Balázs Géza

Márquez – Kolumbia – nyelv Tetten ért szavak 97.

2017.05.10.1 hozzászólás

Kolumbia talán az egyetlen ország, mely idegenforgalmi szlogenjét egy irodalmi irányzatról választotta: Colombia – realismo mágico, azaz Kolumbia = mágikus realizmus.

Ezzel utalva a leghíresebb írójukra (talán az egész latin-amerikai irodalom leghíresebb írójára), Gabriel García Márquezre. Fikció és valóság, mágikusság és realizmus: a nyelvek és Kolumbia Márqueznél, Márquez Kolumbiában – ezt járjuk körül a Száz év magány című regényében.

Nyelvek Márqueznél

A regény egy dél-amerikai történetbe ágyazva valójában az ember, emberiség történelmi enciklopédiája, így például a nyelvek kialakulásának, fejlődésének leírása is. Kezdetben volt a névtelenség: „Annyira útjvolt a világ, hogy sok minden még nevet sem kapott” (5). Lettek azután indián nyelvek, majd a hódítóké, a spanyol: „Arcadio és Amaranta előbb tanulta meg a guajiro nyelvet, mint a spanyolt” (44). A nevek jelentésébe vetett primitív hit: „A nevek makacs ismétlődése a család hosszú történetében, úgy érezte, döntő következtetések levonására jogosít” (206). Tudományos elmélyülésben felbukkant a latin: „José Arcadio Buendía pokolbeli karattyolása valójában latin beszéd” (96), de például Melchiadesnak szankszrit följegyzései is vannak. Felbukkan a titkos nyelv, a világon sokfelé használt madárnyelv: „csak madár nyelven beszélt előtte. – Evez mévég avakkovor ivis…” (237). A modern korban betör az angol (de tapasztalatból mondom, Kolumbiában alig beszél valaki angolul): „Meme megtanult profi módra úszni, azonkívül teniszezett, és virginiai sonkát evett ananászkarikákkal. A sok táncban, úszásban és teniszezésben hamar ráragadt egy kis angol tudás” (307). A kultúrák keveredését mutatják a pidzsin és kreol (azaz keverék) nyelvek: „Spanyollal kevert matróznyelven beszélt” (104), „néger-spanyol keveréknyelven” (427). A nyelvhasználat mindenhol létező módja a káromkodás: „karthágói szitkokat zúdított a vasutasokra” (444). Végül a nyelvek belefutnak a politikai korrektség útvesztőjébe is, Márquez idejekorán felfigyelt rá: „a túlzott szemérmesség kórsága”, „nyakatekert módon beszélt, (…) sohasem nevezve nevén a gyereket, az elülső részek helyett a hátulsókat emlegette, szülés helyett ürítést mondott, folyás helyett égést, mert akkor nem kell annyira szégyellni” (354).

Balázs Géza Marquez emlékmúzeumánál (saját kép)

Kolumbia Márqueznél

A regény egy latin-amerikai ország, ki nem fejtve: Kolumbia, illetve megnevezve Macondó (leginkább Márquez szülőhelye: Aracataca) történeti díszleteit sorakoztatja fel. Macondó fiktív név, de a sierra (Sierra Nevada de Santa Marta) valóban a közelben húzódik (sierra nevada – havas hegylánc), Riohacha település pedig valódi: „kelet felé áthatolhatatlan sierra van, s annak túlsó oldalán Riohacha ősi városa” (15). A sierra ma is titokzatos világ: „az indiánok ösvényein megmászták a hegyláncot” (329), ott fekszik például: egy „spanyol gálya elszenesedett bordázata” (328) (állítólag Márquez kiadója meg is találta, le is fényképezte). A karibi partvidéken arabok is letepedtek, a mi túravezetőnk neve Eszmail (Iszmael) volt: „a papucsos és karikafülbevalós arabok, akik arapapagájokért csecsebecséket kínálgatva járták a világot, Macondóban alkalmas zugra találtak” (368). Kalózok, matrózok, később gerillák kultúrája: „karja és melle titokzatos ábrákkal volt telistele tetoválva, jobb csuklójára pedig a kereszt gyermekeinek réz karperece feszült” (103); „a pultra fektette valószínűtlen férfiasságát, amelyet teljesen behálóztak a sok nyelven rátetovált kék és vörös feliratok” (105); „ki van hímezve az egész teste” (122). Van azután a monszun ideje: „Olyan nedves volt a levegő, hogy a halak az ajtón át beúszhattak volna a szobákba, aztán ki az ablakon” (351). Macondó kapitalizálódik: „amikor megjött a banántársaság, a helyi vezetők tisztjét parancsoló fellépésű idegenek foglalták el” (268),  „Ekkor hangzott el először Macondóban az a szó, hogy vasút…” (…) A sárga vonat „annyi kétséget és bizonyosságot, annyi örömet és balszerencsét, annyi változást, nyomorúságot és keservet hozott Macondóba” (251). Jellemző ételek és italok: „Kora reggel bevitt neki egy csésze kávét cukor nélkül, délben pedig egy tányér rizst, néhány szelet sült banánnal” (395). Felbukkan a természettudós, Alexander von Humboldt neve is, aki végigutazott a mai Kolumbia területén: „A rekedt karattyolásból azonban csak Alexander von Humboldt nevét tudta kivenni….” (84).

