„Mi”, akik egész életünket arra áldoztuk, hogy a hazai nyelv, közművelődés, a nemzetiség diadalra juttatásához fejünknek minden gondolatjával hűségesen szolgáljunk: követelhetjük azt, hogy ezekkel a mi kifáradt koponyáinkkal holtunk után ne gurigázzanak.

(Jókai: Pulvis et umbra sumus)

Szörényi László 2014-es cikkéből idézek: „Olyan korban [élünk], amikor kéjjel irtják a költészetet az iskolai tananyagból, és még annak is örülhet az ember, ha az egyetemen olyan diákhoz jut, aki húsz oldalnál többet is el tud olvasni hetente” (Magyar Nemzet, 2014. jún. 28., 37.). Panasza sajnos igaz. Még elszomorítóbb ez a tény, ha tudjuk, hogy a magyar irodalom erősen közéleti, sőt nemzeti érzelmű.

Az érettségi vizsgaanyagból száműzött Jókai Mór így kezdi Politikai divatok c. regényét:

„Hiába mondják nekünk, válasszátok külön a magánéletet a közélettől; tudjatok érzelmesek lenni, mint a német, praktikusak, mint az angol, elmések, mint a francia – költők azok, anélkül, hogy politizálnának. Írjatok úgy, hogy az elmondott mese ne legyen feltűnően magyar történet, tele a közélet lármájával; hogy tudja azt élvezni akármi nemzet szülötte is, egyszóval: ne írjatok mindig irányregényt. Nem lehet szót fogadnunk, lehetetlen az.”

Valóban, klasszikus irodalmunk – különösen a 19. századi – nemcsak magánéleti, hanem közéleti is. Éppen ezért a magyar irodalom tanítása: óraszámának, anyagának és az olvasmányoknak tantervi meghatározása közügy.

„Miért is, miért is, miért is?” – kérdi négy-öt magyar, amikor összehajol. Miért is csökkentik folyamatosan a magyar irodalmat az iskolában? Miért hagyják ki a megmaradt anyagból a hazafias-gondolati műveket? Nincs ez ellentétben a nemzeti öntudat emelésének igényével, sőt kitűzött tantervi céljával?

Három dologról szeretnék beszélni: 1. a lehetséges elméleti háttérről, 2. röviden a tanterv irodalmi anyagáról, 3. három nagy klasszikusunk, Arany, Jókai és Gárdonyi helyzetéről. A Miért is? kérdésre nem tudom a határozott választ, de a feltételezett elméleti háttérből következtethetünk.

Az elméleti háttérről. A brüsszeli szabadegyetem lengyel származású professzora, Chaim Perelman 1977-ben jelentette meg A retorika birodalma c. művét, számos retorikai publikációja összegezéseként. (Olvasható magyarul.) A 11. fejezetben tanulságos fejtegetés olvasható. Létezik a filozófiában a látszat/valóság páros. Erről szól Platón barlang-hasonlata az Állam 7. könyvében: az érzékelhető valóság ugyanolyan viszonyban van az ideák világával, mint a vetített árnyak a tárgyakkal. Ezt írja Perelman: „A látszat/valóság páros analógiájára alakult ki az a vélekedés, hogy a metafizikusok, mint Platón és Plótinosz, leértékelik az érzékelhető világot, hogy szembeállítsák vele az igazi valóságot, az ideák világát vagy a túlvilágot.” Platón azután a Phaidroszban tovább építi rendszerét a következő párok felé: vélemény/tudomány, érzéki megismerés/gondolati megismerés, test/lélek, emberi/isteni. A közvélekedésben is kimutathatók a hagyományos párok: eszköz/cél, cselekedet/személy, sokféleség/egység, nyelv/gondolat, betű/szellem.

Perelman így folytatja: „Egy eredeti gondolat megteremtheti a pár fordítottját is.” Ilyen megfordítás olvasható Bergson műveiben. Átfordítja a cselekedet/lényeg párost egy másik, lényeg vagy forma/változás párossá. Teremtő fejlődés c. művéből idéz Perelman: a „folytonos formaváltozás a valóságos”. Ezzel az átfordítással az idea, az eszme leértékelődik: „Ez a törekvés arra, hogy azt tartsuk elsődlegesnek, ami konkrét, közvetlenül adott, szükségszerűen a valóság, a szellem termékének a leértékeléséhez vezet, amelyet illúziónak, csupán mítosznak tart.” Megtalálható ez a gondolkodás más „moderneknél” is, így Jean-Paul Sartre-nál is, s – gondolom – követőiknél, az 1960-as évek nemzedékeinél. Az eszme leértékelődik, s felértékelődik a konkrétum, a tömeg, a fogyasztás. Sokat beszélnek manapság értékvesztésről, de arról nem, hogy milyen modernnek tartott filozófiai vonulat áll mögötte.

