É. Kiss Katalin: Anyanyelvünk állapotáról

2017.04.29.nincs hozzászólás

Ez a könyvismertetés 2005-ben született és Szépe György kérésére 2006-ban jelent meg Modern Nyelvoktatás című lapban (2006. április (XII/1.) 67–71.). Az E-Nyelv Magazinban való újraközlés oka: 2017-ben É. Kiss Katalin nyelvész kapta meg a Bolyai-díjat.

A Bolyai-díj Magyarország legrangosabb civil alapítású tudományos díjat. É. Kiss Katalin Anyanyelvünk állapotáról (2004) című könyvéről 2005. február 23-án a szerző és sok más érdeklődő jelenlétében műhelybeszélgetést rendezett a Magyar Nyelvstratégiai Kutatócsoport az ELTE Bölcsészettudományi Kar Mai Magyar Nyelvi Tanszékén. Az írást eredeti formájában közöljük újra. A szerk.

konyvbor

Fontos könyv, mert ritka gesztus. Ritka gesztus, hogy egy, elsősorban elméleti nyelvészettel foglalkozó nyelvész olyan nyelvi-kulturális, nyelvi-társadalmi kérdés felé fordul, amely hagyományosan a ma sokszor kötelezően elítélt nyelvművelés, tágabban az alkalmazott nyelvészet területe. Ráadásul a szerző nem valami ellen – mondjuk a nyelvművelés ellen – ír könyvet, hanem valamiért. Ahogy már a cím is jelzi: Anyanyelvünk állapotáról. Vagyis nem pusztán „a” nyelvről, hanem az anyanyelvről, ráadásul a közösséget is beleértve,  „anyanyelvünk” állapotáról kitekintéssel a jövőre (teendők, nyelvstratégiai feladatok).[1]

E könyv bizonyítja, hogy É. Kiss Katalin nemcsak a strukturális, generatív nyelvészet kiváló elméleti szakembere, hanem „hazulról hozva” elkötelezett a  magyar nyelv és kultúra kérdései mellett is.

Mielőtt azonban nyelvművelővé avatnám, s ezzel nagyon sok rossz pontot szereznék neki, hadd vegyem sorra a munka fő gondolatait, módszereit, eredményeit, s hadd bocsássam előre, azért lesznek kritikai megjegyzéseim, sőt kérdéseim is.

Kezdjük a kiindulópontjával. Az első fejezet azzal a címmel indul, hogy: „Nyelvében él a nemzet”. A szerző leszögezi: „A magyar nemzet határokon átívelő egységét ma elsősorban a közös nyelv s az általa megtestesített közös kultúra tartja fenn.” (9.) Fontos és szép gondolat, hiszen a nyelvművelő mozgalom egyik leggyakrabban használt szállóigéjét sokan meghaladottnak vélik, olyannyira, hogy az egyik szerző még ki is figurázza egy írásában: „Mijében él a mi?”[2] É. Kiss Katalin szerint a Kőváry Lajosnak tulajdonított szállóige „ma időszerűbb, mint keletkezése idején, a reformkorban… A Magyar Köztársaság határain kívül élő nemzetrészek csak nyelvükben, kultúrájukban élhetik meg magyarságukat.” S további igen hasznos érveket mond az anyanyelvi kultúra értéke, valamint művelésének fontossága mellett: „Az Európai Unió tagjává váló Magyar Köztársaság is – politikai, gazdasági, pénzügyi, védelmi jogosítványainak egy részéről lemondván – lényegében csak a magyar nyelv és kultúra ügyeiben tarthatja meg korlátlan szuverenitását. A magyar nyelv tehát a nemzet egységének, szuverenitásának szimbóluma és megtestesítője; nyelvünk állapota a nemzet állapotának kifejezője; nyelvünk jövője nemzetünk jövője is.” (9.)

Bevallom, igen tiszta és bátor szavak ezek olyan időszakban, amikor egyre többször hangzik el, hogy a (kulturális) nemzet (is) idejétmúlt fogalom, nem lehet vele semmit sem kezdeni. Nincs nemzeti kultúra, legföljebb közösen birtokolt történelem és kultúra van.

