Halmai Tamás

Halmai Tamás

Magyari Sára

Magyari Sára

Kövesdy Zsuzsa

Kövesdy Zsuzsa

Fráter Zoltán

Fráter Zoltán

Minya Károly

Minya Károly

Ilosvay Selymes Pál

Ilosvay Selymes Pál

(Ny)elvi kérdések   1-100.

Horváth Péter Iván

Horváth Péter Iván 100 ismeretterjesztő írása

Írások

Nyelvemre harapva
1-75.

Hartay Csaba

Hartay Csaba 75 szatirikus nyelvi írása

Írások

Érettségi után
Takázás 27.

2017.09.5.nincs hozzászólás

Romániában évente kétszer lehet érettségizni: egyszer a nyár elején, másodjára a nyár végén.

Az utóbbi években folyamatosan cirkusz van: a végzősök közül kevesen érettségiznek sikeresen. Az idén 70% fölötti az eredmény, de a közbeszéd alapján evvel sem vagyunk megelégedve. Közben folyamatos a panaszáradat: a tanárok panaszkodnak a diákokra, hogy azok nem tanulnak, nem tudnak semmit. És panaszkodnak a tantervre, a rendszerre, a követelményekre. A szülők panaszkodnak a tanárokra, a gyerekeikre, a rendszerre, az iskolára. A diákokat nem nagyon szoktuk meghallgatni, de ha mégis, akkor ők is panaszkodnak: nehéz, nem értik, minek kell stb. Ezek alapján mondok el egy téli történetet. Nem dicsekvésképpen, sokkal inkább szomorúan, rezignáltan.

Magyari Sára archívumából.

Néhány éve már nem tanítok középiskolában, de utolsó végzőseim és főleg néhány szülő mély nyomot hagytak bennem. Tizenkettedik osztály elején avval kezdem a tanítást, hogy közösen értelemezzük érettségi szavunkat. Röviden: felhívom a diákok figyelmét a szó tövére és annak alapjelentésére, majd az érik, érett, felnőtt szavakhoz kapcsolódó magatartásformákról beszélgetünk, a viselkedésről. Az érettségi valójában egy próbatétel, ahol nem csak azt kell felmutatni, hogy mit tudnak tételesen erről vagy arról, sokkal inkább azt kell bizonyítani, felelősséget tudnak-e vállani önmagukért, tudnak-e koncentrálni, képesek-e három órán keresztül nyári forróságban egyetlen dologra figyelni – okostelefon, internet nélkül; bíznak-e önmagukban és bennem, hogy mindent megkapnak ahhoz, hogy sikeresen vizsgázhassanak. A szülőknek pedig azt is el szoktam mondani, hogy bízzanak benem, tudom, mit miért teszek. Minden a gyermekük érdekét szolgálja. De arra is megkérem őket, hogy bízzanak saját gyermekükben és főként önmagukban, hogy jó munkát végeztek. Mert az érettségi közös megmérettetés: a diák, a tanár és a szülő együttműködése hozza meg a sikert.

Legutolsó osztályaim egyikében valahogyan mégsem értettük meg egymást néhány szülővel. Panaszkodtak: túl szigorú vagyok, nagy a fegyelem, sokat kérek. Majd jelentgettek. Én meg magyaráztam: semmi olyat nem kérek, ami ne lenne benne a tantervben, ami ne kellene az érettségire. Semmi olyat nem várok el, amire ne lenne képes a gyermekük, ami ne lenne később hasznukra. Végül megfáradtam és eljöttem arról a munkahelyről.

Idén januárban felhív egy anyuka: fiának osztályfőnöke és magyartanára voltam még az általánosban. Menjek vissza tanítani az iskolába. D. és az osztálytársai most tizenkettedikesek. Nincsenek felkészülve, félnek az érettségitől. Magyaráztam, hogy azt nem lehet, nem mehetek csak így-úgy be egy iskolába tanítani. Biztos nincs nagy baj, csak a kölyök kissé figyelmetlen. Nem vállalom. Meg különben is, nem szeretném kellemetlen helyzetbe hozni a kollégát, aki ott tanít. Igen ám, de nem csak D-ről van szó, hanem az egész osztályáról. Jönnek a telefonok, levelek: kérik, segítsek. Csináljak valamit! Higgyem el, baj van. Végül felhívtam az egyik volt felettesemet: mi legyen, mit szól? Ő rábeszélt, találjam meg a módját, hogy segítsek.

Erőt vettem hát magamon, újraterveztem a dolgaimat, megtaláltuk az intézményes keretet, szereztünk egy nagyobb termet (húsz diákról lévén szó) és vakációban, hétvégén, esténként elindultak a magyarórák. Napi 2-4 óra. Volt, hogy iskola után (15 óráig volt tanítás) jöttek este nyolcig magyarozni.

A legelső órán elmondtam: ez nem iskola. Itt az én szabályaim érvényesek. Nincs nyafogás. Munka van. Önszántukból jönnek, szeretném, ha lenne is eredménye. Ha nem értenek, állítsanak meg, kérdezzenek. Nem lesz könnyű, de eljutunk oda, ahova kell.

Nem is volt gond. Pontosan jöttek, fegyelmezetten dolgoztak. Kérdeztek, beszélgettünk, nevetgéltünk. Volt szó világképről, korszakonkénti időkezelésről és értékrendről, műfajokról, művészi eljárásról, sok szövegről, vershelyzetről; technikákról, hogyan írjuk meg a vizsgadolgozatot; önértékelésről: hogyan haladok előre a pontszerzésben; mi a minimum, amit elvárok magamtól, mi a maximum, amire képes vagyok; hol érintkezik e kettő.

A csoportban ott ült egy gyerek, kinek testvérét tanítottam. Abba az osztályba járt, ahol néhány szülő értetlenkedett, akikkel harcolnom kellett annak idején.

Az érettségin mindenki nagyszerűen teljesített. Az egyik kislány nagy örömmel újságolta: mindent úgy csinált, ahogy tőlem tanulta, és ő még élvezte is a vizsgát. Hát, kell ennél több?!

Bandukolok hazafelé valamelyik nap a központból. Szembe jönnek velem annak a diáknak a szülei, akik annak idején feljelentettek. Összeszorult gyomorral köszöntem nekik. Az apuka nem nézett a szemembe, az anyuka viszont megfoga a kezem és megköszönte, hogy a kisebbet befogadtam azok után is a felkészítőre. Nem kértek bocsánatot azért, ami évekkel ezelőtt történt. De valahogyan helyreállt a világ rendje: kellett nekik végül az a szigor, a nagy fegyelem, a sok, amit én  – az ő érdekükben – kérek.

Új hozzászólás