Pusztay János

Puszay János

Halmai Tamás

Halmai Tamás

Magyari Sára

Magyari Sára

Balázs Géza

Balázs Géza

Pomozi Péter

Pomozi Péter

Kóródi Bence

Kóródi Bence

Kövesdy Zsuzsa

Kövesdy Zsuzsa

Fráter Zoltán

Fráter Zoltán

Minya Károly

Minya Károly

Ilosvay Selymes Pál

Ilosvay Selymes Pál

(Ny)elvi kérdések   1-100.

Horváth Péter Iván

Horváth Péter Iván 100 ismeretterjesztő írása

Írások

Nyelvemre harapva
1-75.

Hartay Csaba

Hartay Csaba 75 szatirikus nyelvi írása

Írások

Január a Don-kanyarban
Nyelv(es) irodalom 8.

2018.01.20.1 hozzászólás

Január 16-án írom e sorokat.  Eddig tartott a hosszú, meleg tél, most leesett végre egy kicsi hó, ha kinézek az ablakon, minden gyönyörű deres.

Égi jel, figyelmeztetés, eszembe ötlik egy másik, vastag hótakaró alatt nyugvó táj, a kegyetlen doni hómező, a 2. magyar hadsereg elmondhatatlan szenvedésének színtere.

A 2. magyar hadsereg a Magyar Királyi Honvédségnek az 1941/1942-ben érvényes hadrendben nem szereplő alakulata volt, amelyet 1942-ben állítottak fel, és a keleti hadszíntérre küldték harcolni. A hadsereg 1943 januárjában a Voronyezs körzetében vívott harcok során rendkívül súlyos, megsemmisítő veszteségeket szenvedett. A Don-kanyarban vívott harcok a magyar hadtörténelem legszomorúbb fejezetei közé tartoznak: a megfelelő fegyverzet és felszerelés nélkül kiküldött, lehetetlen feladattal megbízott honvédek ezrei szenvedtek és vesztek oda az orosz télben.  A mínusz 45 fokos télben, amelyben az emberi nedvek jéggé dermedve, csörömpölve hullottak alá, abban a télben amelyben a katonák kenyérzsákjában nem volt kenyérdarab, csak morzsa, mert csak azt tudta a száj melege kiolvasztani. A január 12-én megindult doni áttörést, az utána következő négynapos doni poklot megélt katonák mesélték ezt nekem abban az éjszakai rádióműsoromban, amelynek emléke kitörölhetetlenül bennem él.

DÖBRENTEI KORNÉL: LEVÉL
Édesapa,
sírodról önmagukba hátrálnak a tulipánok,
légy nyugodt, rendezetten, nem fejvesztett csürheként
tolonganak a hadiúton, szétrobbant szíved
emlékhelyére vissza, s begubóznak ott a maradandóság,
böjtre kész, elbölcsült bábjaiként, míg te egyre
gyakrabban biciklizel át, chagalli lebegéssel,
tengelyig baljós fényben, éjszakáim rettenetes
mocsarán, hol forrón homlokba fuló kék töviseket
terem az álom, szálegyenesen ülsz, mint a Villám
nyergében, összeforrván egy testté vele, fejed
kitartva az állig érő időből, szimatolva nézel
szembe a megbüdösödött fegyvercsövekkel, s lovad,
mint holtvágány-ingerelte, habosan fújtató
gőzmozdony, beléburkol aromás páragomolyba,
elmosódottan látszol a fagytól felmart brjanszki
virradatban, gyöngéden elmázolt akvarell,
átsejlik rajta az idilli kentaurság, de csörrenve
összetörik a hómezővel puhára kibélelt
üvegharang, minden távlatok áttetsző kalapja,
s ólombögöly-felhő csap le rád. Surrog a villogó,
küllő-terpeszek feszítette kerék, karikázol
a pékhez, a tömör, verőfényes kenyérillatnak
nekitámasztod a bringát, akár a Karavankák
szikláinak a hátad, egy orosz páncélos-ék
rombolta, kora áprilisi délelőttön, füledből
kétoldalt hosszú, vörös zsinórként kilóg a vér,
valamely magaslesen az Isten ül s gombolyítja
szorgosan, köpenyed detonációktól ámulóvá
tágított, óriás pórusain a szél ki-be terelgeti
a tavasz-szaftos gyümölcsfák lélegzetét s a
főhivatású halottak konkrét szagát, tisztán,
mint az avatási kard, szentlászlós fogadalmadtól
hevült-eltökélten, szál pisztollyal a kézben vezeted
az ellenrohamot és lassan beléveszel
mokány magyarjaiddal a tátongó kenyérzsákba,
surrog a tulipán-lét-kerek, két kerék, chagalli
lebegéssel biciklizel át, hátul a csomagtartón
a poggyász, a fölélhetetlen tartalmú kenyérzsák,
ledobod, hozzám libeg, látszatra könnyeden, mintha
menetközben kimorzsállott volna belőle a tanulság,
vele hullik egy bogárgyűjtemény is, csíborok,
szarvasbogarak közé szúrva vitézségi érmed
megragyog, visszasajdul benne a stoplámpává
zsugorított nap, amint elpedálozol menny iránt,
még visszaintesz, s emlékeztetőül fehér kesztyűs
kezed kondenzcsíkját éjszakámba belekarcolod.