Kérdezem: nem ez a modernnek tartott gondolkodás húzódik meg a nyelvi norma/nyelvi valóság esetében, mely a nyelvi norma leértékeléséhez vezetett. Nem is mernek a mai egyetemeken a nyelvi normához igazodó nyelvművelést tanítani, mert az nem tudományos. Csak variabilitás létezik. (Tulajdonképpen a retorika is elszenvedte ezt a megfordítást, mert kihúzták alóla filozófiai-etikai alapját. Ezt állította vissza Perelman és a többi retorikus a 20. sz. második felében.)

Kérdezem: nem ez a gondolkodás vezetett ahhoz, hogy egy emberöltővel ezelőtt a gimnáziumi irodalmi tantervből kiirtották az irodalomtörténetet. Nem az eszmetörténet, a gondolatok és a stílusok egymásra épülése a lényeges, hanem egy-egy jelenség, egy-egy mű innen-onnan.

Mi a helyzet az iskolában? Milyen a középiskolai irodalmi tanterv anyaga? Megszüntették tehát az irodalomtörténetet. A tanterv elsőrangú és másodrangú szerzőket különböztet meg. Az elsőrangú szerzők mind költők: Petőfi, Arany, Ady, Babits, Kosztolányi, József Attila. Ők az „Életművek” fejléc alatt szerepeltek. Ez azt jelentette, hogy őket alaposan kellett tanítani, egész életpályájukat. De már talán nem is az egész életpályát? Ezért változtatták az „Életművek” minősítést 2017-ben „Kötelező”-re? Most a tervezetben ugyanis a „Kötelező” minősítést kapták.

A másodrangú szerzők választhatók, tőlük elegendő egy-két művet ismertetni, például  Csokonaitól A Reményhez, A tihanyi Ekhóhoz és még egy vers; Vörösmartytól a Szózat, az Előszó és még egy-két lírai vers; Vajdától egy vers van előírva. A régi és a 18. századi irodalomból alig maradt valami, s a szelektálás elérte a 19. századi nagy irodalmat. Számos szerző kimarad. Állítólag ki akarják hagyni a Bánk bánt. (Az alsó tagozatos anyagból törölték Kisfaludy Károly versét, a Szülőföldem szép határa kezdetűt.) A Magyartanárok Egyesületének elnöke profiltisztításról írt egy újságcikkben (Magyar Nemzet 2016. június 24.). Hát sikerült.

Mi a helyzet a három nagy klasszikussal? Azt már tudjuk, hogy közülük csak Arany életpályáját kell tanítani, vagy az újabb minősítéssel: csak ő kötelező.

Kezdjük Gárdonyival. Vele nagyon elbántak a kommunizmusban, annak ellenére, hogy az Egri csillagok általános iskolai olvasmány volt, és az még ma is 6. osztályban, a legismertebb, legkedveltebb magyar regény. A Magyartanítás legújabb számában (2017, 3–4. sz.) helyesen írja Sallai Éva, hogy a Gárdonyi-életmű ismertetését folytatni kellene a felsőbb osztályokban, leginkább 3. gimnáziumban.

Az 1960-as évek Sőtér-féle irodalomtörténetében, azaz a „spenót”-ban azt közlik, hogy az Egri csillagok megírása után Gárdonyi művészete hanyatlott, ti. ekkor fordult a miszticizmus, az istenhit felé. Ez az alattomos ideológiai megállapítás lappanghat ma is a köztudatban. A „paradicsom”-ban, azaz a 2007-es A magyar irodalom történeteiben nincsen Gárdonyi-pályakép, csak egyetlen fejezet az Egri csillagokról. Pedig utána írta a Láthatatlan embert, az Isten rabjait, s a féri-nő kapcsolatot boncoló, hallatlanul izgalmas műveit, olyanokat, mint a Szunyoghy miatyánkja, Az a Hatalmas Harmadik, Hosszúhajú veszedelem. S ne feledkezzünk meg a tragikus lélekrajzról, az Öreg tekintetesről.

