Skip to main content

Színházi szösszenetek

- 2017. 08. 25.

Az egri Gárdonyi Géza Színház Csörgess meg! Mobil revü színészekre és telefonokra címmel két felvonásban figurázza ki korunk mobilmániáját. Ez nem egy hagyományos előadás, hanem jelenetek sora, amelyek közül a lakógyűléses ragadott leginkább magával. Ezen a nagy kérdés: engedjék-e a mobiltornyot felszerelni a bérház tetejére, avagy sem? A vita tipikus, érvek pró és kontra, féljenek a betegségtől, amit okozhat a sugárzás, vagy inkább az egymillió forint mellett voksoljanak, amit kapnának a beleegyezésük esetén. S itt következik a jelenet csúcspontja: a lakóbizalmi felolvassa a szerződést, ami a hivatalos bikkfanyelv kitűnő paródiája. Természetesen a felolvasó hölgy azzal kezdi, hogy ha bárki bármit nem értene, akkor szóljon! Majd következnek efféle nyelvi futamok: „A szerződés vonatkozik az adóvevő torony helymeghatározó és térerőfejlesztő alkalmaztatottságára, valamint az eszköz használatba vételének igénybevehetőségének esetén felhasználási lehetőségével élhetőségére.” Az addig harsogó lakónépben a „szó bennszakad, hang fennakad, lehellet megszegik”, és senki nem kiáltja, hogy álljunk meg egy szóra, mert meztelen a király! Azaz: ebből egy kukkot sem értettem. Nem. Mindenki ül csendben és bambán. S lássuk be, ilyen szituációkban gyakran hajlamosak vagyunk erre: nem mondjuk, hogy nem értjük, mert akkor butának tartanának bennünket. A színház tényleg tükör.

Saudade

E rovatban már szóltam a Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiváljáról, ezúttal az egyik kedvenc előadásomra térek vissza. A Várszínház rendre zsúfolásig megtelik, ez történt Egressy Zoltán Portugál darabjának bemutatásakor is, amit a Kassai Thália Színház adott elő óriási sikerrel. Ez a mű az utóbbi évek egyik legismertebb magyar drámája, 1998-as premierje óta számtalanszor bemutatták. Sokan sokat írtak róla, ezúttal csak egyetlen szót emelek ki. Az alkotás kulcsa a magyarra pontosan lefordíthatatlan szó: a saudade. Ez a kifejezés kétértelmű. Jelöli egyrészt az Európa szélén alkonyatkor az óceánparton ücsörgő portugálok nosztalgiáját, másrészt azt a sóvárgást, amelyet a színjáték többnyire alkoholista „hősei” átélnek: az elvágyódást.

Retró színház

A közelmúltat korjelző szavakkal és szituációkkal egy dráma is felidézheti. A szocialista érát például Szakonyi Károly jól ismert Hongkongi paróka című vígjátékával. A főszereplő Sas Kálmán, Sas elvtárs, ahogy hangzott akkoriban a tekintélyt parancsoló titulus, az Aeroimpex igazgatója, s miközben eljutott a ranglétra legfelső fokára, s egy nyugati, frankfurti kiküldetésben bízik, aközben a felesége és a szeretője között őrlődik, hánykolódik. Képmutató életet él, s mind a munkahelyén fontos feladatának, mind a nőknek megfelelni vágyás vezérli. Így például az is fontos teendő, hogy szeretője kérésére beszóljon telefonon a belkerre, hogy jutányos áron vásárolhasson jugoszláv bútorokat.

A komédia mulatságos bonyodalmak közepette mutatja be, hogy nem jó dolog, ha valaki vezető beosztásban megfeledkezik a múltjáról, és természetétől idegen életstílust próbál utánozni. Mindeközben természetesen Lenin-összest kellene tanulmányoznia, erről azonban kiderül a keresése során, hogy a tévéállvány alatt van négy kötet magasítónak.

Ha azt mondom, hogy a marxista egyetem és a klinkertégla összefüggésbe hozható, először hihetetlennek tűnik. Íme, egy részlet ennek bizonyításaképpen, mire volt hasznosítható a felsőfokú iskola, konkrét és átvitt értelemben. Sas elvtárs a feleségét, Marát így biztatja az akkoriban státusszimbólumnak számító hétvégi ház építése kapcsán: „Édesem, a klinkertégláknál nincs fontosabb, égetőbb gondunk. Beszélek az ottani gyárigazgatóval, együtt jártunk marxista, esti egyetemre.”

Az egyik párbeszédben a feleség emlékezik vissza a régi lakásukra, bamba férjének címezve a megrovást, magyarázva, hogy miért kellett átköltözniük. „Csak felfogtam, hogy mi illik a rangodhoz. A beosztásodhoz. Gondold el, a józsefvárosi földszintes lakásba meghívni valakit a kollégáid közül. Vagy egy külföldi ügyfelet. Hm! A lichthof szomszédságában.” A lichthof bizonyára sokaknak ismeretlen szó, magyarul világítóudvar, egyfajta belső udvar, emeletes házak aknaszerű szűk udvara, amelyre a mellékhelyiségek ablaka nyílik. Szolgálhatja a szellőztetést is (pl. a konyha, fürdőszoba, mellékhelyiség mellett, mögött vagy előtt), ez esetben néha nem több egy függőleges, szűk udvarnál vagy aknánál az épület belsejében. Szolgálhatja azonban a környező helyiségek természetes fényellátását is (ezért is „világító”) – ilyenkor általában nagyobbra méretezik.

A 70-es évek közepén a pénz értékét mi sem mutatja jobban, mint az egyik díszletező munkás következő mondata: „Most mi is elteszünk havi száz forintot a bankba.” S ugyanő visszaemlékezik a közelmúltra egy mozgalmi dallal: „Sződd a selymet, elvtárs, selyemből lobogót!”

Ma már ezt retró színháznak nevezzük.

Máthé Erzsi és Sinkovits Imre a Hongkongi paróka című darabban

 

A kép forrása: europeana.hu

One Reply to “Színházi szösszenetek”

  1. A Sződd a selymet elvtárs mozgalmi dalt egykoron mindenki úgy emlegette és énekelte: Ződ a segged elvtárs! Az is kortünet!

Your Email address will not be published.

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

x