Skip to main content

A reformáció 500 éve és a magyar művelődés

- 2017. 10. 10.

Szokás mondani, ha Kálvin nem lett volna, lehet, hogy most nem magyarul beszélnénk. Van benne valami, de egy kis kiegészítést hozzá lehet tenni: Ha Luther és Kálvin nem lett volna, talán most nem magyarul beszélnénk. Akkor ma Magyarország valószínűleg a latin nyelvnek lenne egyik utolsó bástyája, esetleg egy latinizált magyart vagy éppen a németet beszélnénk. Persze az anyanyelvűség külső hatóerői mellett ott fáradozott száz és száz magyar prédikátor, író, költő, és a reformáció hatására elkezdett folyamatot olyan jelesek vitték sikerre, mint Kazinczy Ferenc, Széchenyi István, Petőfi Sándor és Arany János… A 16. században kezdődött folyamat a 19. században csúcsosodott ki: a reformáció a reformkorban.

Luther Márton szobra az Evangélikus Hittudományi Egyetem kertjében (Kép: BG)

A reformáció nem volt mentes a belső vitáktól. Az első, lutheránus irányzat után jött a helvét (kálvinista), Erdélyben az unitariazmus, majd pedig a szombatosság. A felekezetek között gyakori volt az átjárás, ahogy azt Dávid Ferenc prédikátor este mutatja, aki valamennyi irányzatnak harcos képviselője volt.

Magyarország a 16. századi tragikus politikai, katonai megosztottsága is oka lehetett a reformáció gyors terjedésének. Az emberközpontú új vallás, az olcsóbb egyház vonzerőt jelentett sokak számára.  A reformáció terjedésének fő eszköze azonban az anyanyelvűség volt. A Biblia jusson el mindenkihez a saját anyanyelvén, az istentiszteletek legyenek anyanyelvűek. Forradalmi hatása volt ennek a nagyon természetes gondolatnak. A világ befogadásának, megértésének legfőbb eszköze az anyanyelv. Ezt vitte át a reformáció a vallási tanításokra. A magyar reformáció első évszázadában öt Újszövetség és egy teljes Ó- és Újszövetség fordítás született. Az öt Újszövetség közül kettő, Pesti Gáboré és Sylvester Jánosé erazmista jellegű, ezt követte Heltai Gáspár, Melius Juhász Péter, Félegyházi János protestáns újszövetsége. A teljes protestáns Biblia Károlyi Gáspár és munkatársainak a fordítása, az 1590-ben megjelent Vizsolyi-biblia. Ez a Biblia mindenképpen fordulópont a magyar nyelv történetében: mert kiegyenlítettebb nyelvhasználata meghatározó hatása lett az irodalmi nyelv alakulására (hasonlóan a Luther által fordított német Bibliához), valamint a népnyelv alakulására is. A bibliafordítások mellett a zsoltárfordítások is figyelmet érdemelnek. A legkiemelkedőbb protestáns énekeskönyv Szenczi Molnár Albert zsoltároskönyve. A genfi zsoltárok átültetésével addig ismeretlen formákkal gazdagította a magyar verselést, egyúttal a szakszerű műfordítás mintaképe lett. Károlyi és Szenczi munkássága összekapcsolódik: Szenczi Molnár Albert Károlyi Gáspár környezetében tanúja volt a Vizsolyi-biblia fordításának és kinyomtatásának, nevéhez fűződik a Károlyi-biblia javított kiadása. A Károlyi-bibliából származó csaknem 150 kifejezést tárt fel Csűry Bálint szülőfaluja, Egri népnyelvében.

