A nyári időszak egyik legkellemesebb kikapcsolódása a szabadtéri színházi előadás. A kínálat bőséges, gombamód szaporodnak a játszóterek. Alkalmi társulatok és a nyárra szakosodott truppok igyekeznek elnyerni a nagyérdemű kegyeit. Az egyik előadás alatt túlságosan is bőséges volt a kívülről érkező hanghatás, és ez nem kifejezetten tett jót egy kétszereplős, kamarajellegű előadásnak. „Beleszólt” az előadásba a közelben elhaladó vonat zakatolása, a szomszédban elterülő strandon a permetező motor erős, morgó hangja és a szomszéd étteremből a kissé kapatos vendégek dajdajozása. A kutyaugatás és a madárfütty természetesen csak háttérzene volt mindehhez. Eközben a mögöttünk ülő család egész idő alatt chipset majszolt, recsegett, kólát ivott, és cuppogott. Hadd egyen-igyon a gyerek, hadd nőjön nagyra az én szentem! Ha a kedves olvasó azt gondolja, hogy ebben a pillanatban pattant el a húr, vagy ahogy mondani szokták, vert ki nálam a biztosíték, akkor téved, annak ellenére, hogy a külső és belső hangkavalkád miatt az erkélyen (kakasülõn) a színészek hangját csak nagy odafigyeléssel és foszlányokban lehetett hallani. A legnagyobb „beszólás” egy mobiltelefon hangja volt. Azonban senki ne gondolja azt, hogy a kis készülék gazdája zavartan, kapkodva igyekezett kikapcsolni. Á, dehogy! Felvette. A kegyelemdöfést ez utóbbi adta meg számomra. Beleszólt, halkan, mert azért tudja, mi az illem: – Szia, Laci, itt vagyok a színházban. Valami válasz, majd középhangosan, kissé felemelt hangon újra megszólalt barátunk: – Nem, nem kórházban, színházban vagyok. Ez a közelben ülőket halk nevetésre késztető kijelentés bizony több volt a sok(k)nál. Bizarr, hihetetlen. Pedig itt is, mint másutt, kedves hang figyelmeztette a nézőket: Az előadást megkezdjük, kérjük, szíveskedjenek kikapcsolni mobiltelefonjukat! Sőt Kisvárdán, a határon túli magyar színházak fesztiválján maga a rendező jött oda a bebocsátásra váró nézőkhöz, és ezt mondta:– Kellemes kikapcsolódást kívánok Önöknek és a mobiltelefonjuknak! Nos, a fent bemutatott esetben egyik sem sikerült.

Forgó színpad helyett forgó nézők

1995 augusztusában történt. Kisvárdán a Várszínházi esték záró előadása Békés Pál New Buda című színműve volt. Egy gyönyörű lázálomban lehettünk másfél óra erejéig Újházy László, volt komáromi kormánybiztos irányításával, aki az 1848-as szabadságharc bukása után több társával Amerikába vándorolt Iowa Államba. Ő ugyanis reménykedett egy új Magyarország, New Buda megalapításában. A mű másik szála a törökországi rabságból szabadult és New Yorkba pénzgyűjtő körútra érkezett Kossuthot mutatja be. Horváth Z. Gergely rendező újszerű és roppant ötletes helyszínt teremtett. A vár tövében, a bokrokkal, fákkal közbevett sportpálya egyik oldalán vert sátrat – hűen a szerző utasításaihoz. Itt játszódtak a prérijelenetek. Vele szemben pedig egy kiemelt színpadon a Kossuthtal történő események elevenedtek meg. A nézők pedig a pályán, a játéktér közepén – mint egy kis szigeten – foglaltak helyet farönkökön. Így forgószínpad helyett a nézők forogtak.

Hol késtetek, parasztok?

Bodnár István A kulisszák mögött című kötete (Örökségünk Könyvkiadó, Nyíregyháza, 2017) egész seregét mutatja be az érdekes színházi sztoriknak. A legismertebb a következő. Történt hajdanán, hogy a Nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház bemutatta (nomen est omen) Móricz Zsigmond Úri muri című darabját, amelyben  Csörgheő Csuli szerepét Gerbán Tibor alakította. Az egyik jelenetben Csörgheő Csuli a csugari parasztokra várva – akik kubikusként dolgoztak az ő birtokán – morgolódott, mert az atyafiak késtek. Majd amikor megjöttek, Csuli felhördült: Hol késtetek, parasztok? Erre a nézőtér mélyéről egy vékony női hang felszólalt: – Drága színész úr, lerobbant az autóbusz. Ne haragudjon már annyira!

Ennyi történt. Úgy mondják, megesett.

A kötél

A színházba járó ember lelke érzékeny. Erre bizonyság az, hogy sokan megsajnálták, mi több aggódtak a Káin és Ábel előadás címszereplőiért, ugyanis az előadás során jó néhányszor annyira ölre mentek (rendezői utasításra természetesen), hogy nemcsak égő, pirosló bőr maradt meg nyomként, hanem egy-két vérző karcolás is. A nézők szíve azonban leginkább akkor vérzett, amikor Fazekas Júlia színművészetis főiskolai hallgatót, aki Arabellát alakította, kötéllel verték a színpadon. Aggodalomra semmi ok – vélte az egyik bennfentesnek tűnő néző –, ez csak laza fonású kötél, és nem fájdalmas az ütése.