A legújabb akadémiai összefoglalásban nincsen Gárdonyiról fejezet, neve említés szintjén háromszor bukkan fel a kötetben. Az Akadémiai kézikönyvek sorozatban megjelent Magyar irodalomtörténetről van szó (Akadémiai 2010). Kihagyása egy akadémiai összefoglalásból azt jelenti, hogy az akadémiai és az egyetemi körök valamiért leminősítették Gárdonyit. Ez a sorsa Mórának is: neve sem szerepel az említett összefoglalásban. Miért?

Mi a helyzet Arannyal? Nézzük meg a frissen elkészült 11. osztályos irodalomtankönyv Arany Jánosról szóló fejezetét; tartalma: Toldi estéje, lírája az ötvenes években (Letészem a lantot, Ősszel, Visszatekintés), a nagykőrösi balladák (Ágnes asszony, Szondi két apródja), a kései balladák (Tengeri-hántás,. Vörös Rébék, Híd-avatás), az Őszikék lírája (Epilógus). Ez volna az életmű?

Hiányzik a Széchenyi-óda, igaz, túlságosan hosszú, nehogy már megterheljük az ifjakat. Hiányzik a Rendületlenül, lezárásával együtt: „Oh, értsd meg a szót: árban és apályon | – Szirt a habok közt – hűséged megálljon!” Ez a költemény összeköti a múltat és a jövőt, Vörösmartyt és Nagy Gáspárt. Ki fogja megérteni a millenniumra írt Symphonia Ungarorum részletét: (A magyarság)

Megállt és megmaradt
két iszonyú kő
örlető malomkő
két ágyúgolyó közt
két fene pogány közt
száz hűtlenség közt
ezer árulás után
megállt és megmaradt.
Megállt és megmaradt
„szirt a habok közt”

De hol van a tantervben Nagy Gáspár? (Az intertextualitásra irodalomtörténeti összefüggésben lehet felhívni a figyelmet! Óriási ellentmondás az intertextualitás posztmodern hangsúlyozása és az irodalomtörténet eltörlése!)

Hiányzik a Magányban, a tépelődő, filozofikus nagyvers, optimista kicsengésével: „De szállva, ím, elsők között a sorban, | Vásznunk dagad, hajónk előre megy!” Hiányzik a ma hihetetlenül aktuális mondanivalójú Gondolatok a béke-kongresszus felől, hiányoznak a Petőfit sirató versek, s hiányzik a Reviczkyvel folytatott vita, a vallomással:

De kis fajban, amely ép e
Rombolásnak útban áll:
Költő az legyen, mi népe, –
Mert kivágyni: kész halál. […]
Légy, ha bírsz, te „világ-költő!”
Rázd fel a rest nyugatot:
Nekem áldott az a bölcső,
Mely magyarrá ringatott.   (Kozmopolita költészet)

Hiányzik a nagyeposz, a Buda halála elemzése is, pedig az is sokat elárul az emberi lélekről, még inkább nemzeti karakterológiánkról. Hiányzik a vallásos Arany, a Fiamnak írt szép versével, de hiányoznak a szabadságharcos versek is, például a Süvegemen nemzetiszín rózsa (a szalontai kocsmában született, dallamával együtt, s másnap már a szomszéd falubeliek akarták megtanítani Aranynak és társainak). Hiányoznak a humoros versek, A fülemile, A bajusz, A Jóka ördöge, A tudós macskája. Hiányzik a vérbő humorú eposzparódia, A nagyidai cigányok is. Hangsúlyozza a tankönyv a tragikus balladákat, de már megfeledkezik a Rákóczinéról, a Rozgonyinéról és a Hunyadi-balladakör meglévő darabjairól.

Olyan ez az Arany-kép, mintha valamiféle Dosztojevszkij-utánzatot, bűn és bűnhődésen tépelődő őszikés költőt kívánnának a jövendő nemzedék elé tárni. Arany nem csak ilyen volt!

