Skip to main content

Edukáció – klasszikus értelemben

Tuba Márta - 2019. 02. 05.

Egy évvel később, amikor Richárd öröklött birtokától is megfosztotta, Henrik titokban visszatért Angliába, és a gyenge kezű király ellen háborgó főurakkal együtt lemondatta Richárdot. Henriket megkoronázták, Richárdot egy vidéki kastélyba zárták, ahol nemsokára máig tisztázatlan körülmények között meghalt.

Ezt a másfél évtizedet és számtalan szereplőjét sűríti Shakespeare egyetlen összefüggő történetté az eredetileg kétestés IV. Henrikben” (a színházi szórólap részlete).

A Magyartanárok Egyesülete, a Magyar Shakespeare Bizottság és az Örkény Színház rendezésében 2019. január 12-én Shakespeare-konferenciát tartottak „A színház iskolája” címmel. A tanárok, diákok, érdeklődők 11 órától megnézték a IV. Henrik előadását, fél 4-től egyórás pódiumbeszélgetésen, fél 5-től szintén egyórás konferencián vettek részt.

A diákok már az előadást követő ebédszünetben megfogalmazták első benyomásaikat, kérdésekkel fordultak tanáraikhoz. A várakozással ellentétben nem kerestek más budapesti programot délutánra: telt ház fogadta a pódiumbeszélgetés szereplőit is. Hudáky Rita, a Magyartanárok Egyesületének választmányi tagja köszöntötte a megjelenteket, és vállalta a beszélgetés vezetését. Elsőként Mácsai Pál, az Örkény Színház igazgatója, egyben a darab rendezője mutatta be a repertoárt, majd ismertette a műsorválasztás, a társulatépítés főbb szempontjait. Elmondta, hogy három évvel ezelőtt kezdték meg a IV. Henrik színpadra állításának előkészületeit. A főszerepre Csuja Imrét kérte fel, a dráma új fordítását Nádasdy Ádámtól rendelte meg.

Illyés Zoltán fotója

Mácsai Pált az érdekelte, hogy a Spiró György által leírt shakespeare-i szerepösszevonásokkal (Európa Könyvkiadó. 1997.) mennyiben teljesítheti ki a társulat tagjainak pályáját, ezért a szenvedélyes Szélvész Percy gróf szerepét a kimondottan „értelmiségi színésznek” tartott Polgár Csabára, a kamaszkori lázadásának utolsó fázisában lévő Henrik herceg szerepét pedig az „egytömbű indulatból” játszó Nagy Zsoltra osztotta. Megtudtuk ugyanis, hogy az irodalomtörténeti kutatások mára megegyeznek abban, hogy Shakespeare társulatában 12 színész volt, és egy színész egy darabban több szerepet is játszott. A rendező szerint ezt a tényt nem korlátozásnak, ellenkezőleg, a színház játékhoz való jogának érdemes felfogni, ezért a szereposztásban ő bőségesen élt ezzel a játékjoggal: Csuja Imre Henrik királyt és Falstaff János lovagot is játssza, Nagy Zsolt az ifjú Henriket és Sebes Tamás falusi újoncot, Pogány Judit a főbírót és Szaporánét, a Disznófő kocsma üzletvezetőjét, és így tovább.

Ari-Nagy Barbara dramaturg arról beszélt, hogy a IV. Henrik két részének terjedelme két egész estés darabnak felel meg, ezért a színpadi változat szövegét jelentősen megrövidítették. Az eredeti szöveg 24-25 ezer szó (két változatban), a színpadi előadás szövege mindössze 19 ezer. A húzásokat a rendezővel közösen végezték, így alakult ki az 50 jelenet. Mácsai Pál hozzátette, hogy a dráma második részében megjelenő főbíró alakját az említés szintjén bevezették az első részbe is (elhangzik, hogy Henrik herceg nyilvánosan orrbavágta a főbírót), mert így a nézők számára követhetőbbek a tematikus szálak.

Csuja Imre jutalomjátéknak fogja föl szerepeit. Elmesélte, hogy négy hónapnyi másolással tanulta meg a nagy mennyiségű szöveget. Az összevonásoknak köszönhetően játékában érzékelteti, hogy a király és Falstaff alakja egybefolyik, mint ahogy a Tiszába belefolyik a Szamos, és együtt folynak tovább. Az is a szerepösszevonásnak köszönhető, hogy az apa-fiú szembenállások nemcsak a király és a herceg alakjában ismétlődhetnek: amikor Falstaff vidéken, Kopár bíró birtokán toboroz, szembekerül Sebes Tamás szabólegénnyel, és a jeleneten áttűnik a király és a herceg figurája.