„Bomba bomba hátán robbant, még a hó is égett” – emlékeztek egykor Sára Sándor  Pergőtűz című filmjének szereplői. Ma is pereg előttem vetítetlenül is a végtelenített fehér-fekete film, magyar katonák a hóban, mínusz 45 fokban, nyári zsávolyban. Az egykori katonalevelek részletei szállnak a levegőben hazafelé: „Tudatom Veletek Anyukám…”  -ebédre forralt hólé, jó esetben….  „milyen szép lesz, majd ha…” –másfél órás pergőtűzben, mint a dobverés…    „ A vállát is megráztam, de nem szólt…” – némelyiknek csak a köpenye sarka látszott ki, másiknak feje vagy keze a hóból…   „Csókold meg a gyerekeket helyettem is…” –    kiáltás a hó alól….  „csak láblövésem van…”  – mindenki tudja: a legkisebb vérveszteség a biztos halál…  „én hála Istennek jól vagyok…”  – a csontján járó, üszkös lábú katona…  „haza akarok menni, zászlós úr…” –  távolban a szoborrá fagyott ló alakja dereng….   „bizony kicsi szívem…”  – a két hete le nem húzott, papírtalp helyett felkötött talpú bakancs…  aztán a hadiparancs: „Sisakot hordd kézben, légy jókedvű…”  – az orosz  falu, ahová egész éjszakai gyaloglás után hajnalban visszaérsz… a sebesültszállító szán, rajta a haldokló katona, mögötte kis fekete gombolyag, a menyasszony ajándékozta puli szalad… „maradok a messzi távolból is…”    Végül az utolsó kép előttem: Usztics Mátyás, a színész, aki kezében a katonalevelekkel, – feladva mesterségét – a stúdió filcasztalára borul zokogva…

Beszélni róluk nem lehetett, nem volt szabad.  Kibeszéletlen, most már kibeszélhetetlen, néma sebek. Megbocsájthatatlanul, jóvátehetetlenül…

BISZTRAY ÁDÁM: KOPJAFA, ÚTRAKÉSZEN
Ősszel indulnak,
hó érkezte előtt Voronyezsbe,
egy kopjafát visznek magukkal
százezer jeltelen sír
fejéhez tűzni,
de nem tudni, hogy osztható
és egyesíthető a gyász,
amit eddig titkolt három nemzedék,
tábori lapot, rózsaszínt,
sírós várakozást,
otthon meggyújtott mécset,
régi dobozban legalul
az utolsó fényképet.
Nincs helye nevének a gránitobeliszken,
nem lehet az ismeretlen katona,
kit államfők koszorúznak,
kitagadottságban lakik a mezők mélyén,
mióta elhallgatott a pergőtűz
és piros hóban a végső kiáltás.

1 hozzászólás

#1 K rezso 2018. 01. 23. 16:28:02

Koszonom ezt a meghato megemlekezest azok neveben is, akik mar nem olvashatjak

Új hozzászólás