Az anyanyelvűség programja mellett nem lett sikeres a reformáció, ha nem állt volna rendelkezésére néhány fontos pragmatikai lehetőség. Ezek a következők voltak: a) könyvnyomtatás, b) retorika, c) vándorprédikátorság, d) gyülekezeti felolvasás, éneklés, e) iskolák, f) katekizálás. A reformáció abban a pillanatban érkezett, amikor egy, a kommunikációs világot éppen átformálni induló jelenség, a Gutenberg-galaxis terjedni kezdett. A reformáció első évszázada egybeesik a kézírásos kultúra visszaszorulásával, a könyvnyomtatás fokozatos elterjedésével. Kiss Jenő egyenesen azt mondja: „a reformáció kezdettől fogva kommunikációtechnológiai fölényébe került a katolicizmussal szemben”. A reformáció érkezése egybeesik az ókori retorika újrafölfedezésével. Az ókori retorikusok tudományos alapon feldolgozták, leírták a meggyőzést, amelynek gyakorlatát a mai napig alkalmazzuk. Az ókori retorikát a reneszánsz és a humanizmus éleszti fel, s elsőként a reformáció kezdi használni. Az első hazai retorika szerzője Pécseli Király Imre (1591 k. – 1641 k.) református prédikátor, a 17. század első felének legjobb protestáns költője. 1612-ben jelent meg Isagoges Rhetroricae (Bevezetés a retorikába) című könyve (összesen három kiadásban). Az első magyar nyelvű retorika szerzője: Medgyesi Pál református egyházi író 1650-ben Bártfán adta ki Doce praedicare (Taníts prédikálni) című munkáját, mely a prédikációírás szabályait táblázatba foglalja. A 16. században felbukkan a már névvel ismert vándorénekes (lantos), s mellette a vándorprédikátor alakja. Róluk írja Szerb Antal: „ezekben a kimeríthetetlen erejű igehirdetőkben ölt testet magyar földön az új kor emberideálja, az autonóm személyiség”. Ebben a korban születik meg a magyar szónoki stílus választékos, szépen zengő, bibliai képeket, idézeteket használó protestáns prédikátori változata, amely mindmáig jellemzője a protestáns felekezeteknek.  A közösségszerveződést a közös felolvasás és éneklés élményével erősíti a reformáció. Fontos újítás, hogy a kórus helyett bevezetik a gyülekezeti éneklést. A reformáció széles körű iskolahálózatot hozott létre az elemi iskolától a gimnáziumon át a főiskoláig. A reformáció nyomán újból elterjed a katekizálás, káté-tanítás, ami hatással volt a magyar nép széles rétegeinek erkölcsi gondolkodására, világképére.

A reformáció gyors térhódítása után újra felerősödtek az ellentétes tendenciák. Felbukkant az ellenreformáció, az újrakatolicizálás. A reformáció ereje némiképpen csökkent, de azért nem véletlenül nevezik sokan a református vallást „magyar vallásnak”, nem véletlen, hogy Debrecen a „kálvinista Róma”. A reformáció óriási szellemi, műveltségi és nyelvi hatása a másokkal való vitában, folyamatos diskurzusban alakult, és eredménye az ebből fakadó „türelem”, megértés és elfogadás. Azzal kezdtem, hogy a Luthernek és Kálvinnak köszönhetjük talán, hogy ma magyarul beszélünk. De azt se feledjük, hogy a katolikusok „adták” Luthert, és a reformátusoknak köszönhetjük a legnagyobb magyar érseket, Pázmány Pétert.

A reformációnak meghatározó szerepe volt az anyanyelvi kultúrában. Létrejött és terjedni kezdett az anyanyelvi műveltség. Alapjaiban változott meg a magyarság viszonya anyanyelvéhez. Az anyanyelv megteremtette a nemzeti közösségé válás alapjait: irodalomban, költészetben, zsoltárokban, részben a tudományos értekezésekben. Az anyanyelvi gyakorlatot nagy mértékben segítették az iskolák, a (vándor)prédikátorok, a hitviták és az iskoladrámák. Elkezdődött a latin holt nyelvvé válása, a magyar nyelv emancipációja, valamint a sztenderdizáció, az irodalmi és a köznyelv kialakulása. A 16. századi tragikus magyarországi politikai helyzetben, az ország széthullásakor a „nyelv a magyar állam széthullása után átvette a nemzeti együvé tartozás jelképének szerepét és képviseletét” írja Nemeskürty István. Ez a példa sajnos újra időszerű lett a 20. században. A nyelv ismét kapott és kap is ilyen nemzetmegtartó, identitáserősítő szerepet.

Megjegyzés: Az Édes Anyanyelvünk 2017/4. (októberi) számában megjelent írás újraközlése.  

Nincs hozzászólás!

Your Email address will not be published.

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

x