Halmai Tamás

Halmai Tamás

Papp Andrea

Magyari Sára

Balázs Géza

Balázs Géza

Pomozi Péter

Pomozi Péter

Kóródi Bence

Kóródi Bence

Kövesdy Zsuzsa

Kövesdy Zsuzsa
  • Recsk
    2019. 03. 20. 06:00

Fráter Zoltán

Fráter Zoltán
  • Nevek
    2019. 04. 23. 06:00

Minya Károly

Minya Károly

Ilosvay Selymes Pál

Ilosvay Selymes Pál

Blankó Miklós

BlankoM

(Ny)elvi kérdések   1-100.

Horváth Péter Iván

Horváth Péter Iván 100 ismeretterjesztő írása

Írások

Nyelvemre harapva
1-75.

Hartay Csaba

Hartay Csaba 75 szatirikus nyelvi írása

Írások

Takázás
1-45.

Horváth Péter Iván

Magyari Sára 45 nyelvi esszéje

Írások

Recsk
Nyelv(es) irodalom 20.

2019.03.20.nincs hozzászólás

Óriási élmény volt a rendszerváltásként számontartott időszakban, hogy találkozhattunk számos külhonban élő és alkotó honfitársunkkal, írókkal, költőkkel, akiket addig csak jobbára könyveikből vagy csak azok  híréből ismerhettünk.

Ilyen volt Faludy György is, aki a Múzeum utca 7-ben álló Hadik-palotában, akkori nevén a TIT-ben találkozott először nyilvánosan anyaországi híveivel. Rengetegen tolongtunk, ülve-állva összezsúfolódva a díszteremben, a gróf Hadik-Barkóczy család egykori ebédlőjében. Nem zavart senkit, hogy kinek a könyöke van az oldalunkban, akkor még édes mindegy volt, az ellenzék egységesen szállt szembe az átkossal, akkor még szerettük egymást.

Nem sokkal korábban, 1988-ban jelent meg angolul Faludy György és Eric Johnson közös kötete „Notes from the Rainforest” címmel, amelyet aztán a Magyar Világ Kiadó adott ki 1991-ben magyarul, „Jegyzetek az esőerdőből” címmel.  Ahogy Faludy fogalmazott: „egy idős magyar költő széljegyzetei a huszadik század margójára”. A költő 1987 nyarán egy barátja jóvoltából két hónapot töltött a kanadai Vancouver Island erdejében, egy kis erdei házban. A vadregényes történetek, a  természeti környezet ideális feltételt teremtett a világ zajától menekülő író számára, hogy – miközben ellátásáról maga gondoskodott – gondolatait, emlékeit napról napra papírra vesse. Témái sokrétűek, színesek, érdekfeszítőek, szórakoztatóak és nem utolsó sorban tanulságosak. Vég nélkül sorolhatnám itt most az általa megélt eseményeket, olvasmányokat, az írótársakkal, barátokkal átélt élményeket, de mit ér mindez az ő sajátos hanglejtése, humora, magas kora ellenére srácos sármja nélkül… Megidézte Bródy Sándor öngyilkossági kísérletét, majd vigasztalódását a grazi kuplerájban, elmondta Arany János köszönő versikéjét, amelyet a Belügyminisztériumnak küldött a neki ítélt érdemkeresztért:

„Hasfájásban szenvedek,

Érdemkeresztet küldenek,

Ha csak egyet tojhatnám,

Száz keresztért nem adnám.”

A recski történetek közül elmesélte Furceva miniszterasszony bemutatkozását Sztálinnak, amikor is hanyatt esett a tükörsima padlón, orcájára szoknyája borult, láttatva a meglepő valóságot, mely szerint bugyit akkoriban még nem viselt. A sokféle frivolitás csúcspontja mégis az volt, amikor hanyag eleganciával elmondta, miként fordította le távozása után kedvenc francia költőtársa, Villon verseit. Bécsbe érkezvén keresni kezdte a francia kötetet, ám rá kellett döbbenjen, hogy bizony otthon felejtette. Meg sem rendülvén a fölfedezéstől, azonnal nekiült és standepityere lefordította Villon verseit, – emlékezetből!

Nagyon tudta, hogyan kell élni, ha nem is mindig követte a józan ész tanácsait. Álljon itt most két apró részlet az esőerdei jegyzetekből…

„Nem tudom a versíráshoz szükséges lelkesedést összeszedni. Ami egyrészt azért van, mert a lelkesedés nem használ. Az ember nem attól tud verset írni, hogy lelkesedik,  vagy írni akar, vagy felidézi az ihletet: az nem jön. Írni attól tud, hogy sétál vagy alszik ágyában és egy hang felébreszti: kelj fel és írj. Akkor muszáj írni. úgy jön rá az emberre, mint egy alacsonyrendű testi szükséglet. Másrészt azért nem voltam képes írni, mert előzőleg vagy száz oldal jó verset olvastam, Verlaine Jadis et naguere című remek kötetéből és amikor verselni próbálkoztam, rossz Verlaine-sorokat írtam. Dühömben, hogy ilyen buta vagyok,  – mert hiszen tudom, hogy versírás előtt nem lehet más költő jó verseit olvasni, – nem voltam képes elaludni, ami meglehetősen ritka nálam…..

Recsken egyszer a két politikai tiszt, Nagy László és Fórián István megtalpalt, két bordámat eltörte és annyira összevert, hogy a fájdalomtól nem tudtam a versírást folytatni a fogdán.  (Fórián, úgy hallom, az üres recski házában szopja le magát esténként.) Az itáliai reneszánsz művészeinek névsorát állítottam össze emlékezetből Leon Battista Alberti és Antonello da Messinától Paolo Veroneséig.  Mikor 66 nevet értem el, buzgalmamban fájdalmamról is megfeledkeztem….”

Új hozzászólás