Halmai Tamás

Halmai Tamás

Magyari Sára

Magyari Sára

Balázs Géza

Balázs Géza

Pomozi Péter

Pomozi Péter

Kóródi Bence

Kóródi Bence

Kövesdy Zsuzsa

Kövesdy Zsuzsa

Fráter Zoltán

Fráter Zoltán

Minya Károly

Minya Károly

Ilosvay Selymes Pál

Ilosvay Selymes Pál

Blankó Miklós & Mayer Péter

BlankoM MayerP

Dede Éva

Dede Éva

(Ny)elvi kérdések   1-100.

Horváth Péter Iván

Horváth Péter Iván 100 ismeretterjesztő írása

Írások

Nyelvemre harapva
1-75.

Hartay Csaba

Hartay Csaba 75 szatirikus nyelvi írása

Írások

Cser, csáva, pác – Eltűnő szólások 2.
Szólásmentés 45.

2018.08.15.1 hozzászólás

Egyes mesterségek technikái régen karnyújtásnyira voltak tőlünk, majd le- és eltűntek. De vajon a régi szakmák, ősi fogások „korszerűtlensége” magyarázza-e önmagában az emléküket őrző frazémacsoportok kollektív feledését?

Valaha tímárok, vargák csávába vetették a rókabőrt, vö. ritka róka kerüli el a csávát (először Baróti Szabó Dávidtól olvassuk ebben a formában A’ magyarság virágiban). Aztán otthagyták a csávában vagy hagyták a cserben, ameddig kellett. Ha emberfia keveredett bele a csávába, netán benne hagyták a csávában vagy cserben hagyták, az felettébb kellemetlen lehetett. A bűzös cserzőanyaggal teli áztatókádba kerülés képe érzékletes alapja a bőrösmesterségből származó számos szólásnak és közmondásnak. Ha felcsapjuk Kertész Manó szokásmondásait az ipar alfejezetnél, különösen sok ide kapcsolódó adatot találunk, nemkülönben O. Nagy Gábor Mi fán terem? c. frazématörténeti munkájában is (Kertész 1922 (1985) :133–134; :O. Nagy 1957: 51–54.). Ezek a valaha metaforikusan, sőt részint szinesztetikusan is élénk és élő képes kifejezések – talán csak a pácban van/benne van a pácban kivételével, mely kivétel talán nem is véletlen– erősen megritkultak a napi nyelvhasználatban.

Carlo Lapucci firenzei néprajzkutató szerint „a közmondások nagymértékben a paraszti kultúrához kötődnek, s ennek eltűntével metaforái is érthetetlenné válnak” (vö. Rava–Zanoncelli 2014: 238.) Ha Lapucci nézetét kiterjesztjük az ipartörténetre, a kézművességre a céhes, manufakturális időszak lezárultáig, akkor egyet is érthetünk vele. Mégsem gondolnám azonban, hogy önmagában a „korszerűtlenné” válás a napi kommunikáció összes frazeológiai felejtését magyarázni képes. A művelődéstörténeti emlék halványulása, a „korszerűtlenedés” önmagában nem magyaráz mindent.

Mondok egy példát. Kicsiny konyhai gyűjteményemben (konyhai kétszeresen, mert gyűjteményem darabjai lakókonyhánkat díszítik) főhelyen van egy használhatatlan, repedezett tejesköcsög, melyet egyetlen ismert dédszülémtől, Pásztor Eszter öreganyámtól örököltem. Másnak talán csak egy színehagyott, szemétdombra való kacat; számomra különleges kapocs a családtörténettel és egy fazekasmester jó formaérzékének mementója is. Nem hinném, hogy ezzel a fajta megőrzéssel abnormális vagyok. Már a XVIII.-XIX. század eszmélő, vékony európai értelmisége hitt abban, hogy a régi érték lehet, következésképp a rég(ebb)i materiális és szellemi javak eltűnése egyben értékvesztésnek is tűnt. Nem véletlen az sem, hogy az utolsó nagy „holisztikus” stílusirányok a művelődés- és művészettörténeti múltban is keresték mintáikat, innen a romantikának a középkori misztika és a népköltészet felé való fordulása, s innen az is, hogy a klasszicizmus ismét az antikvitás művészi zsinórmértéke felé fordul és ezzel egyfajta re-reneszánszot hoz létre. A hatalmas modern múzeumi gyűjtemények, pazar galériák, hangulatos régiségboltok, klasszikus bolhapiacok és végül szerelmeim, a falumúzeumok soha sem jöhettek volna létre a múlthoz, mint sok értékeshez és így sok megőrzendőt is tartalmazóhoz való empatikus fordulás attitűdje nélkül. Nem is szólva a múlt szellemi örökségének feldolgozásáról, értékes forráskiadványok tízezreivel kontinensünkön, s itt nemcsak a frazémákról, nemcsak a folklórról van szó. Emberi kultúránk nagy részével szegényebbek lennénk, ha ez a múltba fordulás, a tudatos és szakszerű gyűjtői és kiadói munka nem lett volna.

