Halmai Tamás

Halmai Tamás

Magyari Sára

Magyari Sára

Balázs Géza

Balázs Géza

Pomozi Péter

Pomozi Péter

Kóródi Bence

Kóródi Bence

Kövesdy Zsuzsa

Kövesdy Zsuzsa

Fráter Zoltán

Fráter Zoltán

Minya Károly

Minya Károly

Ilosvay Selymes Pál

Ilosvay Selymes Pál

Blankó Miklós & Mayer Péter

BlankoM MayerP

Dede Éva

Dede Éva

(Ny)elvi kérdések   1-100.

Horváth Péter Iván

Horváth Péter Iván 100 ismeretterjesztő írása

Írások

Nyelvemre harapva
1-75.

Hartay Csaba

Hartay Csaba 75 szatirikus nyelvi írása

Írások

Keserédes gondolatfoszlányok Kodolányi János Suomi, a csend országa kétnyelvű kiadásának bemutatójára
Levelek a Borostyánkőútról 61.

2018.05.1.2 hozzászólás

Különböző lehet a csend. Lehet áhítatos csend, lehet halálos csend, lehet a rend csendje – együtt a csend rendjével, lehet a béke csendje és lehet vihar előtti csend.

Suomi – Kodolányi János, vagy ahogy a finnek – egy ügyes szójátékkal a Kodolányihoz közel álló kotolainen szóval, amely az ’otthon’ jelentésű koto, koti szóból származtatandó – nevezték: Hannu Kotolainen szinte szállóigévé emelkedett címadása szerint – a csend országa. Kodolányi esetében a szerelem csendjéé. Suomi az idealizált, a példaképül állított ország.

Nem mindegy, hogy az ember milyen korban lesz szerelmes. Milyen életkorban és milyen történelmi korban. A szerelemnek az ifjúi esztendők során elképzelt idealizált tárgya a végre bekövetkező első találkozásokkor elvakítja a szerelmest, hát mégha ez a tárgy nem csupán messziről, de az első pillantásra, pillantásokra is vonzó. Olyanannyira, hogy óhatatlanul is ezen a tükrön keresztül látja s ítéli meg, vagy netán ítéli el akár tulajdon anyját, nővérét.

Kodolányi szerelmének tárgya Finnország, az 1920-30-as évek Finnországa. A csend és a rend országa. Igen, ezt még én is megerősíthetem az 1970-71-es ösztöndíjam emlékei alapján. Olyan ország, amelynek öntudatos lakói, az egyszerű emberek is tisztában vannak hazájuk értékeivel, ahol természetes, hogy a vidéki parasztember ismeri Sibelius műveit, ahol több száz műkedvelő társaság van – ahogy szüleim ifjúkorában nálunk is volt, s számos helyen talán a mai magyar falvakban is megvan, ahol rengeteg népfőiskola működik – ahogy ma is természetes, hogy a finn nyugdíjasok zöme különböző ismeretterjesztő, ismeretgyarapító kurzusra jár minden külső kényszer nélkül.

 1975-ös emlékem: egy egykori évfolyamtársammal, akivel az 1970-71-es tanévben együtt hallgattuk Aulis J. Joki professzor, Mikko Korhonen és mások előadásait a helsinki egyetemen, meglátogattuk szüleit, akik Porvootól nem messze laktak egy tanyán. Vegyes házasság: az apa finn, az anya svéd, Helsinkiből származó – úgymond – úrilány. Az anya gondozta a gazdaságot, látta el az állatokat. Kora este beszélgettünk a ház szalonjában, amikor egyszer csak az anya elnézést kért, hogy neki meg kell fejnie a teheneket. Kiment, majd egy idő után visszajött, megmosakodott, átöltözött, s leült a zongorához – Bachot játszani. Összeszorult a szívem. Mikor lesz ez nálunk is ilyen természetes?! Bár tudom, hogy ez Finnországban is talán inkább a kivétel, mintsem az átlag.

