Skip to main content

A Halotti beszéd és a fész

- 2018. 10. 18.

Szeretek régi magyar szövegekben turkálni. Ma elővettem a Halotti beszédet, ha már éppen aktuális is nemsokára valamennyire ezekben az októberi, a canicula után hirtelen jött őszies napokban, ha nem is éppen az elején, hanem a végén lesz fontos ez, elismerem, de ki tudja, kinek mikor is.

No nem az All Hallows’ Evening, vagyis a töklámpásos Halloween miatt, az legyen más kultúrák magánügye, hanem már a kelták és a samanisztikus kultúrák óta ünnepelt szellemek, a megszabadult lelkek okán osztom meg veletek a mait.

Nem titkolom azt sem, hogy ennek az október legvégén, november legelején ma is megtartott ünnepnek a színét-fordítottját énekelte meg szerintem, a „köd-gubában jár a November” Adyjának a számomra az egyik legszebb, ha nem a legjobb verse elején, a „Kísértetes nálunk az Ősz”… hangulatát pontosan eltalálva, de ha nem, nyugodtan ellenkezzetek:

Vak ügetését hallani
Eltévedt, hajdani lovasnak,
Volt erdők és ó-nádasok
Láncolt lelkei riadoznak.

A Pray-kódex és a paradicsom

A Halotti beszéd, amiről ma szó lesz többek között, persze már a samanizmust követő, immáron krisztianizált időkben született, így nem azokat a metaforákat használja, mint az ennél jóval előbbi láncolt vagy szabadult, kilehelt lelkű elődeink-eleink, mégis érdekes nekem, szó-, beszéd- és nyelvturkálónak. Megyek is szépen végig a szövegen, gyertek velem.

Könnyedén átjutok Ádámon, a szövegben még adamun, azaz szó szerint az emberen. Hiszen ezeket a kezdő sorokat oly’ sokan ismerjük, és ez jó és fontos is, nincs vita.

Ahogy a legkorábbi tudományos olvasat szerint való, az ortográfiát még másképpen, de nem csökevényesen mutatva, bogarásszátok, én is ezt tettem:

Latiatuc feleym ʒumtuchel mic vogmuc. ýſa pur eſ chomuv uogmuc. Menýi miloſtben terumteve eleve mív iſemucut adamut.

És ahogy a mai magyarhoz még ennél a korábbi, a röpke ezer év után is simán érthető változathoz képest ez még inkább szól most is, na most szedjétek össze magatokat: Látjátok, feleim, szemetekkel, mik vagyunk: íme, por és hamu vagyunk. Mennyi malasztban teremtette az Úr kezdetben a mi ősünket, Ádámot.

Hát jó, ez még eddig semmi különös, mert a gyermekeink is kábé így olvassák össze a betűket és persze egybe is az első hosszabb és persze elsőre nem túl összefüggőnek gondolt mondatokat, én csak tudom, a rádióból hajdanában dögólt (bocsánat, a tábornokot: de Gaulle-t) hallgatva és valahogy őt dögként és gólként egyszerre összerakva a buksi fejemben, no persze még csupán rádióban, nulla kognitív és metafizikai eredménnyel anno dazumal.

A kis kitérő után viszont most jön a lényeg. Az isa itt, az átiratban ugyan „íme” lett, amely ugyancsak régi, elhomályosult összetétel és rámutató szavak csatahőse is, tehát nem túl jogos, bár helyette a bizony mint olvasat vagy értelmezés sem hátrébb való talán, a régi és mára már elhunyt drága magyartanárom szerint, akit most tisztelettel és samanisztikusan visszaidézek, asztalt persze nem táncoltatva.

De én csak bandukolok tovább a szövegen, mert más a tanár és a tanítvány dolga, ami egyébként ugyanaz, csak attól különbözik, hogy más kell a tanárnak és más a tanítványnak, ahogy Karinthy írta, ha nem is pont így és erre.

És isa, íme, bizony?, itt jön, és olvasom is már a szent Paradicsom szót is – nem sokkal messzebb ettől a fenti gyáva elmélkedéstől – a régi-új szövegben, amely szó, nem tagadva meg önmagam, perzsa eredetű, és miből másból, mint a latinból került volna a Beszéd és könyörgésbe, és amelynek simán fallal körülvett hely, ilyen terület volt az értelme eredetileg igazmondó szótáraim szerint.

Hiszem, hisz élő perzsát én még nem láttam, és olaszban, spanyolban sem jártam eddig, aki a fészre feltett fotóimat látta, igazolhatja, a paradicsom mint gyümölcs viszont finom, na de félre a tréfát.

Hát miért pont én, recsegő, lapos elemes szokol rádióstul és dögólostul ne keverednék össze minderre?