Márquez Kolumbiában

Márquez ezt is megérezte: (Buendía ezredes) „megtudta, hogy a köztársasági elnök is eljön a macondói ünnepségekre…” (242) A köztársasági elnök talán nem ment el Macondóba, de Márquez halálakor háromnapos gyászt rendeltek el, s ma Kolumbiában (holott életének nagy részét nem ott töltötte, s nem is ott halt meg) rendkívüli tiszteletnek örvend. Aracatacában lévő szülőháza múzeum, de még számos emlékhelyet megjelöltek, megmutatnak (Remedios ~ Meme igen gicces szobra, a vasútállomás, a templom, Melchiades sírja). És mindenütt, mindenhol sárga pillangók – a regény visszatérő motívumai. Előbb csak sárga virágok: „amikor az asztalos mértéket vett róla a koporsóhoz, az ablakon át látták, hogy apró, sárga virágok hullanak az égből. (…) Annyi virág hullt az égből, hogy reggelre vastag szőnyeg lepte be az utcákat…” (161). Majd a regény legszebb, legtisztább és legtragikusabb szerelmi jelenetében előkerülnek a pillangók: „A sárga pillangók minden alkonyatkor elárasztották a házat” (325), „rájött, hogy a sárga pillangóknak valami közük van hozzá” (Maurizio Babilonia munkáshoz) (321)… Ezekkel a sárga pillangókkal, vagyis a tiszta szeretet, szerelem emlékével van ma tele Aracataca. Persze úgy látszik, senki sem lehet próféta a saját hazájában. Népszavazást írtak ki, hogy a település ne vegye-e fel a Macondó nevet. Leszavazták.

Márquez megérzései

A nagy írók nagy műveinek az a sajátossága, hogy megjósolnak valamit, és időről időre új értelmezésekhez vezetnek. Márquez művének fő gondolata, visszatérő szava: a magány, ami nem pusztán egyedüllétet jelent, hanem szeretethiányt, elidegenedést, kitörni nem tudást: „Mintha körben forogna a világ” (332) ismeri és emlegeti föl többször is Ursula. S ennek a magánynak a vége a pusztulás: „az olyan nemzetségnek, amely száz év magányra van ítélve, nem adatik még egy esély ezen a világon” (463). A regényben megjelenő álomkór, álmatlanság, s ennek következében fellépő „felejtőkor”, feledékenység, pedig mintha egy ma rohamosan előretörő jelenségre utalna: a technológiai világ által előidézett folyamatos bekapcsoltságot, mely eltörli a nappal és éjszaka közti határt: „amikor a beteg már megszokta az állandó virrasztást, elméjéből kezdenek kihullani a gyerekkori emlékek, majd a dolgok elnevezése és fogalma, végül pedig az emberek azonosítására is képtelenné válik, sőt, a tulajdon énjét sem ismeri többé, és valamiféle múlt nélküli bambaságba süllyed.” (52) Az álomkor tehát felejtőkort hoz magával: „Minél jobban eltunyultak az emberek, annál mohóbb lett a feledés, amely lassanként irgalmatlanul felfalt minden emléket…” (383) A regényben azonban még volt egy Melchiades, aki valami varázsitallal elűzte az álomkórt. Utódainak nem biztos, hogy lesz ilyen varázsitaluk.

Megjegyzés: Az írás a szerzőnek 2017 elején Kolumbiában tett expedíciója kapcsán született. Az idézetek Gabriel García Márquez Száz év magány című regényének következő kiadására utalnak: Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1983. Fordította: Kulin Katalin. A könyvből egy példány az aracatacai Márquez emlékmúzeumba is került.

A képen Balázs Géza Márquez emlékmúzeumánál (saját fénykép).

1 hozzászólás

#1 simonvaléria 2017. 05. 22. 09:38:53

Az írás nyomán kedvet kaptam Márquez újraolvasásához. Köszönöm! Vali

Új hozzászólás