Pusztay János

Puszay János

Halmai Tamás

Halmai Tamás

Magyari Sára

Magyari Sára

Balázs Géza

Balázs Géza

Pomozi Péter

Pomozi Péter

Kóródi Bence

Kóródi Bence

Kövesdy Zsuzsa

Kövesdy Zsuzsa
  • Recsk
    2019. 03. 20. 06:00

Fráter Zoltán

Fráter Zoltán

Ilosvay Selymes Pál

Ilosvay Selymes Pál

Blankó Miklós

BlankoM

Dede Éva

Dede Éva

(Ny)elvi kérdések   1-100.

Horváth Péter Iván

Horváth Péter Iván 100 ismeretterjesztő írása

Írások

Nyelvemre harapva
1-75.

Hartay Csaba

Hartay Csaba 75 szatirikus nyelvi írása

Írások

A diktatúra önparódiája
Színház és nyelv 49.

2018.10.25.nincs hozzászólás

A Vígszínházban 2018. október 13-án mutatták be a legendás Charlie Chaplin A diktátor című filmjének (1940) színpadi változatát Eszenyi Enikő rendezésében.

A darab a Harmadik Birodalom kiépülését követi Ausztria 1938-as megszállásáig és a zsidóság koncentrációs táborokba szállításának kezdetéig. Chaplin a film elkészülte után jó pár évvel azt nyilatkozta, hogy „Ha tudtam volna a német koncentrációs táborok borzalmairól, nem csinálom meg a Diktátort, nem fogom tréfára a nácik gyilkos őrületét.”

A főszereplő (ifj. Vidnyánszky Attila) egyszerre bújik a zsidó borbély és a Tomániát vezető diktátor, Adenoid Hynkler szerepébe. A borbély és a diktátor egyaránt sérült, esetlen, komplexusokkal, naivitással és szorongásokkal teli ember, csupán egyetlen különbség van közöttük: a borbély a társadalmat szolgálja, a „jót” testesíti meg, míg a diktátor minden értéket elpusztít egy torz, általa sem teljesen hitt ideológia jegyében, ő a „gonosz”. Az ország egy őrült zsarnok kezében van, akit valójában a hízelgő politikusai, Spejz és Hering (Hajduk Károly és Gados Béla) irányítanak. Hynkler mindenkitől fél, amikor politikai ellenfelével, az olasz Napalonival (Király Dániel) kell találkoznia, szinte retteg, s egy ételcsatában ütközik meg vele – csúfosan alulmaradva. Hatalmának szeretete és féltése a lufiföldgömbös jelenetben domborodik ki: a zsarnok úgy játszik földgömbjével, mint egy gyermek a labdával, és addig szorítja az általa uralt világot, míg az kipukkad. Vidnyánszky már az első jelenettől, a Brams Magyar táncokjára történő borotválástól virtuozitással játszik, minden mozdulata, mondata a legapróbb részletekig kidolgozott, mindegyiknek jelentése van, és mindegyikkel tréfássá teszi az általa játszott karaktert.

Eszenyi Enikő kifacsarja a diktatúrát, egyenesen nevetségessé teszi azt. Az érthetetlenül halandzsázó szónokok hatását egy-egy jelszó és az előadásmódjuk teszik pusztán sikeressé – azt, amit beszélnek ők maguk sem értik, maguk sem hiszik. Az eszme, az árjafajelmélet egy kitaláció – ezt karikírozza, amikor Hynkler kiötli, hogy irtsák ki a barna hajúakat, míg egy kis idő múlva rájön, hogy ő maga is barna hajú. A diktatúrákban a gesztusok is alapkövek, hiszen az azonos gesztusok az együvé tartozást jelentik. A borbély taglejtései azonban esetlenek, ahogyan magának a diktátornak is. A diktatúra jelképei a horogkereszt helyett a két x, nemcsak a közönség feje fölött elhúzott hatalmas zászlón, hanem még a hadügyminiszter alsóneműjén is ott van: a diktatúra tehát beférkőzik mindenhová – ettől egyszerre félelmetes és szánalmas is.
A zene, az ének és a tánc a diktatúrák alapkellékei, hiszen a közös éneklés és zenélés közösségi élmény. Pár sanzon felcsendülése mellett indulók és csasztuskák is elhangoznak. Keringő, tangó, charleston és számos tánc teszi viccessé a diktatúra létét őrző katonák és a nép mozgását. Nagy ötlet, amikor a sokféle szerepet betöltő, narrátori funkciójú Tudósító (Ember Márk) egy aranyszínű estélyi ruhában elénekli Marlene Dietrich világhírű Lili Marlenjét, miközben felvonnak egy teljes színpadot betöltő lobogót.