Különösen a nemzeti lelkületet irányító, közéleti gondolatai hiányoznak! Miért? Kimaradt a Vojtina Ars poeticája, pedig benne Arany alapvető esztétikai ismereteket fogalmaz meg. Kimaradt a Vojtina levelei öccséhez I–II., pedig ebben is megszívlelendő tanácsokat lehet olvasni, főleg mai tanulmányszerzőknek ajánlható, például:

Beszédhez, amit versnek mondanak,
Mindenesetre kellenek szavak,
Te mindig olyan szót válassz, csinálj,
Amit ne értsen János, vagy Mihály;
Legjobb, ha tenmagad sem érted azt:
Így legalább soha fenn nem akadsz,
Mert, aminek értelmét nem tudod,
A szó mindenhová illeni fog.

Stílusáról sem esik szó. Nincsenek a tankönyvben stíluselemzések.

József Attila halála évében, 1937-ben írta Arany című költeménye lezárásában:

Hadd csellengjünk hozzád, vagyonos Atyánk!

Azért nevezte József Attila „vagyonos Atyánk”-nak Arany Jánost, „mert követendő példaképnek tekintette, mert vagyonából ő is örökölt, mert sokat tanult tőle”. De minden bizonnyal nemcsak József Attila, hanem az összes utód. Hát bizony, hozzá kéne csellengeni, kedves NAT- és tankönyvszerzők! De aki nem tanít irodalomtörténetet, az nem cselleng sehová.

Mi lett Jókaiból? A 10. évfolyamon van elhelyezve, de a gyakorlatban olykor átcsúszik a 11.-re. Kimaradhat az érettségi tételek közül. Hogy a politikus, parlamenti szónok Jókairól egyetlen szó sem esik, az már természetes. De tulajdonképpen kimarad az egész életmű – az Arany ember kivételével!  Ennek a sokrétű és gyönyörű regénynek az elemzése is felületes: a szerző beleszeretett a Midász-király motívumba, s jóformán csak azt említi.

A jövő század regénye I. kötetében saját sorsát is előre vetíti Jókai (1952-ben járunk): „…Az a tündéri kert azon a tájon lehet, ahol hajdan egy magyar költő háza állott, akinek munkáit akkor sokan olvasták. A kis ház köveivel rég árkot temettek már, s a költő munkáit csak az új kor Toldy Ference ismeri még; az egész, ami megmaradt belőle a jövő század számára, tán csak az a három ezüstlevelű hárs, miket saját kezével ültetett; azokat nem fogja kivágni senki, mert virágaik gyógyillata megvédi őket, s a hajdani gazda neve a kéregbe vésve tovább él…”

Jókai egyben tévedett: a mai kornak nincsen Toldy Ference, nincsen szintézist teremtő irodalomtörténet-írás. A már idézett „paradicsom”-ban (2007) fragmentumok vannak: Jókairól csak szabadságharcos novellái és akadémiai székfoglalója kapcsán írnak, mintha regényei nem is léteznének. A szintén említett Akadémiai kézikönyvek sorozatban közzétett Magyar irodalom c. kötetben (főszerk. Gintli Tibor, Akadémiai, 2010) mindössze három Jókai-mű – igaz, szép – elemzése  szerepel: Egy magyar nábob, A jövő század regénye, Sárga rózsa. Ennyi volna Jókai életműve? Erről tájékoztatják a mai olvasóközönséget?

Márai a Naplóban ezt írja 1967-ben: „Leírásai ellenállhatatlanok.”

Hamvas Bélát idézem:

„Az öt géniusz ereje – a derűs életeszmény (Dél), a kultiváltság és a szociális egyensúly (Nyugat), a természetközelség és érzékenység (Észak), a szabadságvágy (Kelet) és a szövevényes gazdagság (Erdély) – ma és most elsősorban a személyiség kérdése, de olyan értelemben, hogy a népen belül egység és rend és magas színvonal csak abban az esetben valósítható meg, ha ez az öt géniusz az emberek sokaságában harmonikusan tudatossá válik. Magyarnak lenni annyit jelent, mint az öt géniusz világában egyensúlyt teremteni. […] És az egység nem is valósult meg később sem, egyedül Jókai műveiben. Jókai az egyetlen író, aki az ország minden helyén egyaránt odahaza van, otthon úgy, ahogy az ember csak otthon lehet, meghitten és oldottan, meleg pillantással. Az embereket és a dolgokat úgy nézi, hogy azok hozzá tartoznak és ő hozzájuk tartozik. Erdélyi leírásai éppen olyan magyar géniusztájak, mint a felvidékiek vagy az alföldiek vagy a nyugatiak” (Hamvas Béla: Magyar Hüperion 2007: 94–96).