Nos ez az értékőrző-értékteremtő szemlélet az, amely ha nem is teljességében eltűnni, de megreccsenni, vagy optimistább forgatókönyv szerint radikálisan átstrukturálódni látszik. Ha a régi nem érték többé, akkor nemcsak értéktelen, hanem egyben érdektelen is. Ez utóbbi beszédes, spontán paraszti megnyilvánulásai voltak azok az esetek a kivetkőzés évtizedeiben, amikor egyszerű asszonyok csodálatos viseletei mosórongyként végezték. Tökéletes állapotú darabok is, egyszerűen azért, mert új divat jött, már lehetett rózsaszín meg lila fonalat, meg fémpitykéket kapni a közeli kézimunkaboltban, és a korabeli női lapok is azt sugallták, az új színek, az új minták sokkal jobbak, szebbek, divatosabbak, mint a régiek. Váltottak hát a lányok-asszonyok. Később, amikor egy-egy unoka érdeklődött az ilyen nagyiknál, bizony sírhatnékja támadt, ha efféle történetekkel fizették ki a remélt becses családi ládafia helyett. Tehát még azt sem mondhatjuk, hogy a régi lenézése és az új fetisizálása ne lenne bizonyos fokig állandó a spontán emberi életvitelben és értékrendben. A ma lényegi különbsége a tudatos gondolkodás változásában van: ma az emberi civilizáció globalizált része intézményesítve bontja azt, amit az elmúlt századok során az értékőrző-értékteremtő attitűdtől vezérelve felépített. A „közmondásfelejtés” ennek egyetlen apró tünete csupán. Ugyanakkor rájuk is igaz, hogy a múlt értékeinek meg nem tartása nem egyszerű materiális vagy (mint esetünkben (szellemi-kommunikációs) veszteség, hanem a közösség egészét sújtó értékvesztés is.

Kommunikációs és információszerzési formáink jelentősen megváltoztak az utóbbi két évtizedben, s ezzel párhuzamosan hanyatlik az olvasáskultúra, ahogy másutt írtam, a Gutenberg-galaxist mintha végleg leváltanánk Zuckerberg-galaxisra. Utóbbi metaforikusan értendő, lényegtelen, hogy adott netszenvedély-beteg melyik virtuális közösség emlőin csügg. Lassanként a hagyományos frazémákat az átalakuló kommunikációban mellőzni kezdett nemzedékek átadják helyüket azoknak, akiknek már nincs is mit mellőzniük, mert soha meg sem tanulták a nagymamáik-nagypapáik korában még gyakori szólások és közmondások java részét. (Üdítő kivételek természetesen mindig vannak és lesznek.) Az ipartörténeti szempontból „elavult” szólásokat ekképp tehát legalább kétszeres érdektelenség sújtja: a változó kulturális és kommunikációs attitűdből fakadó ok számomra legalább oly fontosnak tűnik, mint a Lapucci említette korszerűtlenségi ok.

