Pusztay János

Puszay János

Halmai Tamás

Halmai Tamás

Magyari Sára

Magyari Sára

Pomozi Péter

Pomozi Péter

Kövesdy Zsuzsa

Kövesdy Zsuzsa

Fráter Zoltán

Fráter Zoltán

Minya Károly

Minya Károly

Ilosvay Selymes Pál

Ilosvay Selymes Pál

(Ny)elvi kérdések   1-100.

Horváth Péter Iván

Horváth Péter Iván 100 ismeretterjesztő írása

Írások

Nyelvemre harapva
1-75.

Hartay Csaba

Hartay Csaba 75 szatirikus nyelvi írása

Írások
Balázs Géza

Márquez – Kolumbia – nyelv Tetten ért szavak 97.

2017.05.10.1 hozzászólás

Kolumbia talán az egyetlen ország, mely idegenforgalmi szlogenjét egy irodalmi irányzatról választotta: Colombia – realismo mágico, azaz Kolumbia = mágikus realizmus.

Ezzel utalva a leghíresebb írójukra (talán az egész latin-amerikai irodalom leghíresebb írójára), Gabriel García Márquezre. Fikció és valóság, mágikusság és realizmus: a nyelvek és Kolumbia Márqueznél, Márquez Kolumbiában – ezt járjuk körül a Száz év magány című regényében.

Nyelvek Márqueznél

A regény egy dél-amerikai történetbe ágyazva valójában az ember, emberiség történelmi enciklopédiája, így például a nyelvek kialakulásának, fejlődésének leírása is. Kezdetben volt a névtelenség: „Annyira útjvolt a világ, hogy sok minden még nevet sem kapott” (5). Lettek azután indián nyelvek, majd a hódítóké, a spanyol: „Arcadio és Amaranta előbb tanulta meg a guajiro nyelvet, mint a spanyolt” (44). A nevek jelentésébe vetett primitív hit: „A nevek makacs ismétlődése a család hosszú történetében, úgy érezte, döntő következtetések levonására jogosít” (206). Tudományos elmélyülésben felbukkant a latin: „José Arcadio Buendía pokolbeli karattyolása valójában latin beszéd” (96), de például Melchiadesnak szankszrit följegyzései is vannak. Felbukkan a titkos nyelv, a világon sokfelé használt madárnyelv: „csak madár nyelven beszélt előtte. – Evez mévég avakkovor ivis…” (237). A modern korban betör az angol (de tapasztalatból mondom, Kolumbiában alig beszél valaki angolul): „Meme megtanult profi módra úszni, azonkívül teniszezett, és virginiai sonkát evett ananászkarikákkal. A sok táncban, úszásban és teniszezésben hamar ráragadt egy kis angol tudás” (307). A kultúrák keveredését mutatják a pidzsin és kreol (azaz keverék) nyelvek: „Spanyollal kevert matróznyelven beszélt” (104), „néger-spanyol keveréknyelven” (427). A nyelvhasználat mindenhol létező módja a káromkodás: „karthágói szitkokat zúdított a vasutasokra” (444). Végül a nyelvek belefutnak a politikai korrektség útvesztőjébe is, Márquez idejekorán felfigyelt rá: „a túlzott szemérmesség kórsága”, „nyakatekert módon beszélt, (…) sohasem nevezve nevén a gyereket, az elülső részek helyett a hátulsókat emlegette, szülés helyett ürítést mondott, folyás helyett égést, mert akkor nem kell annyira szégyellni” (354).

Balázs Géza Marquez emlékmúzeumánál (saját kép)

Kolumbia Márqueznél

A regény egy latin-amerikai ország, ki nem fejtve: Kolumbia, illetve megnevezve Macondó (leginkább Márquez szülőhelye: Aracataca) történeti díszleteit sorakoztatja fel. Macondó fiktív név, de a sierra (Sierra Nevada de Santa Marta) valóban a közelben húzódik (sierra nevada – havas hegylánc), Riohacha település pedig valódi: „kelet felé áthatolhatatlan sierra van, s annak túlsó oldalán Riohacha ősi városa” (15). A sierra ma is titokzatos világ: „az indiánok ösvényein megmászták a hegyláncot” (329), ott fekszik például: egy „spanyol gálya elszenesedett bordázata” (328) (állítólag Márquez kiadója meg is találta, le is fényképezte). A karibi partvidéken arabok is letepedtek, a mi túravezetőnk neve Eszmail (Iszmael) volt: „a papucsos és karikafülbevalós arabok, akik arapapagájokért csecsebecséket kínálgatva járták a világot, Macondóban alkalmas zugra találtak” (368). Kalózok, matrózok, később gerillák kultúrája: „karja és melle titokzatos ábrákkal volt telistele tetoválva, jobb csuklójára pedig a kereszt gyermekeinek réz karperece feszült” (103); „a pultra fektette valószínűtlen férfiasságát, amelyet teljesen behálóztak a sok nyelven rátetovált kék és vörös feliratok” (105); „ki van hímezve az egész teste” (122). Van azután a monszun ideje: „Olyan nedves volt a levegő, hogy a halak az ajtón át beúszhattak volna a szobákba, aztán ki az ablakon” (351). Macondó kapitalizálódik: „amikor megjött a banántársaság, a helyi vezetők tisztjét parancsoló fellépésű idegenek foglalták el” (268),  „Ekkor hangzott el először Macondóban az a szó, hogy vasút…” (…) A sárga vonat „annyi kétséget és bizonyosságot, annyi örömet és balszerencsét, annyi változást, nyomorúságot és keservet hozott Macondóba” (251). Jellemző ételek és italok: „Kora reggel bevitt neki egy csésze kávét cukor nélkül, délben pedig egy tányér rizst, néhány szelet sült banánnal” (395). Felbukkan a természettudós, Alexander von Humboldt neve is, aki végigutazott a mai Kolumbia területén: „A rekedt karattyolásból azonban csak Alexander von Humboldt nevét tudta kivenni….” (84).

