Nem mintha a hideg napokon állandóan a Városligetben bolyonganék (túl gyakran máskor sem szoktam), keresve a régi vurstli eléggé eltűnt nyomait, de a készülődéshez és a meghitt estéhez számomra egyre inkább hozzátartozik ez a történet. Liliom, a ligeti hintáslegény elszerencsétlenkedi az életét. Szeretne jól, gondtalanul élni, de dolgozni természetesen nem hajlandó, hiszen ő „művész”. Nagy kegyesen elfogadja a kis cselédlány, Julika odaadó szerelmét, de nem becsüli meg sem az őszinte érzéseket, sem a gondoskodást, amit tőle kap. Még meg is üti a kis cselédet, ami már önmagában felháborító. Csaknem visszatér régi életéhez, a körhintára csábító mutatványokhoz, az olcsó mulatságra vágyó, bókokra éhes nők szédítéséhez. (Vajon nem innen származik a „hintába ültet”, „meghintáztat”, „hintáz-hantáz” kifejezések „nagyokat mond”, „lódít”, „lóvá tesz” jelentése?) Amikor azonban megtudja, hogy Julika közös gyermeküket várja, lemond a további hódításokról, és azon töri a fejét, hogyan járulhatna hozzá a család fenntartásához. Merő jó szándékból a bűn útjára lép, hogy némi pénzt szerezve bizonyítsa apai felelősségét. De hiába akar jót (rossz módon, útonállással), a remélt pénzt előre elkártyázza, a rablást elügyetlenkedi, szégyenében és tehetetlenségében a rendőrök előtt szíven szúrja magát.

Az égi ítélőszék előtt, a mennyei őrszobán tizenhat évi tisztítótűzre ítélik, annak letöltése után pedig egy napra visszamehet Julikához és tizenhat éves lányához, hogy valami jót cselekedjen végre. Liliom ezt a lehetőséget is elpuskázza, veszekszik, és ráüt a lánya kezére. Ettől fogva nem róla szól a mese, és nem is csak Julikáról és a tizenhat éves lányról, hanem valami láthatatlan, mégis megtapasztalható érzésről. Az ütés ugyanis, amelyet lánya kezére mért a másvilági Liliom, és ami „csak úgy csattant” – nem fájt, sokkal inkább úgy hatott, mintha valaki megcsókolta volna a kezet, „mintha a meztelen szívét tette volna a kezemre!” Julika számon kéri a koldusnak öltözött Liliom viselkedését, de ő maga sem érti, hogy miért nem haragszik az egyre ismerősebbnek tűnő ismeretlenre. Miután Liliom sikertelenségének tudatában eloldalog a mennyei detektívek kíséretében, a tizenhat éves lány, még mindig a csodás jelenés hatása alatt, megkérdezi édesanyját: „veled már megtörtént az, hogy valaki rád ütött, és te nem érezted?” „Igen, fiam. Már az velem megtörtént” – hangzik a felelet. A lány hitetlenkedve faggatja anyját: „Hát lehet az, hogy ilyen nagyot, ilyen erős nagyot ütnek az emberre… és aztán az nem fáj?” Julika csendesen válaszolja: „Igen, fiam… az lehet. Megütik az embert… és… és nem fáj.”

Annak a karakternek a felvázolása is érdekes lenne, akinek sohasem sikerül jót tennie, hiába akarja. De Molnár ennél többet mond. Az esetet azok felől is bemutatja, akiket bántanak, akik elszenvedői mások buta tetteinek. Célja azonban nem az akarnok, önkényeskedő mákvirág megbélyegzése, ennél mélyebb felismerésre hívja fel az olvasó és a néző figyelmét. Az ember akkor viseli el a csapást, ha valójában nem is érzi, mert azt, akitől kapja, életre szólóan szereti. A szeretet a darab igazi főszereplője, a szemérmesen titkolt, ám annál erősebben dobogó, szívben lüktető szeretet.

Áldott karácsonyt mindenkinek!