pécsett ellehetetlenített programot. Nem rajta múlott. 1991-es távozásommal a program Szombathelyre került és minden pontjában megvalósult.

Gábor ennek is részese volt, mert néhány évig a szombathelyi Uralisztikai Tanszéken is dolgozott másodállásban. Diákjaink, akárcsak Pécsett, Szombathelyen is nagyon megkedvelték. Komolyan vette munkáját, igényes volt a diákokkal szemben. A tanszéken ő alkalmazta először az internet lehetőségeit az oktatásban. Ha hivatalos külföldi útra ment, s emiatt elmaradt az óra, az előre kiosztott feladatokat elektronikusan kérte be, hogy még a távolban is kapcsolatban maradjon diákjaival.

Doktori értekezését Szombathelyen adtuk ki angol nyelven a Specimina Sibirica sorozatban. A tanszék kiadványai többnyire az intézményi nyomdában készültek, általában nagyon rövid határidővel, a nyomdászt és a kötet szerkesztőjét, vagyis engem, nem egyszer infarktusközeli helyzetbe hozva. Így volt ez Gábor monográfiája esetében is – a docensi előlépés miatt sürgősen be kellett nyújtania a kari tanácsnak értekezésének megjelent változatát. Nyomdánk két nap elkészítette a köteteket, és azok gyorspostával még időben megérkeztek Pécsre, így teljesítve az előlépés kívánt feltételét.

Szombathelyi éveire esett egyik-másik észak-uráli expedíciója. Reguly nyomdokain járva gyűjtötte egy kihalás szélén lévő vogul nyelvjárás utolsó szavait, mondatait. Ezekről nem csak a tanszéken számolt be, hanem a szombathelyi Művészetek Házában is – nagy érdeklődést kiváltva.

Számos általunk szervezett konferencián részt vett, akkor is, amikor már nem dolgozott nálunk. Mindörökre emlékezetes marad az egyik észt-magyar konferenciánk, amelynek programjában hagyományosan szerepelt egy közös vacsora is. Erre a több tanszéki rendezvény fogadásának helyt adó horvátzsidányi Margaréta étteremben került sor. Észt barátaink felvetették, hogy – ha már kedélyesen borozgatunk –, énekelni is kéne, afféle versenydallást rendezve. Gábor szemben ült velem a hosszú asztalnál, összenéztünk, s mondtuk, állunk elébe. Észt barátaink nem tudták, hogy Gábornak mint egykori néptáncosnak a fejében és szívében gazdag repertoár leledzik, s hozzá nagyon szép hang is társul, s én sem voltam e téren utolsó a Bereczki-iskola növendékeként, amelynek kedves professzorunk megfogalmazta jelmondata volt: háromszáznál hullik a férgese. Az észtek eldalolta első csokor után mi következtünk, majd megint az észtek, aztán újra mi, majd a harmadik körben vendégeink elkezdtek nemzetközi slágereket intonálni, amit mi – lehet, hogy udvariatlanul, de – leintettünk, mondván, vagy csak tiszta forrásból, vagy sehonnan. Aztán, mintegy levezetésül és engesztelésül Gáborral még elénekeltünk egy újabb magyar népdalcsokrot.

Megint elment valaki, akivel még annyi szép időt eltölthettünk volna, de nem tettük. Miért van az, hogy csak a halál után emlegetjük meg, ami szép volt, ahelyett, hogy még éltünkben gyarapítottuk volna a majdani szép emlékeket?!

Nekem Gábor így marad meg fejemben és szívemben: egy kedves, néha naív, mindig jószándékú és jóindulatú, dolgozni és élni egyaránt tudó kolléga, akivel kapcsolatunk a világra annyira jellemző nem kellő egymásrafigyelés miatt, sajnos, nem fejlődhetett igazi, elmélyült barátsággá. Mégis, megkésve, barátként fogok rá emlékezni egészen addig, amíg énrám is már csak emlékezni fognak.

 

Új hozzászólás