Halmai Tamás

Halmai Tamás

Magyari Sára

Magyari Sára

Balázs Géza

Balázs Géza

Pomozi Péter

Pomozi Péter

Kövesdy Zsuzsa

Kövesdy Zsuzsa

Fráter Zoltán

Fráter Zoltán

Minya Károly

Minya Károly

Ilosvay Selymes Pál

Ilosvay Selymes Pál

(Ny)elvi kérdések   1-100.

Horváth Péter Iván

Horváth Péter Iván 100 ismeretterjesztő írása

Írások

Nyelvemre harapva
1-75.

Hartay Csaba

Hartay Csaba 75 szatirikus nyelvi írása

Írások

Bye, bye Szása!
Nyelv(es) irodalom 1.

2017.06.20.nincs hozzászólás

Szívesen, féltve őrizzük az elmúlt idők értékes pillanatait, erőt ad a jelen idő elviseléséhez.

Az idő árja azonban időről időre fel-feldob egy tetemet, amelynek eltorzult vonásai megidéznek egy régi arcot. Így van ez a közelmúlt sokféle jelenségével. Ismerni véltünk embereket, akiket tiszteltünk, becsültünk és egyszer csak kiforogja az idő a valóságot. Csalódottan igyekszünk megmagyarázni magunknak, mégis fáj elengedni egy-egy ilyen illúzióvá romlott irodalmi emléket. Ezért is döntöttem úgy, hogy nem árulom el a (jól csengő) nevét annak az irodalomtörténész professzor úrnak, akivel egykor oly sok értékes műsort készítettem, többek közt a francia forradalom kultúrtörténetéről.
A minap véletlenül bukkantam rá egy kis tanulmányára, amelyet a magyar irodalom új jelenségeiről készített. Ezerkilencszázötvenötben.
„Én a természeti törvények növényi biztosságával hiszem, hogy a mi irodalmunk is megtermi a maga igazát, az értelem és emberség klorofilos műremekeit. Méltán, mert aki nem csukja be szántszándékkal szemét, annak látnia kell, hogy líránk színvonala hatalmasat emelkedett. Már a Nyírségi napló-iról mindenki kénytelen volt elismerni, hogy művészi erőben meghaladta Kuczka valamennyi korábbi versét. S Kuczka költészete azóta is tovább magasodott. Íme:
Te, történelem méhéből szakadt / pártom, te gyújtod lelkemet pirosra. / Ezért rovom az igaz szavakat az indulattól gyűrött papirosra.
Rohamos fejlődést mutat Tamási Lajos lírája is. És akinek legkevésbé kell elégedetlenkedni régebbi versei színvonalával, még Benjámin László is mekkorát nőtt, hogy megóriásodott, mostanában egész sor remekművet közölt. Költőink tehát jobb verseket írnak. Pedig én nem becsülöm le azt, ami a lepergett évek lírájából a szívemhez nőtt: „Pártom, te kardos angyalom tüzes csikódat ellopom…” Ezeket a sorokat lelkemben dédelgetem ma is. A Megy az eke, Számadás, Szégyen és még néhány: Óceánia vulkán-bércei moszat ázalékban. Az alvó Toldi száján lecsurgó nyál s a Babits versében megénekelt szemétvivő lány karjának antik ívelése mellé ilyen finom megfigyelések sorakoznak a magyar költészet kincsesházába: a jégveréstől megölt hangya, mely „hanyatt fekve ölel jégszínű bábot” vagy a fagylalt sátora, hol „tölcsérek egymásba rakva, magasra építve meg mintáznak pízai tornyot, rontja a gyereksereg”. Ady robbanó tömörsége, birkózó szóteremtése ilyen sorokban éled újjá: „Maszattá rondult ujjamon a hímpor” vagy mint e másik, a sáskákról: „csőrfejű kajánok, agár-fejű rémek, lüktető harmonika-hasú mének…rágcsáló botok, emésztő pálcák”… és Simon István versében milyen alumíniumos modernséggel ragyog a „konvex” szó!
A fejbólintó, üres, szólam ismételgető versek ideje elmúlt, most minden valamirevaló költeményben leírt szót a költők új, programos szándéka hitelesít. Kijózanult, de véreres szemekkel állnak költőink a történelem számonkérő tekintete előtt és van bátorságuk bevallani a tévedést:
Dugovits, Zrínyi, Janko Szibinyáni / emléke űzze tőlem a viszály / fojtó ködét, s tanuljak újra járni / a közös ügyben, mely erősebb bármi / bégek, basák fondorlatainál!
írja Kónya Lajos és ezek az őszinte szavak visszaadják a magyar költészet becsületébe vetett hitét.
Prüszkölt is érte, aki náthás lett a gyorsabb haladás suhintó szelétől. A holnaputánt holnappá sürgetni, a redőtlen verőfényt kínokból hevesen megálmodni: „a magányos vívódás gyertyája fölösleges fényűzés a honban?” Mondatik az is, hogy költőink a politikából a magánlírába menekültek. Ó, hogy a papír nem pirult, mikor hátára vette a böfögő blaszfémiát! A magyar politikai költészet, a nép mennydörgő szava rég nem szárnyalt olyan magasra, mint éppen napjainkban.
Vagy az a baj, hogy költőink a kor nagy kérdéseit erkölcsi problémákként élik meg, s a történelem képeit lelkiismeretük fényérzékeny lemezén hívják elő az egyéni felelősségtudat maró vegyszereiben? Elmondhatjuk, hogy líránkat a szocializmus legbenső tartalma hatja át, s a késő századok magyarja majd még büszke lesz reá.
1955. szeptember”
Bye, bye Szása!

Új hozzászólás