Remete és Hatujjú (RH+) c. előadás álomjáték Richard Bach (Jonathan, a sirály), Viktor Pelevin (Remete és Hatujjú) és George Orwell (Állatfarm) művei alapján, de a rendező, Oleg Melnyicsuk, inkább egy rémálom helyszínét használja keretnek: nejlonzacskóból függönyök, szalmabálák, etetők, itatók, gyalupadok, tojástartók, ládák közé helyezi a történetet. A szereplők furcsa jelmezben szaladgálnak: olyan szedett-vedett minden. Az előadás elején nincsen érthető emberi beszéd, inkább csak vinnyogást, kárálást hallunk. Ebbe a képbe kerül bele Hatujjú, egy csibelány, aki véletlenül összetalálkozik Remetével, az udvartartás nélküli kakassal, de a következő jelenetben beszélni nem tudó tyúkok, kakasok közé kerülünk, akik egy keltetőben élnek. Más dolguk nincsen a tyúkoknak, mint tojni, költeni, a kakasoknak meg egyszer, kétszer, háromszor, négyszer … kilencszer… E szárnyasokat végül levágják, bontják, megfőzik, megsütik az istenek.

Ebből a világból menekül a csibelány, és innen akar megszökni Remete is, aki nagy magányában jó ideje számolja, méri, tervezi, hogyan tudna átrepülni a világ falán túlra, de sem lufival, sem papírrepülővel nem sikerül neki. Ezt az alkotói magányt töri meg szemtelenül Hatujjú, mikor bejelenti, hogy: „Én csak beszélgetni szeretnék!” Majd hozzáteszi: „Akármiről, csak jó sokáig tartson!”

Ebbe a keltető világba, ahol minden rutinszerűen megy és a szárnyasok egyetlen vágya, hogy az etetőhöz és az itatóhoz jussanak, akad egy különc tyúk, egy buta tyúk, akinek hat ujja van, és akinek az a vágya, hogy beszéljen és beszélgessenek vele. „Unalmas az éjszakai élet, ha az embernek nincs kivel beszélgetnie” – mondja Remetének, aki egy pillanatra sem áll le a tervezéssel, gyakorlással. Beszélget ugyan Hatujjúval, de cserében a lánynak edzenie kell a repülésre, ki kell próbálnia a deszkából készített szárnyakat, mert Remete mindenáron repülni akar. A repülés vs. beszélgetés kettősségében Hatujjú kérdez, egyfolytában érdeklődik: „Mi az, hogy szeretni?” „Azt szeretem-e, akit kell?” Remete pedig válaszol: „Amit kell, azt a víz alatt is lehet szeretni, (…) de a szeretet a kapaszkodó e fuldoklásban.”

A szárnyépítések, próbarepülések között folyamatosan a szeretet meghatározásait halljuk: „A szeretet az, ami erőt ad.” „A szeretet olyasmi, mint a repülés.” „A szeretet a lélek menedéke.” És a buta kis tyúk tovább faggatózik: „És te szeretsz valakit?” (…) „Mi az a repülés?” „Mi van a halál után?” „Az istenek is meghalnak?” Remete pedig válaszol, hisz nem tehet mást: „A szabadság és a repülés a lényeg, az élet értelme”. De minden stratégiája kárba vész, mert nem tud repülni: hiába számolt, tervezett, szervezett.

Hatujjú végül felül a hintaként lógó etetőre, és szerelmesen hívja maga mellé Remetét. A kiábrándult kakas megtörten röppen mellé, és a csibelány nógatására lassan hintázásba kezdenek, majd elhangzik a végszó: „Repülünk!”  – mert szárnyalni csak ketten, együtt lehet.

A folyamatos ellentétezés a valóság és a vágyak, a beszédtéma és a képiség, a realitás és a magasztosabb életcélok között katarktikus feszültséget teremt. A kérdezz-felelek játék, a szeretet szó verbális jelentéslehetőségeinek kutatása, a repülés variálása, mely végül közös szárnyalásban teljesedik ki, többletjelentést kap a hintázás révén. A hinta varázseszközként tételeződik, nászra utal, egyértelmű erotikus, szerelmi jelkép. A különcök egymásra találása és egymásra való utaltsága predesztinált. Az előadás végén egyértelmű: hiábavaló a grandiózus tervezgetés, egyetlen lehetséges út a kölcsönös szeretet. Ez vezet a szárnyaláshoz: „Veled tudok szárnyalni!”

A többletjelentéseket acélozza a cím utolsó egysége is, a zárójelbe írt RH+. Ez a vércsoport a genetikailag domináns, elsősorban ez öröklődik. A cím grafikai megjelenítésével tovább kérdez: Mi öröklődik tovább: a hat ujj? A különcség? A beszélgetés vágya? A szeretet? A közös szárnyalás?