Az egyik leghangosabb nemleges választ adtam. Már hogy lennének?! Azt tanultam otthon (papi család), az ilyesmi babona. Különben meg én magam sem láttam soha. Tehát egészen biztosan nincsenek. Erre a tanár úr elővette az egyik kolozsvári napilapot (2002 körül járunk), és ott hirdették magukat sorra a különböző átkokat oldók, varázslók, boszorkányok. A félév végére másként láttam a dolgokat – Diószegi Vilmost, Pócs Évát, Solymosi Sándort olvasva. Akkortól kezdett érdekelni, vajon milyen jelrendszeren keresztül vesznek észre dolgokat a falusi emberek, éreznek meg betegségeket, történéseket. Nem gondolom, hogy különleges képességük lenne, de azt igen, hogy másképpen figyelnek, talán többet látnak, csak nincs hozzá civilizációnk számára elfogadható beszédmódjuk, kifejezésrendszerük.

A mostani munkahelyemen évek óta én tanítom a néprajzot, van egy-két antropológiai tárgyam is. Néha látom a diákok szemében, értik, amikor a hiedelemlényekről és azok szerepéről beszélek. De minden tapasztalatom, néprajzos felkészültségem és hatékonynak gondolt oktatói munkám ellenére igen meglepett, amikor nem olyan régen az egyik magyar szakot végzett tanítványom, akit öt even keresztül tanítottam, megkeresett, hogy nagyon nehéz témáról szeretne velem beszélni. Be is jelentkezett fogadóórára, majd kertelés nélkül nekem szegezte a kérdést:  – A tanárnő hisz-e a boszorkányokban és a rontásban?

Azonnal eszembe jutottak a kolozsvári tanórák, de közben tudtam, erre nincs jó válasz: mert ha azt mondom neki, hogy nem hiszek (úgy, ahogyan ő valójában kérdezte), akkor nem fogja elmondani, miért is jött, mi a baj; ha meg azt mondom neki, hogy hiszek, akkor nem fogok teljesen igazat mondani. Így inkább csak ekegtem-mekegtem valamit. Szerencsére megértette, hogy ez azt jelenti, mondja el, mi a gond. Kiderült megrontották, boszorkányos rontás van rajta, mert hetek óta nem tud aludni, és egyre csak rossz gondolatai vannak, meg fáradékony, sírékony. Már az édesapja tanácsára, éjszakára kést állítottak a hálószoba sarkába, de nem lett jobban. Közben elmondta: nem olyan régen házasodtak össze, a férj szüleinél laknak, épül a házuk, most állt munkába, közben még tanul, s a rokonság az unoka tervbevételével nyaggatja. Kéri, segítsek valami boszorkányűző technikával, mert emlékszik, tanultunk valamit a néprjazórákon. Azt javasoltam, menjen el a családi orvoshoz, mondja el, mik a tünetek és milyen most az élete, kérjen magnéziumot. Közben beszéljen a férjével, családjával, mert úgy tűnik, túl nagy a nyomás rajta. Próbáltam elmagyarázni, szerintem ezek stressztünetek, nem rontásról van itt szó. Ezt az orvos is megerősítette, megkapta a vitaminokat, pár hét múlva jobban is lett. Megköszönte egy levélben, hogy levettem róla a rontást. Hát, ettől ismét megrőkönyödtem: már csak ez hiányzott, én leszek a tanszék javasasszonya.

Néhány éve a román tengerparton nyaraltunk, Mangalián. Ezen a vidéken még élnek török és tatár közösségek. Délutánonként az egyik török családi kávézóba jártam el. Az idős feleség tatár volt – nehéz házasság ez egy török férjjel. A nénivel jókat beszélgettem kávézás közben. Mivel én egyedül üldögéltem a kávémmal és egy-egy könyvvel, meg mert szólítani. Amúgy nem szokott beszélgetni. Aztán összeszoktunk: nagyszerű történeteket mesélt a régi városról, a törökökről és tatárokról, az életéről. Mikor utolsó nap elbúcsúztam tőle, a mellemre tűzött egy amulettet a következő szavakkal: Și dumnezeul tău și al meu să te aibă în pază, pentru că cineva ți-a furat duhul (A te istened és az enyém is védjenek téged, mert valaki ellopta a lelkedet). Annyira megérintett ez a mondat, hogy napokig gondolkodtam rajta: a többféle istenen, a duh (belső lélek) szó jelentésén, de azon is, hogy vajon mit látott ő, amit én nem érzek, nem látok vagy másképp érzek, látok. Ráadásul a román (nép)nyelben két szó is él a lélek megnevezésére (kettős lélekképzet?) a suflet (általános, külső lélek) és a duh (a legbelső lélek). A duh szótári jelentése sokrétű: lélekzet, szellem, temperamentum, intellektus, okosság, ész, értelem stb.; a suflet szó esetében először a lelkiismeret, gondolkodásmód, szellem, tudás, szív stb. jelentések jönnek elő. Az ortodoxiában a Sfântul Duh a Szentlélek megnevezése. Van olyan román kifejezés, hogy i-a luat sufletul (kioltotta vki életét) vagy i-a scos sufletul (nem hagyta békén), de azt a legbelsőre vonatkozó szót nem szívesen mondja ki az ember. Szótárazva nem is találtam a léleklopásra utaló román kifejezést.

A nyári történetet őriztem magamban, de nem tulajdonítottam neki jelentőséget. Aztán ősszel orvoshoz kerültem, mindenféle kivizsgálás után a doki azt mondta, nem tudja, mi a baj, menjek el egy pópához maslura (beteg emberért tartott ortodox templomi szertartás, szentelt olajjal, jellegzetes imaszöveggel történő tisztítás, gyógyítás). Szóltam, ez nem fog menni, én más vallású vagyok, meg különben is, de ez utóbbit már nem mondtam el neki.

Aztán immunológusnál kötöttem ki még néhány hónap elteltével. Ő megállapította, mi a baj (valódi betegségneve volt, latinos – szóval igazi) és az okát is. Beszélgetéseink közben elmondta, dobrudzsai közösségekben a néphit szerint léleklopás (a-i fura duhul) a neve.