Pusztay János

Puszay János

Halmai Tamás

Halmai Tamás

Magyari Sára

Magyari Sára

Balázs Géza

Balázs Géza

Pomozi Péter

Pomozi Péter

Kóródi Bence

Kóródi Bence

Kövesdy Zsuzsa

Kövesdy Zsuzsa

Fráter Zoltán

Fráter Zoltán

Minya Károly

Minya Károly

Ilosvay Selymes Pál

Ilosvay Selymes Pál

(Ny)elvi kérdések   1-100.

Horváth Péter Iván

Horváth Péter Iván 100 ismeretterjesztő írása

Írások

Nyelvemre harapva
1-75.

Hartay Csaba

Hartay Csaba 75 szatirikus nyelvi írása

Írások

Most mit mondok, Zsófi?
Színház és nyelv 41.

2018.02.25.2 hozzászólás

Talán többen tudják, főként azok, akik megrögzött színházlátogatók, hogy a színész, ha súgásra vár, kicsit oldalra néz, esetleg oda is megy, közel a súgóhoz, esetleg megismétli az utolsó mondatot, jelezve, hogy segítséget kér.

Nyilván a színészek ezt jobban tudják, én az alábbiakban az eddig tapasztalt, súgáskérő módszereket vagy elakadást elhárító eszközöket kívánom többek között bemutatni.

Pankotay Igor és Goztola Krisztina kedves, bájos, Két szív – egy ritmusban című, lélekmelengető pódiumestjükön dallal és néhány kabaréjelenettel szórakoztatták a közönséget. Mígnem az egyik vidám jelenetben Krisztina összekeverte a lapjait. Így időt kellett szerezni, és a gáláns férj (mert ők egyébként egy pár) a segítségére sietett, és így folytatta gondolatmenetét: Ugye azt akartad mondani, hogy … és innen jött Krisztina szövege. Aztán sorba rendeződtek a lapok is…

Különös színmű Ivan Viripajev drámája, az Illúziók. A Rózsavölgyi Szalon előadásában láttam. Sajátos az előadásmódja. „A narrációt a dialógusokba applikáló, az eseményeket több nézőpontból elmesélő szövegek” két házaspár zűrzavaros érzelmi kapcsolatairól, titkairól, illetve azoknak értelmezési variációjáról szólnak. (Urbán Balázs) Egy kicsit egyszerűsítve: a párbeszédes részek is monológ formájában hangzanak el, így óriási mennyiségű szövegeket kellett elmondaniuk a színészeknek. És bizony bekövetkezett, ami bekövetkezhet: az egyik szereplő belezavarodott, a súgás sem segített már, így kérte a nézők elnézését, és azt, hadd kezdje újra elölről. A mellettem ülő színész nagy tapssal honorálta a bátorságát, ő tudja leginkább, milyen nehéz ez a szakma…

A legfrappánsabb súgáskérést a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház Asszony asszonynak farkasa című előadásán hallottam. Az egyik női szereplő olyan beszédrésznél tartott, amit viszonylag gyorsan és ugyanazon a hangmagasságon mondott, és amikor elérkezett a rövidzárlat, ugyanezzel a modalitással és tempóval egyszer csak azt mondta: Most mit mondok, Zsófi? Szerintem csak én vettem észre, mert Zsófi, a súgó rögtön mondta a kulcsszót, és már folytatódott is a jelenet. Szinte csak egy tized másodpercre állt meg.

Egyéb sajátos bakik is megakaszthatják az előadás menetét. Soha nem felejtem, egy alkalommal a nyíregyházi stúdió színpadán az egyik színész véletlenül belerúgott egy vízzel teli, óriási akváriumba, ami természetesen a díszlet része volt, és özönvízszerűen árasztotta el az egész teret. Természetesen kényszerszünetet kellett tartani…

Az igazi színházba járó esetenként ugyanazt a darabot megnézi kétszer, sőt háromszor is. Ez történt velem is régen (1994 nyarán!), Kisvárdán a Várszínházban háromszor néztem meg A windsori víg nők című előadást, és természetesen a harmadik egy klasszissal jobbra sikeredett a többinél. Azonban nem ez a lényeg. Hanem az, hogy miért más az, ami ugyanaz… Azaz miféle különbség volt a három előadás között? Mindenekelőtt azért más, mert maga a rendező vagy a színész változtatott a közönség reakciói (taps, nevetés) alapján. Ez történt ebben az esetben is, a Shakespeare-előadás premierjének a túlzott pergése a harmadik napra lelassult. Így érthetővé vált a mellékszál is, nem beszélve arról, hogy a hatásszünettel is kitartott replikák, poénok sokkal jobban ültek. Természetesen nagyon sok múlik a publikumon is. Ha van néhány olyan színházrajongó, aki jó kedélyű, gyorsan veszi a lapot, mondhatjuk úgy, hogy akkor előnevetőként magával ragadja a nézőket. (Az más eset, amikor egy néző nem akkor nevet, amikor kellene, vagy túl későn érkezik meg hozzá a poén, vagy különösen sajátos kacajra tud fakadni. Az már „elviszi a show-t”, a színészek sem kedvelik. Vagy esetleg mosolyognak rajta?) Érdekes példaként említhetem meg azt az esetet, amikor egy férjet a feleség minduntalan oldalba bökte, ha az valamilyen pikáns, humoros jeleneten a szó jó értelmében felröhögött. Nyilván a feleség (ál)szemérmessége diktálta, nem elég, hogy a színpadon pajzán dolgok történnek, még csak az kellene, hogy valamelyik ismerősük észrevegye, „ők is benne vannak”.

Azt hiszem, minden színházi dolgozó retteg attól, hogy valamilyen nem várt, (bal)esemény történik a színpadon. Nos, Kisvárdán a Víg nők előadásán ez is megtörtént, nem nagy, mindössze annyi, hogy a ruhaszárító kötél beleakadt az egyik díszletstégbe, és sehogy nem akart onnan kiakadni. Pedig szükség lett volna rá, mivel a jelenetben ruhákkal tűzdelte volna tele az egyik női szereplő. Nem sokan vették észre a malőrt, bár egy kissé megzavarta a színészeket.

Mindig is szívesen írtam a színházi előadásokról – nem kritikát, hanem beszámolót – a megyei napilapban. Egy alkalommal rosszkor rosszul fogalmaztam. Azt találtam írni az egyik női-férfi páros játékáról, hogy annyira hiteles volt, hogy az ember azt hinné, egyébként is van köztük valami. A cikk megjelenése utáni napon a féltékeny férj ment számon kérni a művelődési ház igazgatójától, hányadán is állnak a dolgok. Megúsztam.

A nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház az Asszony asszonynak farkasa című előadásának egyik jelenete. Fotó: Trifonov Éva

 

2 hozzászólás

#1 Házi 2018. 02. 26. 15:26:05

Minya tanár úr egyszer írjon a szereposztó díványról is mint kellékről (akkor lehzet hogy nem fogja megúszni)

#2 Minya Károly 2018. 03. 11. 11:30:45

Köszönöm a tanácsot, és még elfelejtettem megírni, hogy mi a vélemény a több, mint háromórás előadásokról, valamint arról, ha a nézőket, akár akaratuk ellenére is, be akarják vonni az előadásba.

Új hozzászólás