Pusztay János

Puszay János

Halmai Tamás

Halmai Tamás

Magyari Sára

Magyari Sára

Balázs Géza

Balázs Géza

Pomozi Péter

Pomozi Péter

Kóródi Bence

Kóródi Bence

Kövesdy Zsuzsa

Kövesdy Zsuzsa

Fráter Zoltán

Fráter Zoltán

Minya Károly

Minya Károly

Ilosvay Selymes Pál

Ilosvay Selymes Pál

(Ny)elvi kérdések   1-100.

Horváth Péter Iván

Horváth Péter Iván 100 ismeretterjesztő írása

Írások

Nyelvemre harapva
1-75.

Hartay Csaba

Hartay Csaba 75 szatirikus nyelvi írása

Írások

A diktatúra önparódiája
Színház és nyelv 49.

2018.10.25.nincs hozzászólás

A Vígszínházban 2018. október 13-án mutatták be a legendás Charlie Chaplin A diktátor című filmjének (1940) színpadi változatát Eszenyi Enikő rendezésében.

A darab a Harmadik Birodalom kiépülését követi Ausztria 1938-as megszállásáig és a zsidóság koncentrációs táborokba szállításának kezdetéig. Chaplin a film elkészülte után jó pár évvel azt nyilatkozta, hogy „Ha tudtam volna a német koncentrációs táborok borzalmairól, nem csinálom meg a Diktátort, nem fogom tréfára a nácik gyilkos őrületét.”

A főszereplő (ifj. Vidnyánszky Attila) egyszerre bújik a zsidó borbély és a Tomániát vezető diktátor, Adenoid Hynkler szerepébe. A borbély és a diktátor egyaránt sérült, esetlen, komplexusokkal, naivitással és szorongásokkal teli ember, csupán egyetlen különbség van közöttük: a borbély a társadalmat szolgálja, a „jót” testesíti meg, míg a diktátor minden értéket elpusztít egy torz, általa sem teljesen hitt ideológia jegyében, ő a „gonosz”. Az ország egy őrült zsarnok kezében van, akit valójában a hízelgő politikusai, Spejz és Hering (Hajduk Károly és Gados Béla) irányítanak. Hynkler mindenkitől fél, amikor politikai ellenfelével, az olasz Napalonival (Király Dániel) kell találkoznia, szinte retteg, s egy ételcsatában ütközik meg vele – csúfosan alulmaradva. Hatalmának szeretete és féltése a lufiföldgömbös jelenetben domborodik ki: a zsarnok úgy játszik földgömbjével, mint egy gyermek a labdával, és addig szorítja az általa uralt világot, míg az kipukkad. Vidnyánszky már az első jelenettől, a Brams Magyar táncokjára történő borotválástól virtuozitással játszik, minden mozdulata, mondata a legapróbb részletekig kidolgozott, mindegyiknek jelentése van, és mindegyikkel tréfássá teszi az általa játszott karaktert.

Eszenyi Enikő kifacsarja a diktatúrát, egyenesen nevetségessé teszi azt. Az érthetetlenül halandzsázó szónokok hatását egy-egy jelszó és az előadásmódjuk teszik pusztán sikeressé – azt, amit beszélnek ők maguk sem értik, maguk sem hiszik. Az eszme, az árjafajelmélet egy kitaláció – ezt karikírozza, amikor Hynkler kiötli, hogy irtsák ki a barna hajúakat, míg egy kis idő múlva rájön, hogy ő maga is barna hajú. A diktatúrákban a gesztusok is alapkövek, hiszen az azonos gesztusok az együvé tartozást jelentik. A borbély taglejtései azonban esetlenek, ahogyan magának a diktátornak is. A diktatúra jelképei a horogkereszt helyett a két x, nemcsak a közönség feje fölött elhúzott hatalmas zászlón, hanem még a hadügyminiszter alsóneműjén is ott van: a diktatúra tehát beférkőzik mindenhová – ettől egyszerre félelmetes és szánalmas is.
A zene, az ének és a tánc a diktatúrák alapkellékei, hiszen a közös éneklés és zenélés közösségi élmény. Pár sanzon felcsendülése mellett indulók és csasztuskák is elhangoznak. Keringő, tangó, charleston és számos tánc teszi viccessé a diktatúra létét őrző katonák és a nép mozgását. Nagy ötlet, amikor a sokféle szerepet betöltő, narrátori funkciójú Tudósító (Ember Márk) egy aranyszínű estélyi ruhában elénekli Marlene Dietrich világhírű Lili Marlenjét, miközben felvonnak egy teljes színpadot betöltő lobogót.