A szerző nemcsak a nemzet, a nyelv és kultúra kérdéseit kapcsolja össze, hanem – horribile dictu – már rögtön az első fejezetben kijelöli a nyelvművelés helyét is. Ez nem lenne annyira meglepő, ha a nyelvművelést az elmúlt évtizedben nem érte volna annyiszor az áltudomány, a sarlatánság, a szélhámosság, a diszkrimináló tevékenység bélyege. A szerző azonban vállalja a nyelvművelést: a nyelvművelés feladata, „hogy tudatosítsa az egymás mellett élő nyelvváltozatok társadalmi státusát, s az azt igénylőknek megtanítsa  a köznyelvi változatot is”. (10.) De nemcsak a nyelvművelést tartja elfogadhatónak, hanem az „egységes művelt köznyelvi normát” is, amelynek olvastán már szinte felujjongtam, hiszen az 1990-es évek nyelvi vitáinak célpontja volt a norma, tudniillik az, hogy a norma tulajdonképpen nem is határozható meg, azután meg sokféle van; éljenek a helyi normák a demokratizmus szellemében, az egységes, „művelt” norma jegyében föllépő nyelvművelők egyszerűen dilettánsok, hiszen nem is tudják, hogy mi jegyében lépnek föl, leginkább saját, „műveltnek” gondolt nyelvszokásukat akarják ráerőltetni a békésen élni akaró társadalomra. Ebben a könyvben azonban sokszor szerepel a „művelt norma” kifejezés: „Bár az egységes művelt köznyelvi norma feszültségek forrása lehet, szerepe – különösen egy több országban élő nemzet számára – nagyon fontos, hiszen a nemzet tagjainak egymással, valamint a nemzet korábbi generációival és a nemzet kulturális örökségével való közösségét teremti meg.” (14.) A szerző az újabban elterjedt standard, kodifikált nyelvváltozat megnevezés mellett használhatónak tartja továbbra is a „művelt köznyelv” terminust, „azzal a megszorítással, hogy a műveltség itt nem okvetlenül felsőfokú végzettséget, hanem bizonyos fokú humán műveltséget, olvasottságot jelent.” (18.) Én természetesen elfogadom ezt a véleményt, a hagyományos nyelvművelés mintegy évszázada használja, magam azonban a beleérthető hivalkodó vagy megosztó jellege miatt inkább az igényes, választékos köznyelv/norma terminust használom. Akik ebben a minimumban egyetértenek, azok már képesek egymással felelős tudományos párbeszédet folytatni. Vagyis elfogadjuk azt, hogy a társadalomban sokféle norma van, létezik azonban egy, nehezen meghatározható, valamilyen szempontból kiemelkedő, a hagyománnyal szorosabb kapcsolatot tartó igényes, választékos, művelt köznyelvi norma (nyelvváltozat), amelynek jegyében fogalmazunk meg bizonyos elveket (nem föltétlenül szabályokat; a nyelvtan szabályokat, a nyelvhasználat elveket állapít meg). Természetesen nem bántva, nem sértve az egyéb közösségi és egyéni nyelvhasználatot.

A szerző még azt is elfogadhatónak véli, hogy az anyanyelvtudásunkat alapvetően meghatározó genetikai tényezők mellett tudatos befolyásolás is elképzelhető (15.) És melyik terület befolyásolható a leginkább? „Ilyen a szókincs gazdagsága, milyensége, valamint a nyelvhasználat változatossága; az a tény, hogy az egyén a rendelkezésére álló nyelvi eszközök mekkora hányadával és mely rétegeivel él; milyen asszociációkat hordozó eszközöket választ; milyen csoportokkal akar nyelvi eszközeinek megválasztása által is azonosulni.” (15.) Ha komolyan belegondolunk, ez is a nyelvművelés, a nyelvpedagógia, illetve általában a pedagógia (no és persze az andragógia).

A szerző alapállásában a legrokonszenvesebb mégis az, hogy nem hadakozik szellemekkel és fantomokkal, nem vitatkozik a nyelvművelés száz éve meghaladott álláspontjaival (talán csak eggyel, a nyelvromlással, de arra rögvest kitérek), hanem figyelembe vesz több (olykor nyelvművelői) szempontot, érvel, és mindezt hallatlan nyelvészi, tudósi türelemmel és eleganciával teszi.