A Suomi titkát már nem annyira a szerelem, hanem inkább a szeretet, a másik iránt – annak fogyatékosságai ellenére is – megnyilvánuló tisztelet uralja. A finn példát tartja követendőnek például abban, hogyan mutassák be, reprezentálják a magyar értékeket külföldön, ahogy ez a Teleki Pálhoz írt nyílt levélben is olvasható. Mind a mai napig aktuális gondolat.

És most már nem ítéletet mond a szerelmi tükör által élesen látó író, hanem ötvözni akarja az idealizált és a valós haza értékeit: össze kellene gyúrni a finn alaposságot, logikát, részletfinomságot, természetes ösztönösséget, a kollektív keretek közé való önkéntes beilleszkedés képességét a magyar fantáziával, lendülettel, nagyvonalúsággal és nem utolsósorban kíméletlenséggel, „s megoldódnék a magyar titok: az új Magyarország titka” (i.m. 288).

Sokszor visszatér Kodolányinál a féltő gondolat, hogyan viszonyulnak a finnek az író hazájához. Mert ahogy az író viszonyult Finnországhoz, azt még finn barátai is túlzottnak, elfogultnak tartották. Megnyugtatja az az érzés, hogy a finnek nem azonosítják a magyar társadalom – szerintük – hibás szerkezetét a magyarsággal. Ha ez így volt, talán segít nekünk is abban, hogy mi se azonosítsuk az uralkodó finn politika egyes – szerintünk rossz – lépéseit a finnséggel.

Mert én is – ha megengedik emlékeim felidézését – rajongva, nagy tisztelettel és szeretettel és nem is kis mértékben irigykedve néztem Finnországra első útjaim során. Még a finnlandizáció hintapolitikáját is értettem és elfogadtam. És ahogy Kodolányi is, én is kijózanodtam, főleg az utóbbi egy-két évtizedben.

Kíváncsi volnék, hogy a nemzetét a szerelmi tükrön át is élesen látó, s azt hellyel-közzel méltán ostorozó Kodolányi János a mai viszonyok között hogyan látná a két ország viszonyát. A Suomi titka című könyvben már kevésbé vakítja el a szerelem, mint ahogy történt ez a Suomi, a csend országában, s megszólal olyan hang is, amelyik mintha napjaink aktuális helyzetéről szólna, amikor így ír: Finnország „történelmének minden nyugtalan változása közepette is szerves része volt és maradt mindmáig az észak-európai kultúrkörnek.” „Minket, magyarokat azonban olyan nép tartott megszállva, amely egészen más kultúrkörhöz tartozott, s egészen más volt a vallása is: az oszmántörök.” (Kodolányi János: Suomi, 223) Hát innen a mi jelenlegi félelmünk, innen táplálkozik Európa-féltésünk, s ebben a táplálkozásban meglehetősen magunkra maradtunk, s nem csak azért, mert – egy merész szemantikai asszociációval élve, ha már a táplálkozásnál tartunk – Kodolányi már annak idején is Finnországban „az [ételek] elkészítés[é]ben egész Északon csak született antitalentumokkal” találkozott (i.m. 155).

Kíváncsi volnék arra is, hogyan vélekedne a Finnországba szerelmes, ugyanakkor hazája és az európai kultúra iránt elkötelezett Kodolányi János a hivatalos finn politika vagy Finnország egyes politikusainak Magyarország-ellenes megnyilvánulásairól, még a finn-magyar társaság lapjában is rendszeresen megjelenő, Magyarországot elítélő írásokról. El tudná-e választani az úgymond hivatalos politikát és a népet?!

Suomi – ha Magyarországhoz való viszonyulását nézzük – már nem a csend országa. Ehelyett ricsaj van, gonosz, hazug ricsaj. Egynémely politikusai és a sajtó, ha egyáltalán foglalkozik Magyarországgal, csakis elrettentő példaként emlegetve, általában hamis adatokra támaszkod-va, s a pontosító véleményeknek – a másoktól fennhangon megkövetelt demokrácia és nyitottság legnagyobb dicsőségére – helyt nem adva. És Suomi titkára is fény derült. A titok a másoknál mindent jobban tudás, a kioktatás – a főáramlathoz, a mainstream-hez minden áron való kapcsolódás okán. Filológusok oktatják ki és ócsárolják a magyar kormányt, miközben mások szakmai eredményeit sajátjaikként elkönyvelve villognak a világban.