A tiltott gyimilcs és a like

Mire a tiltott gyimilcsen is túljutok, mert imádom a végre valamilyen megfogható szöveget a múltunkból, amely egy, az előbbi, gyimilcshez hasonló hangzású ótörök jövevényszavunknak a mai gyümölcse, akkor is, ha a szó hajdan még szélesebb, vagyis étel, eledel jelentéssel bírt az almába harapás gyönyörűséges és követendő szimbolikájához képest, egyszer csak belebotlom egy szóba: fész. Fész? Like! De mi van?

Hogy kerül egy Kr. u. XII. század végi szövegbe ez a leges-, de legeslegújabb kori szó? Egy akkori szövegbe, amikor a facebookot még éppen másképpen, vagy ha igen, hát regisztrálás és követések és like-kok és posztok és kommentek nélkül használó, de pontosan ugyanígy működő Vazul leszármazottjai voltak a trónon minden ellenkező törekvés ellenére?

Lássuk csak a szöveget, gondolom, vártátok: „Haraguvék Isten, ës vetevé űt ez munkás [múka, munka, szláv szó, le sem merem írni, de ennyit tesz: kín, gyötrelem, erről majd máskor] világ belé: és lëün hȧlálnek ës pukulnek fëszë, ës mënd ű nemének.”

Fëszë? Fészke lenne az ő nemének, nemzetének, romlott fészkének, nekünk? Fizetése, jól „megszolgált” fizetsége? Vagy mifene? A fészkes fenét. Egyik se.

Elő a szótárakat! Hát nem ismerik. Vagy nem tudják, nem merik?

Te fész vagy te se fész

Martaléka. Ez ugyanis az „átírása” és mai értelme a Halotti beszéd és könyörgésben általam talált izgalmas szónak, a fésznek, bár ki tudja, mely átírás szerint való is ez az ejtés, amit most írásban gondolok. A martalék zengzetes nekem, de mégsem értem sem a fordítást, sem a kapcsolatot.

De tudom mégis, mert rákerestem, nemcsak a fejemben és végül a végső váraimban, a szótárakban, hanem a fészen is, amely sok cuki kis martalékot és szelfit is kidobott erre.

A legszebb egy lányka volt, aki a fész szóra magát illette, gondolom, ilyesmi célzattal: ha fész, hát legyen, ha meg nem, hát nem meneküssz. Ell nélkül és két esszel. A füle jó a jánykának, ismerjük el, és a lejegyzés maga parádésabb a régi korok íródeákjainál is.

Rákerestem a wikin is, de a rejtelmes ősi szó, a fész minden nyom nélkül maradt, amibe nem nyugszom bele, azért se. Ha egyszer majd belenyugodom vége, azt fész nélkül, fésztelenül és fesztelenül teszem, aki ahogy ejti, olvassa és értelmezi.

Ha fésze, hát fésze. Ennyi. Aki a face-re, ahogy én is, netán a facebookra gondolt, ahogy én is elsőre, hát súlyosan tévedett. Nem titkolom, hogy nekem is megmozgatta az asszociációs bázisomat és a hiábavaló, hisz innen jön: hiúságomat is.

Kibertér és a táltosok

No de vissza az ősökhöz. A táltosok, ahogy a tált, tult gyök üzeni: varázslat, varázserő, hm, és a sámánok, a beavatottak, a tudók meg sértődötten hallgatnak minderre a sirámomra, mint a sír, vajon miért? Biztos nem néznek naptárt és időjárás-jelentést, ahogy mi, okos telefonokat is nyomkodva.

Kosztolányi mégis itt jelel nekem a saját halotti beszédével és a kibernetika egyszerűségével, bírjátok el itt a végén, ha már:

Édes barátaim, olyan ez épen,
mint az az ember ottan a mesében.
Az élet egyszer csak őrája gondolt,
mi meg mesélni kezdtünk róla: „Hol volt…”,
majd rázuhant a mázsás, szörnyű mennybolt
s mi ezt meséljük róla sírva: „Nem volt…”

Nem is marad más mára és holnapra sem, mint az, hogy régiesen és ötletesen, nyelvi leleményt sem nélkülözve „derűs napot”, illetve bosszantóan lenyelve vagy kedvelten fogadva, de mégiscsak újkorian „felhőtlen időtöltést” kívánjak erre az október végére való vidám kis írás minden vidám olvasójának.

(Első közlés: tantrend.hu/hir/halotti-beszed-es-fesz. Kóródi Bence Nyelv-ésszel blogja a TanTrenden: http://tantrend.hu/nyelv-esszel)

Nincs hozzászólás!

Your Email address will not be published.

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

x