Módszere külön említést érdemel. Nyelvi-kulturális (nyelvművelői) okfejtésekben elengedhetetlen többféle módszer alkalmazása. E munkák legátfogóbb módszerét talán deskriptívnek, kiterjesztve filológiainak nevezhetnénk, amelyben szerepet kap a nyelvtörténeti tények felsorolása, az alapos elméleti nyelvészeti elemzés (valamennyiben biztos terepen mozog a szerző), majd pedig bizonyos (az elméleti nyelvészekre egyáltalán nem kötelező) értékelés, véleménymondás. Hadd világítsam meg egy példával. Fölhívja a figyelmet arra, hogy egy 500 éve terjedő nyelvtani alakulat (a természetesen, hogy-féle, a nyelvművelők által kontaminációsnak tartott szerkezet) terjedése „megalapozottan nem kifogásolható”. Indokait ekként állítja sorba: „Egyrészt nem állíthatjuk, hogy ne volna levezethető a magyar mondattan szabályaival; hogy ne volna beleilleszthető a magyar nyelv rendszerébe. Másrészt arra sincs semmiféle bizonyíték, hogy e szerkezet kevésbé volna alkalmas a nyelvre háruló önkifejező, közlő és kognitív feladatok teljesítésére, mint az irodalmi nyelvben honos megfelelője. A jelenség tehát nem a nyelv romlásának, hanem a nyelv szüntelen mozgásának megnyilvánulása; nem más, mint egy elszigetelt nyelvváltozatban lappangó jelenségnek a beszélt köznyelvbe való bekerülése.” (25.) Mondanivalóját jelszószerűen is összefoglalhatjuk: nem romlás, hanem mozgás! Teljesen egyetértve az érvekkel annyit tehetünk hozzá, hogy a nyelvművelés ugyanígy alaposan elemzi a jelenségeket, viszonyítja a helyi nyelvváltozatokat a köznyelvhez, s ha egy nyelvi változás társadalmilag elfogadott ténnyé válik, akkor a nyelvművelés is elfogadja. A nyelvművelés számos korábbi véleményén túllépett, legelébb talán a nyelvi babonákon.

A könyv legnagyobb részében É. Kiss Katalin a nyelvművelő hagyomány és az arra való reflektálás által leggyakrabban kiemelt nyelvi jelenségeket veszi sorra. Például ezeket a mondattani változásokat: -e kérdőszó helye, „szükségtelen” igekötők (az idézőjel mutatja, nincs a beszélők által mondott szükségtelen, de azért van kulturálisan helytelen), az el nem választható ~ nem elválasztható jelensége, vagyis az igekötő és a tagadószó egymáshoz viszonyított sorrendje a –ható/hető képzővel ellátott állítmányi szerepű igeneveknél, a befejezett melléknévi igenév (?„Beszéltünk a testvérét elgázolt autóssal”[3]), az állítmányi szerepű határozói igenév („A darab le van fordítva”, ?„A darab be van mutatva”, *„A darab meg van nézve.”), a tárgyas és a tárgyatlan igeragozás, az egyeztetés a szétszakított birtokos szerkezetben, a vonatkozónévmás-használat (ami, amely, amelyik), valamint a személyes és a mutató névmás keverése.

Az alaktani változások közül az ikes ragozás eltűnését, a suksükölést és a szukszükölést, a nákolást („Tudnák”), valamint az ajtaja ~ ajtója, borja ~ borjúja tőváltakozást említi. A hangtani változásokra is három példát említ: a magánhangzó-harmónia ingadozását, a beszédtempó-gyorsulást, valamint a beszédhangsúly és –dallam kérdését.

A szerkezeti változások elemzése után szól a közönség számára talán jobban érzékelhetőbb szókészlettani és stílusbeli jellemzőkről: a szókincsbővülésről, az idegen szavakról, a cég- és márkanevekről, feliratokról, reklámokról, a megszólítás és a köszönés állapotáról.

Azután nyelvpolitikai kérdések kerülnek sorra: A magyar nyelv a kétnyelvűségben. A régiónkénti tárgyalást követi egy rész a nyelvi hiányról, a másodnyelv-dominanciáról és nyelvvesztésről. Szorosan ehhez kapcsolódik a harmadik fejezet témaköre: Fennmarad-e a magyar nyelv? Majd pedig a negyedik, záró fejezet: Teendők. Teendők a nyelvi korpusszal kapcsolatban, valamint nyelvstratégiai feladatok.

