Könyvtárunk oltalom alatt álló darabjait rakosgatva megláttam az egyik asztalnál a szép Juhásznét (tényleg így hívják) és egyik munkatársát, az agglegény Kerekes Istit. A szép Juhászné férje igen elfoglalt ember, sokat van külföldön, a család nélküli, magányos Isti viszont mindig ráér. A mi kis városunk már évek óta megszokta, hogy ők ketten többnyire együtt mutatkoznak. No lám, ötlött fel bennem hirtelen, csak nincs ezek között valami?

Nem mintha érdekelne a dolog, hiszen magánügyről van szó, csak megjegyzem, hogy az ilyen bejáratos személyeket régebben házibarátnak hívták. Azt hittem, erre az alantas intézményre már nincs szükség, miután a kilencvenes években városkánkba is betört az úgynevezett szexuális forradalom. Hja, vannak ősi mesterségek, és lehet, hogy az állandósult kísérő ezek közé tartozik.

Eszembe is jutott rögtön Füst Milán egyik novellája, A cicisbeo, amelynek cselekményét a modern tollforgató a reneszánsz világába helyezte. Aki nem ismeri a szót, a cím alapján okkal gondolhat cicikre, de olasz eredetű elnevezés lévén, kiejtése csicsiszbeó, jelentése pedig széptevő, udvarló, lovag. A cicisbeátus mint fogalom és a mindennapi élet velejárója valószínűleg Genovából indult hódító útjára. A városi kereskedők – feleségüket otthon hagyván – gyakran utaztak messzi vidékre. Az asszony egyedül nem járhatott el sehova, még az utcára is alig tehette ki formás lábát. Szükség volt minden gyanú felett álló, rendszeres testőrre, akivel az elárvult hölgy a nyilvánosság előtt, estélyeken, társaságban is megjelenhetett anélkül, hogy a pletykaéhes, kandi népség összesúgott volna a háta mögött. Nagybácsi, sógor, köztiszteletnek örvendő szomszéd, tekintélyes ismerős, vagy akár a helybeli pap is vállalhatta az őrző-védő szerepet, de ha senki sem akadt a közelben, megtette a jó kötésű, gazdag nemes úrfi is, akit – korabeli escortként – kifejezetten erre a célra szerződtettek.

Ez a szokás annyira elterjedt, hogy már az odahaza tartózkodó módos polgárok is házibarát után néztek, sőt szinte versengtek azért, hogy asszonyuknak minél előkelőbb, csinosabb gavallérja legyen. A cicisbeo valóságos családtaggá vált, jószolgálati ténykedésének elfogadása odáig fajult, hogy fontos társadalmi eseményekre már eleve együtt hívták meg az édes hármast. A férj nem csak tűrte a legyeskedő lovagot, hanem hálás is volt a cicisbeónak, hogy mentesíti őt a nyűgnek érzett apró-cseprő kötelezettségek alól. Idősebb férjek nagyrészt még házastársi jogaik csorbításába is beletörődtek, különösen, ha ők maguk már csak ritkán, vagy egyáltalán nem tudtak eleget tenni férfiúi feladatuknak. Így mindenki jól járt. A férj végre kudarc nélkül, nyugodtan alhatott, mialatt asszonya, ha úgy kívánta, kedvére játszadozott, és még a cicisbeo is megkapta jutalmát fáradozásaiért.

Füst Milán novellájában a halálra készülő, elaggott mester egyre inkább féltékenykedik felesége hivatalos udvarlójára, s amikor az ifjú eléggé átlátszó ürüggyel náluk tölti az éjszakát, lefekvés után neje hálókamrájába indul, hogy váratlan ellenőrzéssel fenntartsa a ház erkölcsi rendjét. A sötétben botorkálva már a zeneszobából gyanús hangokat hall, nevetgélést, suhogást, hörgő sóhajtást, apró, halk sikolyokat. Mielőtt azonban rányitna a hancúrozó párra, lázas képzeletében megjelenik előtte hajdani, szeretett mestere, aki pallossal állja el útját, és jobbjával a kijárat felé mutatva jelzi, hogy ne lépjen be, mert a látvány nem emberszemeknek való, a leleplezés egyébként is megalázó lenne mindkét részről, a saját életét pedig csak még jobban tönkretenné. Bizony, meggondolandó szempont!