Márquez Kolumbiában

Márquez ezt is megérezte: (Buendía ezredes) „megtudta, hogy a köztársasági elnök is eljön a macondói ünnepségekre…” (242) A köztársasági elnök talán nem ment el Macondóba, de Márquez halálakor háromnapos gyászt rendeltek el, s ma Kolumbiában (holott életének nagy részét nem ott töltötte, s nem is ott halt meg) rendkívüli tiszteletnek örvend. Aracatacában lévő szülőháza múzeum, de még számos emlékhelyet megjelöltek, megmutatnak (Remedios ~ Meme igen gicces szobra, a vasútállomás, a templom, Melchiades sírja). És mindenütt, mindenhol sárga pillangók – a regény visszatérő motívumai. Előbb csak sárga virágok: „amikor az asztalos mértéket vett róla a koporsóhoz, az ablakon át látták, hogy apró, sárga virágok hullanak az égből. (…) Annyi virág hullt az égből, hogy reggelre vastag szőnyeg lepte be az utcákat…” (161). Majd a regény legszebb, legtisztább és legtragikusabb szerelmi jelenetében előkerülnek a pillangók: „A sárga pillangók minden alkonyatkor elárasztották a házat” (325), „rájött, hogy a sárga pillangóknak valami közük van hozzá” (Maurizio Babilonia munkáshoz) (321)… Ezekkel a sárga pillangókkal, vagyis a tiszta szeretet, szerelem emlékével van ma tele Aracataca. Persze úgy látszik, senki sem lehet próféta a saját hazájában. Népszavazást írtak ki, hogy a település ne vegye-e fel a Macondó nevet. Leszavazták.

Márquez megérzései

A nagy írók nagy műveinek az a sajátossága, hogy megjósolnak valamit, és időről időre új értelmezésekhez vezetnek. Márquez művének fő gondolata, visszatérő szava: a magány, ami nem pusztán egyedüllétet jelent, hanem szeretethiányt, elidegenedést, kitörni nem tudást: „Mintha körben forogna a világ” (332) ismeri és emlegeti föl többször is Ursula. S ennek a magánynak a vége a pusztulás: „az olyan nemzetségnek, amely száz év magányra van ítélve, nem adatik még egy esély ezen a világon” (463). A regényben megjelenő álomkór, álmatlanság, s ennek következében fellépő „felejtőkor”, feledékenység, pedig mintha egy ma rohamosan előretörő jelenségre utalna: a technológiai világ által előidézett folyamatos bekapcsoltságot, mely eltörli a nappal és éjszaka közti határt: „amikor a beteg már megszokta az állandó virrasztást, elméjéből kezdenek kihullani a gyerekkori emlékek, majd a dolgok elnevezése és fogalma, végül pedig az emberek azonosítására is képtelenné válik, sőt, a tulajdon énjét sem ismeri többé, és valamiféle múlt nélküli bambaságba süllyed.” (52) Az álomkor tehát felejtőkort hoz magával: „Minél jobban eltunyultak az emberek, annál mohóbb lett a feledés, amely lassanként irgalmatlanul felfalt minden emléket…” (383) A regényben azonban még volt egy Melchiades, aki valami varázsitallal elűzte az álomkórt. Utódainak nem biztos, hogy lesz ilyen varázsitaluk.

Megjegyzés: Az írás a szerzőnek 2017 elején Kolumbiában tett expedíciója kapcsán született. Az idézetek Gabriel García Márquez Száz év magány című regényének következő kiadására utalnak: Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1983. Fordította: Kulin Katalin. A könyvből egy példány az aracatacai Márquez emlékmúzeumba is került.

A képen Balázs Géza Márquez emlékmúzeumánál (saját fénykép).

1 hozzászólás

#1 simonvaléria 2017. 05. 22. 09:38:53

Az írás nyomán kedvet kaptam Márquez újraolvasásához. Köszönöm! Vali

Új hozzászólás