Prológus

Bizony, mondom nékëd , nyájas olvasó, hogy az embërëknek nyelvei is mëg tudnak halni, és ennek maga az embër az okozója. A nyelv elmúlása történhet hirtelen halállal, midőn az embër elveti anyja nyelvét s vësz helyëttë másikat, akár csak ha tiszta, díszës gyolcsingét vetné a trágyadombra és viselnë helyëttë idegën holmit. De halhat a nyelv lassú halállal, mikoron az embër nëm törődvë annak értékeivel, nëm ápolja, nëm gondozza, hanëm csak hanyagul bánik velë, akár csak ha a díszes gyolcsingët tisztítás és féltő gondozás nélkül viselné, amíg csak az széjjel nëm szakad, de még akkor is hordja, aztán végül a trágyadombra hajítja.

Gutta in mare láthatjuk, hogyan gyilkolásszuk nap mint nap az édës anyanyelvet, akár ha az kirurgus mindën nap lëvágna néhány hüvelyknyit a lábunkból, amíg az végül is el nëm fogy nagy kínlódások közt egésszen.

Mëg hát a nagyon fájdalmas cirkumstancia, hogy anya nyelvünk földjë széjjel daraboltatott vala, és bizony az idegënbe szakadt részekën nyelvünk még nagyobb veszélyben vagyon. De tekéntetës Pomozi Péter uromnak erre is van recipéjë, az Magyar nyelvű otthon, ami megmutatandja, mi tévők lëgyünk, ha nëm akarunk – ahogy Hërdër jósolta volt harmadfélszáz esztendőkkel ezelőtt – fölolvadni az más nyelveknek tengërében.

Illyen gondolatok aggasztják ennek a könyvnek a szërëzőjét, mellyhëz ez prológust írom. Aprólékossan mëgmutatja, hol vétkëzünk a nyelvben, de utat is mutat, mi lënnë a helyës. Példákat hoz régi korokból, bölcs embërëk gondolataiból, valamint a minapi és jelën napi tévelygésëkből, hogy okuljunk belőlük. Mëgmutatja az ostoba módit, melly olyan nagyon csábítja a fëlületës, nëmtörődöm embërt. Nëm – nëmës Kisfaludy Károly szavával – hazapufogtatásra van szükség, hanëm hosszú időre előretekintő politikára, mert – miként az erdőelvi Sütő András íródëák mondja – „amiképpen az utolsó szóval mindnyájan meghalunk, azonképpen az elsővel mindnyájan megeleveníttetünk.”

Úgy tartja a népi bölcseség, hogy susztërnak cipőjë, szabónak ruhája rëndës nincsen. Mind ebből kediglen az is származnék, hogy a nyelvvel foglalatoskodónak rëndës nyelvë nincsen. De hát amiként a négylábú ló is mëg-mëgbotlik néha, kibicsakolhat a népnek az ő bölcseségë is, legalább ezt mutatja tekéntetës Pomozi Pétër urom könyvë, amelly igen csak bővibe van az tollforgatói erényëknek. Már csak ezért is kézbe këll vënni, hogy irályt tanulhassunk.

Írtam vala kedig mind ezën szókat tekéntetës Pomozi Pétër uromnak könyvéhëz, mellynek címë vagyon Karin és Trianon. Të kedig, nyájas olvasó, forgasd szorgosan, üdvödre lészën. Ahogy Sylvester János urom már sok száz évek előtt megírta volt:

„Gyűjtsd a tudást, mert látod, pusztul minden e földön,

És csak a szellemi kincs élheti túl a halált.”

Kelt vala Badacsonytomajban, a.D. 2017, pünkösd havának 10-dik napján

Janus Desertus

[1] Janus Desertus Pusztay János írói álneve.

Pomozi Péter: Karin és Trianon. Anyanyelvünk a változó időben. Budapest, 2017.

A könyv az e-nyelv.hu-n hamarosan megrendelhető lesz.