A gettóban lévő zsidóság sem tudja mindig, mi a helyes, bár az árulónak titulált és körözött Schultz hadnagyot (Wunderlich József) saját életüket veszélyeztetve bújtatják a borbéllyal együtt, mégsem képesek arra, hogy hősként viselkedjenek – e figurát leginkább Grűber úr (Lukács Sándor) hozza. A gettó falán ez áll: „I can Ghetto”, „Make war not love”, benne pedig félelem és nyugtalanság uralkodik.

A darab üzenetét emelik a rendkívül ötletes díszletek és jelmezek, a hihetetlenül kigyakorolt, élő zenei kíséretű mozgás- és táncjelenetek, valamint a szcenikai elemek (füst, lövések, tűz stb.). Ha a néző egy pillanatra azt hinné, a történet fiktív, a történelmi és a darabbeli nevek és szituációk visszarántják őt: semmit nem úgy neveznek, ahogy a valóságban, a neveket kifacsarják, de ettől ez a nem is olyan régen történt valóság. És persze az alkotók nem feledkeztek meg a jelen társadalmáról sem, apró utalások történnek arra: stadionok, migráció, meetoo stb.

A legtisztább szereplő Hanna (Szilágyi Csenge), a zsidó lány beleszeret a borbélyba, hűséges hozzá, várja őt haza. A borbély Ausztíliába menekül a koncentrációs táborból való szökése után, de közben összetalálkozik a náci katonákkal, akik a diktátornak nézik. Itt ér össze a két szerep: a diktátor mintha önmagát üldözné, a diktatúra önmagát teszi nevetségessé, és önmagát pusztítja el – ez a diktatúra valódi „anatómiája”. Csak túl sok emberi élet és szenvedés árán jut el idáig – erre hívja fel a figyelmet az utolsó percekben elhangzó beszéd, mondhatni fohász. A diktátornak hitt borbélyt kilökdösik a szónoki emelvényre, ahol az előadás egyetlen értelmes, valamit jelentő szónoklata hangzik el a szájából: „Elnézést, de én nem szeretnék uralkodó lenni. Nem nekem való. Én nem akarok senkit legyőzni, én segíteni szeretnék. (…) Boldognak jó látni másokat, és nem szenvedni. Ebben a világban van elég hely mindenkinek! Az élet útja szabad és gyönyörű. De most elvesztettük az utat. A pénz megmérgezte az emberek lelkét, és falakat emelt közé. Addig gyorsítottuk a világot, míg mi magunk lemaradtunk. A gépek, amelyeket saját magunk teremtettünk, most csapdába zárnak. (…) Ha most hallotok engem, azt üzenem: ne veszítsétek el a reményt. A háborúnak, a gyűlöletnek el kell múlnia, és az embereknek vissza kell kapniuk a hatalmat, amit elvettek tőlük. Harcoljunk az elfogadás és az értelem világáért!” De a végén rádöbben a borbély, hogy neki a legfontosabb a szerelme, Hanna, akiért küzdött az életben maradásért, és őt szólítja: „Hanna, hallasz engem!?”, de nem jön válasz. A diktatúra borzalma, hogy nem múlik el nyomtalanul, annak következményei visszafordíthatatlanok, áldozatai nem feltámaszthatók. A diktatúra az emberiség legembertelenebb komédiája…

Kép: Vajda József (Népszava)

Új hozzászólás