Fél évszázad hosszú idő, ennyi, de még rövidebb idő alatt is megváltozhat nem csak egy embernek, hanem egy országnak vagy vezetésének a nézete, ideológiája – például hol a történemi körülmények okán. A II. világháború idején, amikor a finnek az oroszok ellen harcoltak, Risto Ryti finn elnök még így nyilatkozott a magyarokhoz fűződő kapcsolatról: népeink fegyvertársak, akik a közös ellenség ellen, az európai kultúra védelméért harcolnak, mindkét nép a Nyugat védelmezője. Finnország ma egészen másként vélekedik: elítéli Magyarországot azért, mert továbbra is az európai kultúrát védelmezi a pusztító, erőszakos, egyedüli uralomra törő iszlám megszállás ellen.

Szeretném újra tisztelni és szeretni Finnországot. Ám ehhez – az én szerény értékrendem szerint – vissza kellene térniük a Risto Ryti és mások képviselte esznényhez, s feladni, hogy min-den áron igazodjanak a mindenkori liberális fősodorhoz, a mainstreamhez.

Finnországgal kapcsolatban Magyarország csendes – az volt Kodolányi idejében, és az ma is. Sajnos, ez az érdektelenség csendje. Tanulságos, hogy mi minden nem változott meg a nyolc évtized alatt, amennyi idő Kodolányi János finnországi utazásai és napjaink között eltelt. Már Kodolányi panaszkodott arról, hogy a sajtó véleménye szerint Finnország nem érdekes, mert nem játszik fontos szerepet Európában, ezért kevés a róla szóló híradás. Ma nem tudom, mire hivatkoznak, de a helyzet nem változott. Ha valaki például magas norvégiai kitüntetést kap, a „királyi” magyar rádióban félórás beszélgetést folytatnak vele, a hasonló finn kitüntetés még kisbetűs hírként sem jelenik meg a sajtóban, nem is beszélve rádióban elhangzott riportról. Lehet, hogy ebben a finnugor nyelvrokonság széleskörű elnemismerése is szerepet játszik.

Bizony, bizony mondom néktek, amiképpen változik a ti hitetek és változnak a ti cselekedeteitek, akképpen változik az én ítéletem is a ti hitetekről és a ti cselekedeteitekről.

 

2 hozzászólás

#1 Kovács István 2018. 06. 1. 15:50:37

„Lehet, hogy ebben a finnugor nyelvrokonság széleskörű elnemismerése is szerepet játszik.”

A közelmúltban Németh Endre, Fehér Tibor, is feszegették ezt a „finnugor nyelvrokonság széleskörű elnemismerése” kérdéskört egy könyv a – Genetika és őstörténet – kapcsán kirobbant vitasorozatban a NYESTen.

„Élénken foglalkoztatja a szakmai közvéleményt, hogy mi lehet az oka a tudományos nézetek, és azon belül a finnugrisztika eredményeinek rendszeres megkérdőjelezésének a magyar társadalomban. A válaszolók rendre külső okokat jelölnek meg az alternatív elméletek térnyerésével kapcsolatban. Mi azt gondoljuk, hogy érdemes a tudományos közösségnek önmagában is keresnie az okokat.”

Azonnal jött is a válasz a szokásos finnugrista megsemmisítő vélemény, a „kisajátított igazság trónjáról”:
„A magam részéről szívesen folytatnék termékeny, előrevivő vitát, de úgy látom, ehhez a feltételek nem adottak.” ( Fejes László – 2018 )
Mindezt egy olyan vita lezárására gondolta alkalmasnak Fejes, amelynek első fejezetében – az említett könyv bemutatása kapcsán – az alábbi megállapítást tette:

„A Genetika és őstörténet szerzői saját tudományterületükről kilépve tipikus áltudósként viselkednek… Ennek következtében a Genetika és őstörténet az abban szereplő, általunk vitatni nem kívánt, minden bizonnyal megalapozott genetikai eredmények ellenére összességében mégis inkább tekintendő áltudományos, mint tudományos műnek.”

