A keresztezett szólásokat, szólásfacsarásokat sajátos folklórjelenségnek tekinthetjük, ha azok tudatosak, és a szólás szándékos megváltoztatásától stiláris többletet, esetleg egyszerűen nyelvi humort várunk. (Ezekhez l. Szólásmentés 12., 13., 43.). Szó sincs azonban erről, amikor fületlen-farkatlan, teljesen értelmetlen, vagy ami még szomorúbb, amikor botladozó riporterek szándékával homlokegyenest ellenkező értelmű korcs kerül az éterbe. Vagy a pályára. Ha striguláztam volna annak a néhány meccsnek a közvetítését, és szünidei, „kommunikációs” szemszögből igencsak nyögvenyelős „szakértését”, amelyet mazochista módon a közvetítők és „szakértők” hangjával figyeltem végig, akkor nagy bizonyossággal legalább ötven agyonvert idiómát gyászolhatnánk itt. Azonban a vébé második napján letettem erről, altruizmusból, mivel sohasem szerettem az olyan grammatikai célfeladatokat, ahol négy megoldás közül kellett kiválasztani az egyetlen helyeset. Sem nyelvtanulóként, sem tanárként nem szívelhettem az ilyet, évtizedes tapasztalatom, hogy az ilyen választásos feladat a sok rossz megoldás folytonos vizualizálásával többet árt, mint használ. Így történt, hogy a focivébé frazéma-hullaházára is hamar rácsaptam az ajtót, s ezúton csak két „érdekességet” engedek ki onnét, két tévesztési jelenség ecsetelésére. Eredőjük persze ugyanaz: a kommunikációs stratégiák eltolódása és beszűkülése – utóbbihoz: az ún. social media nemigen ismer választékos stílust követelő, formális nyelvi helyzeteket – miatt zuhanó (anya)nyelvi verbális készségek, közmondás- és szólásgyűjteményeink nem-ismerete, no és persze az, hogy sokan sohasem láttak (értelmes) középiskolai anyanyelvórát, miközben idegen nyelveken éveken keresztül sulykolunk idiómákat és phrasal verb-öket. Heti öt-nyolc angolóra sok-sok idiómával, grammatikával, miegymással, miközben mennyit is foglalkozunk édes anyanyelvünkkel?! Na de ezt sokkal szebben megmondta Kodály már 1936-ban, úgyhogy nem is fejtegetem tovább…

„Ettől Horvátország új életre kap”, rebegé a közszolgálatnak felkent médiapapja, mellyel a funkciótlan szóláskeresztezés pompás példáját szolgáltatta. Az idiómák, szólások, közmondások ugyanis éppen attól azok amik, hogy állandósult szókapcsolatok. Természetesen, mint minden folklórműfaj, eredetileg ezek is variációkban éltek, eltérő néprajzi tájak és nyelvjárások tükrözőjeként. Ám csak értelmes változatokban, a valaki/valami új életre kap pedig nem tekinthető ilyennek, mivel az egyszerűen az új életre kel és az erőre kap kontaminációja. Az elbizonytalanodó nyelvérzék klasszikus lakmuszpapírjai az efféle keresztezések. Hemzseg tőlük a média.

Címadó aranyköpésünk keresztezésből nem vezethető le, egészében így hangzott: „maximálisan kitette a pályára, ami még benne volt”. Nos, szólásainkat még értő-érző honfitársaimnak felesleges szinesztetikus képekben megjelenítenem ennek az antifrazémának az abszurditását, színre-szagra-formára valóban abszurd az eset. Messivel egy időben egyébként gyakran előfordult, ám amire a riporter gondolt, abból nem Messi, hanem a lélek szó hiányzott. Kiteszi a lelkét (vkiért/vmiért) szólásunkból az utóbbi néhány év sportzsargonjában született meg a kiteszi/felteszi a lelkét/szívét a pályára. Hogy ez szép, stiláris vagy bármilyen többletet adó frazéma-e, annak eldöntése gusztus dolga. A lélek, a szív feledése azonban, mint pár sorral fennebb láttuk, ez esetben „maximálisan” gusztustalanra sikeredett. Hogy miért kell nekünk beérni ennyivel ott és azoktól, akiknek állandó közszereplőként különleges felelőssége lenne az igényes és idiomatikus nyelvhasználat, én nem tudom…