Nemcsak az egész hazai tájat fogja át műveiben, hanem egész történelmünket is. Az ősidőkről szól a Varchoniták, akkor még nem ismerték az árulást, szavuk sem volt rá. (Egyébként feltűnően sokat foglalkozik számos művében az árulással, ezért szántam ennek a témának Jókai-könyvemben egy egész fejezetet.) Az ősi hitvilágba visz el bennünket a  Bálványosvár. Az országvesztés éveiről szól a Fráter György. A 17. században játszódik az Erdély aranykora és a Török világ Magyarországon. A kuruc-labanc háborúk idején játszódik A lőcsei fehér asszony és a Szeretve mind a vérpadig, a későbbi években az Egetvívó asszonyszív és a sokak által legjobb történelmi regényünknek tartott Rab Ráby. S következnek a reformkorról és a szabadságharcról szóló nagyregények: És mégis mozog a föld, Egy magyar nábob, Kárpáthy Zoltán, a Baradlay fiúk története. Héroszok voltak? Igen. Jókai Anna mondta egyszer egy előadásában: Miért nem lehet elhinni, hogy ilyen emberek is éltek valamikor kis hazánkban?

Mikszáth írja: ő „tartotta írásaival millió és millió emberben a honszerelmet, midőn azt mindenfelől oltogatták, elénk tárta az ország múltját lángoló lelkesedéssel, fönséges ihletével kirajzolta jövőjét, neki élt, neki dolgozott szíve vérével, minden porcikájával s kivíván a maga számára a világ csodálatát, annak a palástjával betakarta hazáját” (Jókai Mór élete és kora II, 185).

De mi történt a héroszokkal a nagy bukás után? A Mire megvénülünk hőse, az idősebb testvér, Áronffy Loránd összeroppant: „Sohasem láttam embereket olyan hamar megőszülni, mint akik kortársaink voltak” – írja az utolsó fejezetben. Áldorfai Ince, az Enyim, tied, ővé szabadságharcos hőse bejárja a világot, sok mindennel próbálkozik, sehol nem leli lelki békéjét, öngyilkosságba menekül. De van olyan becsületes, hétköznapi ember, aki végig teljesíti kötelességét, betölti hivatalát, csak boldogtalan, ő Illavay Ferenc, az Akik kétszer halnak meg szomorú regény hőse. Az öreg Garanvölgyi feltámad a vegetáló állapotból, bekapcsolódik a feléledő társadalmi mozgalmakba (Új földesúr). Zárkány Napóleon szervezi a választási hajcihőket (Az élet komédiásai). A Világosi család nyomorog, az öreg Harter belebukik a mocskos panamába (Szerelem bolondjai). Vannak dzsentrik, akik már a parlamentben rontják a levegőt, ezek a Tanussy fivérek, a Kiskirályok délibábos őskutató figurái. S vannak okos vállalkozók, mint Berend Iván, de szembesülnie kell két alattomos ellenséggel: a külföldi bankkal és a nagyvállalkozással. Megrázó és izgalmas körkép az 1849 utáni évekről.

És akkor még nem beszéltünk a magánéleti művekről, a kalandos-humoros regényekről, és nem beszéltünk a szellemes és a szomorú novellákról, mint A háromszínű kandúr vagy a Bárdy család. És nem beszéltünk öreg korának kísérletező regényeiről. Jókaira is rásütötték a hanyatlás bélyegét, de erre a mószerolásra már megfelelt Fried István Öreg Jókai nem vén Jókai című könyvével.

És nem beszéltünk hihetetlenül gazdag, változatos stílusáról. A tankönyv a romantikához köti Jókait, de tulajdonképpen nem lehet besorolni egyetlen irányzatba sem. Jókai az Jókai. Sajátos regénytípust képvisel, a modern románcot (Nyilasy Balázs írt erről egész könyvet).

