Kilépve a helyi, tájjellegű könyvtár kapuján, sétáló pár jött velem szembe a múltkor, és akaratlanul is fültanúja voltam, miközben elhaladtak mellettem, hogy az éltesebb úriember azt mondja a jóval fiatalabb, csinos hölgynek: „Átvinném én még magát a vízen!” Gyorsan körülnéztem, hol van a víz, csak nem a Sajó vagy a Hernád vagy a Bódva bolondult meg és öntött ki annyira, hogy már idáig ér az áradat, de nem láttam egy fia pocsolyát sem. Ezek után világossá vált számomra, hogy a vén kecske szóképbe burkolt ajánlatot tett a takaros menyecskének. Virágos kedvemben rögtön dúdolni is kezdtem egyik ismert népdalunkat, az „Által mennék én a Tiszán ladikon, ladikon, de ladikon” kezdetű keserédes danát. Nem nehéz belátni a dalocska szexuális indíttatását, hiszen az énekes arról vágyakozik benne, hogy által menne, azaz átkelne a Tiszán, mert a túlparton, a városban lakik az ő galambja, a harmadik utcában, és piros rózsa, kék nefelejcs, ibolya virít az ablakában (nyilván a könnyebb azonosíthatóság kedvéért). Menne, menne a szerencsétlen szerelmes, de nem mer, ugyanis a lova hátán félrefordult a nyereg, és most attól fél, hogy a Tiszába esik, s beleveszve a habokba, végképp nem lesz a babájáé. Az egyértelműen kétértelmű szövegben nem csupán epedezésről van szó, hanem a közösülés konkrét igényéről, amit azonban a vágyakozó nem mer beteljesíteni. (Nem úgy az erejét fitogtató, dicsekvő ősz lovag!) Mintha az ének a Tisza két partjáról hangzana fel – hiszen a daloló először ladikon, aztán meg lovon akar útra kelni –, ráadásul mindkét szakaszt énekelheti fiú is, lány is, a sorok egymásnak felelgetnek sóvárgó szerelmesek módjára. Átmenni egyik partról a másikra, átvinni a szerelmet, ahogy Nagy László kérdezi – „S ki viszi át fogában tartva / a Szerelmet a túlsó partra!” –, odaférkőzni a másik rózsás-nefelejcses-ibolyás ablakához, vagy beleveszni a habokba, ez bizony az aktus szándékát jelzi. Megesik azonban, hogy a gyakorlatlan leányt vagy legényt félénksége gátolja a megvalósításban. A vágyott kivitelezést akadályozhatja például a félelem a korai beteljesüléstől, amely – elmerülve az érzelmi hullámzásban – még az előtt következik be, hogy a túlfűtött fiatalember a díszes ablakhoz elérne. Ha a lovagló pózban „félrefordul a nyereg”, s a sietős férfi házon kívül jut a csúcsra, a felszökő habok közt valóban nem lesz a babájáé.

Bár az utcai udvarlóvá vedlett Don Quijoténak éppen járhatott eszében ez a népdal, mégis valószínűbb, hogy megkörnyékező bókjának más eredete van. (Már csak azért is, mert ő nem csupán saját magát, hanem Dulcineáját is átvinné a vízen, nem félve semmiféle balesettől.) A mondás talán inkább ahhoz az olvasmányélményhez fűződik, amely régvolt ifjúságomat idézi, a Szanin (ejtsd: Szanyin) történetéhez, a ponyva és a szépirodalom határán álló, pornografikus részletekben bővelkedő, népszerű könyvhöz, annak is egyik hírhedt jelenetéhez. Mihail Petrovics Arcübasev (újabb változatban Arcibasev) orosz író regénye botrányok sorozatát váltotta ki a múlt század elején nálunk is, amikor Szabó Endre fordításában 1909-ben magyarul megjelent. Főszereplője az élet értelmetlenségét hirdető, az egyén szabadságát érvényesítő, kiégett, élveteg figura, aki nevetségesnek tart minden komoly eszmét. Amikor a városszéli tivornyázás közelében tartózkodó vonzó Karszavinát sürgősen hazahívják, Szanin felajánlja segítségét: „– Én majd átteszem kegyedet csónakon a túlsó partra, különben nagyot kellene kerülnie.” Némi illendő szabódás után elindulnak, de a lány ragaszkodik ahhoz, hogy ő evezzen. Persze nem bírja sokáig, s ahogy helyet cserélnek a ladikban, „Karszavina önkéntelenül belekapaszkodott Szaninba, erősen hozzáütődve a rugalmas keblével”. A kiéhezett hímet azonnal megvadítja a nő közelsége. „– Á! – sóhajtott fel csodálatos elragadtatással Szanin s fájóan, szenvedelmesen átölelte a leányt, úgy, hogy az hátrahajolva fellendült a levegőbe és ösztönszerűen a leeső kalapja és haja után kapott. A csónak még erősebben megingott és láthatatlan hullámok szaladtak szét mellőle a part felé. – Mit akar? – kiáltott Karszavina gyönge, női hangon. – Eresszen… az istenre kérem… mit csinál! – szólt tovább lihegő suttogással egy pillanatnyi félelmes szünet után, igyekezve magát az acélkezek közül kiszabadítani. De Szanin erősen, csaknem szétnyomva a rugalmas mellet, magához szorította a leányt, aki szinte fuldoklott s minden, ami még elválasztotta őket, valahová eltűnt. Köröskörül setét fű- és vízszag, különös hűvösség, hőség és csend volt. És a leány egyszerre csak elvesztette minden akaratát, eleresztette a kezét s úgyszólván semmit sem látva, nem hallva feküdt, valami égő fájdalommal és gyötrelmes kéjjel engedett az idegen férfiakaratnak és erőnek.” Szanin átvitte a nőt a vízen!