A gettóban lévő zsidóság sem tudja mindig, mi a helyes, bár az árulónak titulált és körözött Schultz hadnagyot (Wunderlich József) saját életüket veszélyeztetve bújtatják a borbéllyal együtt, mégsem képesek arra, hogy hősként viselkedjenek – e figurát leginkább Grűber úr (Lukács Sándor) hozza. A gettó falán ez áll: „I can Ghetto”, „Make war not love”, benne pedig félelem és nyugtalanság uralkodik.

A darab üzenetét emelik a rendkívül ötletes díszletek és jelmezek, a hihetetlenül kigyakorolt, élő zenei kíséretű mozgás- és táncjelenetek, valamint a szcenikai elemek (füst, lövések, tűz stb.). Ha a néző egy pillanatra azt hinné, a történet fiktív, a történelmi és a darabbeli nevek és szituációk visszarántják őt: semmit nem úgy neveznek, ahogy a valóságban, a neveket kifacsarják, de ettől ez a nem is olyan régen történt valóság. És persze az alkotók nem feledkeztek meg a jelen társadalmáról sem, apró utalások történnek arra: stadionok, migráció, meetoo stb.

A legtisztább szereplő Hanna (Szilágyi Csenge), a zsidó lány beleszeret a borbélyba, hűséges hozzá, várja őt haza. A borbély Ausztíliába menekül a koncentrációs táborból való szökése után, de közben összetalálkozik a náci katonákkal, akik a diktátornak nézik. Itt ér össze a két szerep: a diktátor mintha önmagát üldözné, a diktatúra önmagát teszi nevetségessé, és önmagát pusztítja el – ez a diktatúra valódi „anatómiája”. Csak túl sok emberi élet és szenvedés árán jut el idáig – erre hívja fel a figyelmet az utolsó percekben elhangzó beszéd, mondhatni fohász. A diktátornak hitt borbélyt kilökdösik a szónoki emelvényre, ahol az előadás egyetlen értelmes, valamit jelentő szónoklata hangzik el a szájából: „Elnézést, de én nem szeretnék uralkodó lenni. Nem nekem való. Én nem akarok senkit legyőzni, én segíteni szeretnék. (…) Boldognak jó látni másokat, és nem szenvedni. Ebben a világban van elég hely mindenkinek! Az élet útja szabad és gyönyörű. De most elvesztettük az utat. A pénz megmérgezte az emberek lelkét, és falakat emelt közé. Addig gyorsítottuk a világot, míg mi magunk lemaradtunk. A gépek, amelyeket saját magunk teremtettünk, most csapdába zárnak. (…) Ha most hallotok engem, azt üzenem: ne veszítsétek el a reményt. A háborúnak, a gyűlöletnek el kell múlnia, és az embereknek vissza kell kapniuk a hatalmat, amit elvettek tőlük. Harcoljunk az elfogadás és az értelem világáért!” De a végén rádöbben a borbély, hogy neki a legfontosabb a szerelme, Hanna, akiért küzdött az életben maradásért, és őt szólítja: „Hanna, hallasz engem!?”, de nem jön válasz. A diktatúra borzalma, hogy nem múlik el nyomtalanul, annak következményei visszafordíthatatlanok, áldozatai nem feltámaszthatók. A diktatúra az emberiség legembertelenebb komédiája…

Kép: Vajda József (Népszava)

Új hozzászólás