Suomi – Kodolányi János, vagy ahogy a finnek – egy ügyes szójátékkal a Kodolányihoz közel álló kotolainen szóval, amely az ’otthon’ jelentésű koto, koti szóból származtatandó – nevezték: Hannu Kotolainen szinte szállóigévé emelkedett címadása szerint – a csend országa. Kodolányi esetében a szerelem csendjéé. Suomi az idealizált, a példaképül állított ország.

Nem mindegy, hogy az ember milyen korban lesz szerelmes. Milyen életkorban és milyen történelmi korban. A szerelemnek az ifjúi esztendők során elképzelt idealizált tárgya a végre bekövetkező első találkozásokkor elvakítja a szerelmest, hát mégha ez a tárgy nem csupán messziről, de az első pillantásra, pillantásokra is vonzó. Olyanannyira, hogy óhatatlanul is ezen a tükrön keresztül látja s ítéli meg, vagy netán ítéli el akár tulajdon anyját, nővérét.

Kodolányi szerelmének tárgya Finnország, az 1920-30-as évek Finnországa. A csend és a rend országa. Igen, ezt még én is megerősíthetem az 1970-71-es ösztöndíjam emlékei alapján. Olyan ország, amelynek öntudatos lakói, az egyszerű emberek is tisztában vannak hazájuk értékeivel, ahol természetes, hogy a vidéki parasztember ismeri Sibelius műveit, ahol több száz műkedvelő társaság van – ahogy szüleim ifjúkorában nálunk is volt, s számos helyen talán a mai magyar falvakban is megvan, ahol rengeteg népfőiskola működik – ahogy ma is természetes, hogy a finn nyugdíjasok zöme különböző ismeretterjesztő, ismeretgyarapító kurzusra jár minden külső kényszer nélkül.

 1975-ös emlékem: egy egykori évfolyamtársammal, akivel az 1970-71-es tanévben együtt hallgattuk Aulis J. Joki professzor, Mikko Korhonen és mások előadásait a helsinki egyetemen, meglátogattuk szüleit, akik Porvootól nem messze laktak egy tanyán. Vegyes házasság: az apa finn, az anya svéd, Helsinkiből származó – úgymond – úrilány. Az anya gondozta a gazdaságot, látta el az állatokat. Kora este beszélgettünk a ház szalonjában, amikor egyszer csak az anya elnézést kért, hogy neki meg kell fejnie a teheneket. Kiment, majd egy idő után visszajött, megmosakodott, átöltözött, s leült a zongorához – Bachot játszani. Összeszorult a szívem. Mikor lesz ez nálunk is ilyen természetes?! Bár tudom, hogy ez Finnországban is talán inkább a kivétel, mintsem az átlag.

A Suomi titkát már nem annyira a szerelem, hanem inkább a szeretet, a másik iránt – annak fogyatékosságai ellenére is – megnyilvánuló tisztelet uralja. A finn példát tartja követendőnek például abban, hogyan mutassák be, reprezentálják a magyar értékeket külföldön, ahogy ez a Teleki Pálhoz írt nyílt levélben is olvasható. Mind a mai napig aktuális gondolat.

És most már nem ítéletet mond a szerelmi tükör által élesen látó író, hanem ötvözni akarja az idealizált és a valós haza értékeit: össze kellene gyúrni a finn alaposságot, logikát, részletfinomságot, természetes ösztönösséget, a kollektív keretek közé való önkéntes beilleszkedés képességét a magyar fantáziával, lendülettel, nagyvonalúsággal és nem utolsósorban kíméletlenséggel, „s megoldódnék a magyar titok: az új Magyarország titka” (i.m. 288).

Sokszor visszatér Kodolányinál a féltő gondolat, hogyan viszonyulnak a finnek az író hazájához. Mert ahogy az író viszonyult Finnországhoz, azt még finn barátai is túlzottnak, elfogultnak tartották. Megnyugtatja az az érzés, hogy a finnek nem azonosítják a magyar társadalom – szerintük – hibás szerkezetét a magyarsággal. Ha ez így volt, talán segít nekünk is abban, hogy mi se azonosítsuk az uralkodó finn politika egyes – szerintünk rossz – lépéseit a finnséggel.

Mert én is – ha megengedik emlékeim felidézését – rajongva, nagy tisztelettel és szeretettel és nem is kis mértékben irigykedve néztem Finnországra első útjaim során. Még a finnlandizáció hintapolitikáját is értettem és elfogadtam. És ahogy Kodolányi is, én is kijózanodtam, főleg az utóbbi egy-két évtizedben.