Azt sem feledhetjük, hogy az átstrukturálódás az egyén kultúráját próbálja megteremteni. (Sokak szerint e globális kísérlet lélektani okból eleve kudarcra van ítélve, ám ettől a gazdasági kísérlet még zajlik. A vajdasági Hódi Sándor pszichológus, l. pl. Hódi 2015, több gondolatébresztő könyvet szentelt az individualizáció zsákutcáinak.) Így a kommunikációs térben és stratégiákban a közösségi formák felől az egyéni, a reális érintkezéstől a kibertérben való érintkezés irányába mozdulnak a globalizáció által közvetlenül érintett kultúrák hordozói. (Nyersebben fogalmazva az egyének reális közösségi formáktól egyéni digitális álomvilágokba fordulnak, sovány vigasz, hogy az internetfüggőség már hivatalosan is betegség néhány hónapja az Egészségügyi Világszervezet nyilvántartása szerint.) Az individuum túlhangsúlyozása, a közösségi normák relativizálása pontosan olyan területeket kérdőjelez meg igazán erősen, mint a hagyomány és a hagyományoshoz kötődő normarendszerek. Egy nyelv frazémakincse pedig ugyan mi másnak lenne tükre, mint egy-egy adott közösség művelődéstörténeti múltjáé és normarendszeréé? Így tehát be is zártunk a kört válaszkeresés közben: miért hullanak ki a ma kommunikációs rostáján az utóbbi pár évszázad során „klasszikussá” lett szólásaink és közmondásaink.

Én azonban mindennek ellenére hiszek a közösségért elkötelezett egyének és a minőségi kisközösségek értékőrző és értékteremtő erejében, sőt abban is hiszek, hogy a globálisan kedvezőtlen folyamatokat ellensúlyozhatja a helyi érték, a tudatos nyelvtervezés és a színvonalas, élvezetes anyanyelvtanítás. (Utóbbi sajnos közoktatási hiánycikk általános iskola ötödik osztálytól kezdve, hozzáteszem, nemcsak Magyarországon.)

Cserzővargák egy amerikai kisvárosban az 1850-es években. Jól láthatók a kádak

Kiinduló kifejezéseinkhez visszatérve, még egy oka lehet benne van a csávában, cserben hagy kifejezéseink visszaszorulásának, ám ez sem szívderítő: a hétköznapi, igénytelen beszédben egyre inkább a (nagy) sz…rban van, sz…rban hagy „szinonimákat” kell elviselnünk, s ahogy lenni szokott, a terjedő használat legitimálja a rétegnyelvi jelenséget. Már nem is érezzük olyan trágárnak a „modern” megfelelőket, mint amilyenek (voltak). A benne van a pácban talán a húspác, grillpác, pácolt hús miatt van védettebb helyzetben. Mindenesetre évek óta strigulázgatok, mi mennyire él a köznyelvben, s mi hullik ki az idő rostáján. Véglegesen eltűnni a csáva és a cser szó sem fog addig, amíg a jogi szaknyelv és a rendőrségi zsargon ismeri a cserbenhagyásos gázolás bűncselekményét, a mezőgazdák, kertészkedők pedig még tudnak csávázásról és csávázott vetőmagról. Ám ki ismeri az egykori vargák, tímárok szakmai fortélyait? Mindez már számomra is csak az újpesti bőrgyár egy szakaszának orrfacsaró bűzét jelentette a külső Váci útnál, mikor szüleimmel kirándulni indultunk a Börzsönybe. A mai ifjak a főváros legnagyobb Volvó kereskedését találják az egykori bőrgyári telek közelében…

Talán John Keats, a fiatalon elhunyt angol romantikus találta fején a szöget, amikor ezt írta a közmondások érvényéről: „Nothing ever becomes real till it is experienced. Even a proverb is no proverb to you till your life has illustrated it.” (Soha semmi nem válik valósággá, míg meg nem tapasztaljuk. Még egy közmondás sem közmondás számodra addig, míg az élet meg nem tanított az igazára.)

Források

Baróti Szabó Dávid 1803: A’ magyarság virági. Komárom.

Hódi Sándor 2015: Menni vagy maradni? Az én és a közösség társadalomlélektani zavarai. Széchenyi István Stratégiakutató Társaság, Ada.

Kertész Manó 1922 (1985): Szokásmondások. Nyelvünk művelődéstörténeti emlékei. Révai Testvérek Irodalmi Műintézet Rt., Budapest; új kiadásban Helikon Kiadó, Budapest.

O. Nagy Gábor 1957: Mi fán terem? Gondolat Kiadó, Budapest.

Rapa, Sara–Zanoncelli, Anastasia 2014: Proverbi e modi di dire. Edizioni del Balbo, Castelnuovo del Garda.

1 hozzászólás

#1 M. J. 2018. 08. 16. 14:35:53

Az átstrukturálódásról:
1. bűnbeesés: istenközeli (édeni) dimenzió helyett földi;
2. bűnbeesés: földi dimenzió helyett virtuális.

Új hozzászólás