Úgy tűnik a finnugrisztika valóban nem tud leszállni a „kisajátított igazság trónjáról” amelyre még születésének hajnalán ült fel, hogy onnan harsogja „megsemmisítő véleményét”.

Mind ez idáig, még nem igen tapasztaljuk azt a „lázas keresést” – de türelemmel várunk.

#2 Kovács István 2018. 06. 2. 19:18:29

„Szeretném újra tisztelni és szeretni Finnországot. Ám ehhez – az én szerény értékrendem szerint – vissza kellene térniük a Risto Ryti és mások képviselte eszményhez, s feladni, hogy minden áron igazodjanak a mindenkori liberális fősodorhoz, a mainstreamhez. Finnországgal kapcsolatban Magyarország csendes… „Lehet, hogy ebben a finnugor nyelvrokonság széleskörű elnemismerése is szerepet játszik.”

Nem gondolnám, hogy a „finnugor nyelvrokonság” elnemismerése valaha is a finnugor nyelvű népekkel szembeni ellenérzésekből táplálkozott volna. A „maistream” ugyan gyakran hangoztatja, hogy az ellenvéleményt megfogalmazók a „halszagú – halzsíros – rokonság” ellen tiltakoznak, ez-az aforizma azonban egyáltalán nem a „finnugorellenesek találmánya”.

A “halszagú atyafiság” első igazán fajsúlyos megjelenése a finnugrista Barna Ferdinánd “Vámbéry Ármin: A magyarok eredete czímű műve néhány főbb állításának bírálata” című, 1884-ben megjelent munkájában, fordul elő, először. A kifejezés azonban nem Barna Ferdinánd elméjének szülötte 1884-ből, mivel már korábban is létezett (Bánóczi József, Révai Miklósról szóló írásában 1879-ben) tehát már 5 évvel Barna Ferdinánd előtt.

Bánóczi József (1849 – 1926 ) Révai Miklós (1750-1807) szájába akarja adni a „halszagú rokonság” kifejezést, (Révai Miklós élete és munkái című művében) amely azonban Révai idejében nagy valószínűséggel még nem is létezett.

„Révai megismerkedett Sajnovits munkájával is, mely a magyar és lappnyelvet túlozva mondja azonosnak — idem esse. Tudjuk, Révai hazafisága is röstellette a halszagú rokonságot. Baróti és Rajnis elfogadták — de az ő bíráló eszének, az ő nyelvészeti érzékének több kellett.” (Bánóczi József: Révai Miklós élete és munkái – 1879)

Bánóczi, tehát ugyanazt próbálja Révai szájába adni, mint amit 5 évvel később Barna Ferdinánd akar Vámbéryéba.
„…szegény magyar nemzet, még csak az eddigi jámbor hitedet is el akarnák rabolni azok a finn-ugor nyelvészek, melyszerint te »keleti nép« vagy, nem pedig holmi csipp-csupp halzsir-faló s nyomorú életét halászat- és menyétfogdosással tengető népségtől egy ágról szakadt néptöredék.”( Barna Ferdinánd: Vámbéry Ármin: A magyarok eredete – 1884)

Vámbéry azonban soha nem írt le ilyent, Ő ezt írta:

„Méltán kérdezhetjük, hogy a mondottak után akadhat-e még valaki. ki azt, állítja, hogy a magyarok népe… mely végre déli és nyugati rabló hadjáratai következtében az akkori Európa előtt félelem és remegés tárgya volt, hogy ez a magyar nép a békeszerető halászat- és menyétvadászattal foglalkozó ugoroknak egy ágról szakadt édes testvére.”

A magyar – finn kapcsolat tehát egyáltalán nem a „nyelvrokonság széleskörű elnemismerésétől” olyan, amilyen, bár kétségtelen, hogy kevesen tettek többet e kapcsolat „szétzilásáért” mint éppen az a finnugrisztika, amely a „kisajátított igazság trónjáról mondja el megsemmisítő véleményét” – mint láttuk éppen azoknak a szállóigéknek a felhasználásával – amelyeket ő maga talált ki, vélt–, vagy valós,- ellenfelei lejáratására

Új hozzászólás