Skip to main content

A megértés természetéről

- 2017. 06. 05.

Nem értjük egymást, elbeszélünk egymás mellett. Látszólagos párbeszédeket folytatunk, de nem oda–vissza történő gondolatcseréről van szó, hanem párhuzamos monológokról, melyek a felszínen valóban tartalmaznak közös kulcsfogalmakat, de nem jön létre a másik nézőpontjának az elfogadása, nem valósul meg a dolog lényegének felismerése. Egyre inkább úgy gondolom, hogy a megértés valami olyasmi, amihez folyamatosan szükség van diádikus kapcsolatokra: adóra és vevőre; figyelemre és akaratra; értelemre és érzelemre; külső nézőpontra és belső nézőpontra; szubjektivitásra és objektivitásra.

A megértés azt is jelenti, hogy felismerjük valaminek a jelentőségét, összefüggéseit; képesek vagyunk belehelyezkedni, sőt, beleilleszkedni a másik érzelem- és gondolatvilágába. Így a megértés valami olyasmi kellene, hogy legyen, mely tevékenység révén a másik embert magam mellé helyezem, egy szintre velem, úgymond szimmetrikus viszonyt hozok vele létre. Azaz van az én és van a te, de a megértésben ez mi-ként realizálódik, mert ha nem így van, akkor az nem megértés.

A szerző fényképe.
A szerző fényképe.

A megértés olyan, mint a kötéltánc: folyamatosan egyensúlyozni kell, különben kibillenünk, észre sem vesszük, és már le is zuhantunk.

Egyre inkább azt tapasztalom, a megértés nem kint van és nem is bent – az ember legmélyén – , hanem valahol egy határon. Nem a nyelvben, nem a nyelvtudásban, nem a megfelelő nyelvváltozat használatában, de nem is a szavak mögötti (melletti?) világban, hanem egy szándékban. A viselkedésben. A figyelni tudásban, mely az akarat révén jön létre. Az értelemben, mely az érzelem befolyásával is számol. Ott jön létre, ahol az én és a te folyamatosan szerepet tud cserélni, valahogyan énte-ként és teén-ként működik.

A megértés akkor jön létre, ha van (meg)hallgatás, de van beszéd is. Kell hozzá a kérdés is, sok-sok kijelentés, de annak bátorsága is, hogy éljünk a felszólítás lehetőségével.

Annyit foglalkozunk mostanában a szövegértéssel – főleg az írott szövegek értésével. Tapasztaljuk is, hogy gond van. Én úgy látom, mélyebbre kellene ásni: a megértéssel lehetne többet foglalkozni. Azt kellene tanítani, gyakorolni, kutatni stb., hogy a megértéssel mint kognitív – affektív – közösségi folyamattal hogyan is állunk.

Néhány éve tábort szerveztem, velünk jött egy román kisfiú is, aki nem tudott magyarul, a mi gyerekeink közül pedig nem mindenki beszélt románul. Az egyik nap a közeli erdőbe kirándultunk. Pihenő volt. A kolléganőmmel ültünk egy farönkön, mikor felfigyeltünk a következő jelenetre: a román kissrác és az egyik magyar kislány élénk „párbeszédet” folytatott egy giliszta fölött. A fiú románul, a lány magyarul mondta a magáét. De a dialógus teljes értékű volt: egymás kérdéseit válaszolták meg, folytatták egymás mondatait. Két külön nyelven. Figyeltek egymásra. Beszélgetni akartak. Akkor tapasztaltam először, hogy van a nyelven is túl valami, ami a megértést létrehozhatja. Valami emberi tényező, igazából tényezők kapcsolata.

Azok a gyerekek játszani akartak együtt. Tenni akartak valamit közösen – és mivel ez mindkettőnek szándékában állt, le tudták győzni a köztük lévő nyelvi korlátokat. Még egy giliszta miatt is.

One Reply to “A megértés természetéről”

  1. Hadd osszak meg valamit Magyari Sára tanárnővel: most hallottam, hogy Szengyörgyi Albert Nobel-díjas tudósunk idős korára elvesztette hallását (vagy nagyon elromlott a hallása). Amerikában élt, ha angolok szóltak hozzá, nem értett semmit, de ha magyarok, akkor igen… A megértés tehát – ahogy Tanárnő is mondja – nemcsak nyelvi! Szeretettel üdvözli: Kiss Rozi

Your Email address will not be published.

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

x