A pódiumbeszélgetés negyedik résztvevője, Polgár Csaba kapcsolódott az apa-fiú viszony ábrázolásához. Az ifjú Henrik herceg szeretetéért ketten küzdenek: az apja és Falstaff. Polgár Csaba számára a dráma azt a kérdést is fölveti, hogy milyen lenne úgy felnőni, hogy az apádból nem csak azt látod, hogy reggel elmegy dolgozni és este egy kicsit otthon van, hanem egész nap vele töltöd az időt, vele játszol, iszol, fosztogatsz…

A konferenciát – amelyet még mindig sok diák végighallgatott – Nádasdy Ádám, az ELTE professor emeritusa nyitotta Tegezze vagy magázza? című előadásával. Nádasdy Ádám arról beszélt, hogy fordításában igyekezett azt a hatást elérni, amelyet annak idején a shakespeare-i nyelv gyakorolt a korabeli nézőközönségre. Részletesen bemutatta a tegező és magázó szóalakok, valamint a megszólítások pragmatikus funkcióját. Shakespeare idejében még létezett az angol nyelvben a tegezés, erre a thou egyes szám második személyű névmást és ragozott alakjait (thee, thy) használták. Ám a nyelvszokás változóban volt, a bizalmas szituációkban elhangzó tegeződést kezdte felváltani a magázódás, a thou-t kezdte kiszorítani a you többes szám második személyű névmás. Az új fordításban Nádasdy gondosan mérlegelte, hogy a mai néző számára mi hangzik természetesen: ugyanolyan rangú, felnőtt férfiak tegeződnek (a lovagok), „apa” és fiú tegeződik (Falstaff és Henrik herceg), férj és feleség tegeződik (Szélvész Percy és Kata), de sem az ifjú Henrik, sem Falstaff  nem tegezi le Szaporánét, mint ahogy manapság sem tegezzük le (de nem is önözzük) a bolti eladót vagy a taxisofőrt, ha udvariasan és helyzethez illően viselkedünk.

A második és a harmadik előadás a dráma két eltérő értelmezését kínálta: Bársony Márton, a Károli Egyetem tudományos főmunkatársa a Mihail Bahtyin karnevál-elmélete, Matuska Ágnes, a Szegedi Egyetem docense a középkori moralitásdrámák felől közelítette meg Falstaff alakját.

A tudósítás végére személyes hangvételű gondolataimat írom. A résztvevőknek biztonságot nyújtott a szervezők felismerhető szándéka: a programot a művészet felől indulva, az elemző beszélgetésen át a tudományhoz megérkezve állították össze. A közönség soraiban jól felkészített tanulók ültek, akik együtt éltek a darabbal – erre a színészek utaltak is a pódiumbeszélgetésben -, és érdeklődve hallgatták végig a tudományos előadásokat. Mind a színészek, mind az előadók iskolapéldáját adták a tudományos-ismeretterjesztő stílusnak: szakszerűen, de a középiskolások életkorát figyelembe véve világosan fogalmaztak.

A diákjaim azt kérték, hogy  – noha májusban leérettségiznek – mindenképpen értesítsem őket, ha jövőre is rendeznek ilyen konferenciát, mert jönni szeretnének. A kollégáimmal hazaúton kimondtuk, hogy megengedő (mag)tantervre vágyunk, amely csak annyit tesz kötelezővé, hogy egy Shakespeare művet tanítsunk, és az adott csoporthoz, valamint a színházak kínálatához alkalmazkodva eldönthessük, melyiket választjuk. Azt is reméljük, hogy továbbra is szervezhetünk iskolai színházlátogatásokat, mert drámát tanítani csak így érdemes.

Én jobban megértettem az apám személyiségének falstaffi oldalát, és elfogadtam, hogy mindenkiben (férfiban, nőben egyaránt) ott rejtőzik a bolondkirály vagy bolondkirálynő. Magyarázatot kaptam arra is, hogy egyetemistaként és kutatóként miért vonzódtam és vonzódom azokhoz a tanáregyéniségekhez, tudósokhoz, akik meg merik mutatni kiteljesedett személyiségüket, ugyanakkor azt is megmutatják, hogyan lehet a felszabadult erők romboló hatását megakadályozni, az erőket a szenvedélyes tanítás, alkotás szolgálatába állítani.

A szórólapon olvashatjuk, hogy Shakespeare-t a IV. Henrikben is az érdekli, ami más műveiben: az emberi természet. A színház iskolája rendezvénynek a  művészet és a tudomány eszközeivel sikerült érvényes mondanivalót megfogalmazni és közvetíteni az emberi személyiség összetettségéről, ezért volt ez a nap edukáció a klasszikus értelemben.

Nincs hozzászólás!

Your Email address will not be published.

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

x