Kíváncsi volnék, hogy a nemzetét a szerelmi tükrön át is élesen látó, s azt hellyel-közzel méltán ostorozó Kodolányi János a mai viszonyok között hogyan látná a két ország viszonyát. A Suomi titka című könyvben már kevésbé vakítja el a szerelem, mint ahogy történt ez a Suomi, a csend országában, s megszólal olyan hang is, amelyik mintha napjaink aktuális helyzetéről szólna, amikor így ír: Finnország „történelmének minden nyugtalan változása közepette is szerves része volt és maradt mindmáig az észak-európai kultúrkörnek.” „Minket, magyarokat azonban olyan nép tartott megszállva, amely egészen más kultúrkörhöz tartozott, s egészen más volt a vallása is: az oszmántörök.” (Kodolányi János: Suomi, 223) Hát innen a mi jelenlegi félelmünk, innen táplálkozik Európa-féltésünk, s ebben a táplálkozásban meglehetősen magunkra maradtunk, s nem csak azért, mert – egy merész szemantikai asszociációval élve, ha már a táplálkozásnál tartunk – Kodolányi már annak idején is Finnországban „az [ételek] elkészítés[é]ben egész Északon csak született antitalentumokkal” találkozott (i.m. 155).

Kíváncsi volnék arra is, hogyan vélekedne a Finnországba szerelmes, ugyanakkor hazája és az európai kultúra iránt elkötelezett Kodolányi János a hivatalos finn politika vagy Finnország egyes politikusainak Magyarország-ellenes megnyilvánulásairól, még a finn-magyar társaság lapjában is rendszeresen megjelenő, Magyarországot elítélő írásokról. El tudná-e választani az úgymond hivatalos politikát és a népet?!

Suomi – ha Magyarországhoz való viszonyulását nézzük – már nem a csend országa. Ehelyett ricsaj van, gonosz, hazug ricsaj. Egynémely politikusai és a sajtó, ha egyáltalán foglalkozik Magyarországgal, csakis elrettentő példaként emlegetve, általában hamis adatokra támaszkod-va, s a pontosító véleményeknek – a másoktól fennhangon megkövetelt demokrácia és nyitottság legnagyobb dicsőségére – helyt nem adva. És Suomi titkára is fény derült. A titok a másoknál mindent jobban tudás, a kioktatás – a főáramlathoz, a mainstream-hez minden áron való kapcsolódás okán. Filológusok oktatják ki és ócsárolják a magyar kormányt, miközben mások szakmai eredményeit sajátjaikként elkönyvelve villognak a világban.

Fél évszázad hosszú idő, ennyi, de még rövidebb idő alatt is megváltozhat nem csak egy embernek, hanem egy országnak vagy vezetésének a nézete, ideológiája – például hol a történemi körülmények okán. A II. világháború idején, amikor a finnek az oroszok ellen harcoltak, Risto Ryti finn elnök még így nyilatkozott a magyarokhoz fűződő kapcsolatról: népeink fegyvertársak, akik a közös ellenség ellen, az európai kultúra védelméért harcolnak, mindkét nép a Nyugat védelmezője. Finnország ma egészen másként vélekedik: elítéli Magyarországot azért, mert továbbra is az európai kultúrát védelmezi a pusztító, erőszakos, egyedüli uralomra törő iszlám megszállás ellen.

Szeretném újra tisztelni és szeretni Finnországot. Ám ehhez – az én szerény értékrendem szerint – vissza kellene térniük a Risto Ryti és mások képviselte esznényhez, s feladni, hogy min-den áron igazodjanak a mindenkori liberális fősodorhoz, a mainstreamhez.

Finnországgal kapcsolatban Magyarország csendes – az volt Kodolányi idejében, és az ma is. Sajnos, ez az érdektelenség csendje. Tanulságos, hogy mi minden nem változott meg a nyolc évtized alatt, amennyi idő Kodolányi János finnországi utazásai és napjaink között eltelt. Már Kodolányi panaszkodott arról, hogy a sajtó véleménye szerint Finnország nem érdekes, mert nem játszik fontos szerepet Európában, ezért kevés a róla szóló híradás. Ma nem tudom, mire hivatkoznak, de a helyzet nem változott. Ha valaki például magas norvégiai kitüntetést kap, a „királyi” magyar rádióban félórás beszélgetést folytatnak vele, a hasonló finn kitüntetés még kisbetűs hírként sem jelenik meg a sajtóban, nem is beszélve rádióban elhangzott riportról. Lehet, hogy ebben a finnugor nyelvrokonság széleskörű elnemismerése is szerepet játszik.

Bizony, bizony mondom néktek, amiképpen változik a ti hitetek és változnak a ti cselekedeteitek, akképpen változik az én ítéletem is a ti hitetekről és a ti cselekedeteitekről.