A hajdani kolozsvári professzor, Szabó Zoltán írja stílustörténetében: „Csak álmélkodni lehet azon, hogy mennyi babonát, paraszti átkot, szidalmat, anekdotát, mesét és népdalt szerkesztett bele regényeibe” (Kis magyar stílustörténet c. művében (harmadik kiadás, 1986, 211). Stílusát romantikusnak mondják, de 1849 után megváltozott. „Ennek a nagy átváltásnak az eredménye a romantikának és a korabeli népies stílustendenciáknak (a hagyományos irodalmi nyelvnek és a mindennapi beszédnek) egy sajátos, művenként változó arányú ötvözete. Nyelvkincse […] hasonlít a Petőfiéhez és Aranyéhoz, hisz Jókainak is nyelvi eszménye a mindennapiság, a közérthetőség” (uo. 216). „A romantikus stílus szövegbeli aránya egy-egy regényen belül általában nem nagy” (uo.  217)

Két tulajdonságával riogatják a mai fiatalokat: a lírai részletekkel és az idegen, főleg latin szavakkal. Egyik vád sem igaz: a lírai részletek szinte költemények, melyekben olyan művészien használja a különféle stíluseszközöket, főleg alakzatokat, mint Arany. Az idegen szavaknak legalább a fele angol. Egyébként is szövege pehelykönnyű azokhoz a „modern” tanulmányokhoz képest, amelyeket a mai bölcsészeknek olvasniuk kell, amelyekben szinte csak a kötőszó magyar.

1963-ban D’Annunzióról írja Márai, hogy az olasz irodalomnak világirodalmi rangot adott. „Mint Jókai és Petőfi a magyar irodalomnak.” Kedvenc írója volt az angol királynőnek és Zolának, s számtalan olvasónak világszerte. (Állítólag Nagy Bella az 1960-as évek elején Londonban szépen megélt a százalékokból.) Számomra érthetetlen: ahelyett hogy ápolnánk világhírét, itthon, belülről fúrjuk, kihagyjuk, s lebeszéljük olvasásáról a fiatalságot. Miért?

Végezetül is Szabó Zoltánt idézem: „Jókai a továbbfejlődés irányát is megszabta. Mikszáth folytatta anekdotikus előadásmódját. Lírai telítettségű és gazdag hangulatiságú prózanyelvéből Krúdy merített gazdagon. És sokat tanult tőle Móricz is: »Jókai volt a legmélyebb varázsló, aki írói hatás által megérintett« (Nyugat 1922)” (uo. 219) Jókairól is elmondhatjuk, mint Aranyról, hogy „vagyonos Atyánk”.

Összegezésként mit mondhatunk?

Az iskolai ismeretcsökkentés és -torzítás beleillik korunk eszmei-filozófiai vonulatába, a nagy megfordításba – akár tudatában vannak ennek, akár nem. Ez a „modern”.

Vissza kellene állítani az irodalomtörténetet. Nem volna szabad kihagyni korukat meghatározó írókat, nem volna szabad választhatóvá tenni Vörösmartyt, Jókait, Móriczot és másokat.

A hazafias, nemzetnevelő gondolatok kihagyása ellentétes a tanterv nemzetnevelő elveivel.

És a csattanó: 9. és 11. osztályban a tanterv az óraszámot 4-ről 3-ra csökkentette (olvasható a 36. oldalon, tehát heti 2 óra irodalom és 1 óra nyelvtan – ha megtartják). Heti 2 óra! És még egy csattanó: a tankönyv címlapján ez áll: Irodalom 11. Miért nem Magyar irodalom?

Mottónkat Jókaitól választottuk. Zárásként idézzük ismét Jókai szavait, hitvallását:

„S hogy magyarul írok, azt nem azért teszem, mert nemzetem iránti kötelességem kényszerít, hogy hű hazafi legyek – hanem azért, mert én olyan szép, kifejezésekben gazdag, mondataiban tökéletes, a gondolatokhoz odataláló nyelvet nem ismerek, mint a magyar.”

(Életemből I, 15; A látható Isten)

„Óh, te édes szép magyar nyelvem! Te hangzatos, erőteljes dallama az érzéseknek! – De sok kárt tettél te már ennek a mi nemzetünknek azzal, hogy olyan szép vagy! – Szeretünk hangoztatni; gyönyörködünk benned, beszélünk hosszan és szépen – s aztán azt hisszük, hogy tettünk valamit. Sehol annyi kész szónok nem támad, mint a magyarok között.”

(Fráter György I, 174)

Adamikné Jászó Anna magyar kultúra napi előadásának írott változata (Anyanyelvápolók Szövetsége, 2019. január 22.)