É. Kiss Katalin valamennyi pontos, logikus eszmefuttatását aligha célszerű most idézni, a könyvet el lehet és el is kell olvasni mindenkinek, aki szereti a nyelvi fejtegetéseket. Nekem leginkább az a feladatom, hogy kiemeljem azokat a szempontokat, amelyek újak, dicséretesek vagy éppen kritizálhatók. A suksüközés jelenségéről mindenki hallott, a kedves Olvasó is bizonyosan. Nyilván azt gondolja, hogy nem illik suksüközni. Ha nyelvész, akkor azt is tudja, hogy a nyelvjárásokban elterjedt jelenség, s a kevésbé igényes nyelvhasználatban is tetten érhető. A suksükölés lényege: egyes -t végű igék esetében a felszólító mód használata kijelentő módban. A jelenség tehát nyelvjárási alapú, amelytől a köznyelvi forma eltér, tehát nem „kifessük a lakást”, hanem „kifestjük a lakást”. A korábbi nyelvművelő vélemény szerint így azonban a felszólító és a kijelentő alaki egybeesés zavarja a megértést. Pl. „fűtsük a házat” („suksükölve” lehet kijelentő és felszólító mód). É. Kiss Katalin azonban felhívja a figyelmet arra, hogy az alaki egybeesés ritkán zavarja a megértést. Esztétikai kifogásaink sem lehetnek a suksük ellen, hogy is lehetne, hiszen nyelvjárási alakokat a nyelvművelés sem bánt. Hoz is egy moldvai csángó népi imát: „minden halálos bűnit megbocsássa”. Persze állítható ellenpélda is, nem suksükölő, ősi szöveg, legelső szövegemlékünk: „Látjátuk feleim…”. Suksükölve így lenne: „Lássátok feleim…” A szerző szerint nem szabad megbélyegezni az e formát használókat, hiszen akkor az anyanyelvjárásukat bizonytalanítanák el. De! „Természetesen az iskolában, különösen a gimnáziumokban és a felsőoktatási intézményekben tanítani kell a művelt köznyelvet is, de nem az anyanyelvjárás helyett, hanem azon túl. Az anyanyelvjárás szűkebb környezetünkkel köt össze bennünket, a művelt köznyelv pedig a magas kultúrával, az irodalmi hagyományokkal, a nemzet egészével.” (61.) Úgy érzem, hogy ezek a mondatok egybecsengenek a modern nyelvművelés elveivel.

Dicséretben nem lesz hiány, mert a könyv számos nyelvművelői, alkalmazott nyelvészeti feladatra hívja fel a figyelmet. A legfontosabb: a nyelvi sokféleség elfogadása, az abban való eligazodás. A művelt köznyelv oktatása, ápolása. A médianyelvre való odafigyelés, pl. a súgógép és a hangsúlyozás kérdése. Az árukatalógusok nyelvészeti ellenőrzése. A határon túli magyar nyelv helyzetével kapcsolatos számos elképzelése: nyelvélesztés (csángók esetében), kapcsolatok ápolása, internet, testvértelepülések, a cseregyerek intézményének fölelevenítése. Illetve egészen új, meglepő javaslata: sok magyarországi munkanélküli pedagógus bizonyára örömmel vállalna egy-két évi határon túli szolgálatot. Az ötlet már megvan, csak meg kell valósítani!

Persze kritikai megjegyzéseim is vannak. Mint a recenzió elején írtam, a szerző nem hadakozik fantomokkal, de azért fejezetről fejezetre felbukkan a „nyelvromlás”, mintha ez a nyelvművelés egyik központi kategóriája lenne. Már régen nem az. De ha már a nyelvromlásnál vagyunk, vajon a nyelvromlás tényleg semmiképpen sem definiálható? Minden változás közömbös? A rendszerbomlás mindig csak rendszerátalakulás?

Vagy egy másik kérdés: a könyv végig a nyelvi struktúrával, a nyelvi struktúrába való illeszkedéssel igazolja a változásokat. A struktúra tehát rendben van, de tudjuk, hogy a nyelv nem pusztán strukturális kérdés. Hiszen a szüntelen változásban bizonyos elemek eltűnnek, mások (funkció nélkül is) megmaradnak. Gondoljunk csak az ikes ragozásra. Az egész ragozás funkciótlan, mégis az ikes ragok egyharmadát rendszeresen használjuk, a többit nem. Miért? Valószínűleg azért, mert a nyelvtanulásunk és aztán nyelvhasználatunk nemcsak genetikusan, hanem társadalmilag is meghatározott. A nyelvi struktúrát sokszor „eltéríti” az egészen más szervezettségű, logikájú, ember alkotta, hagyományozta kultúra. Az ikes ragozás esetében is ez történt. Nincs már funkciója, nyugodtan kihajíthattuk volna a hajóból, de nem tettük. Eszem vagy eszek, ikes és iktelen, többnyire tartjuk a különbséget. Ennék vagy enném, mindenki az első formát használja, már csak a nyelvész tudja, hogy az első az iktelen, a második az ikes. Vagyis a struktúrát befolyásolja a kultúra. S ez itt az igazán nagy kérdés, hogy hogyan. A nyelvtani szabályokat nyelvi-kulturális elvek hágják át.

Valamint föltehető a könyv olvastán a kérdés úgy is, hogy ami szintaktikailag (strukturálisan) igazolható, az bizonyosan rendben van-e kulturálisan? Sejtjük a választ: nem. Hiszen a suksükölés strukturálisan igazolható, a nákolás egyenesen logikus (olvasnák – mély hangrendű szóhoz mély hangrendű toldalék, nem jobb, mint a magyar nyelv alaptörvényét, a hangrendet megsértő „helyes” forma: olvas-nék?), mégis kulturálisan nem nákolunk!

Nem akarok nagyon messzire menni, de talán igaza van Michael Tomasellonak, amikor azt mondja, hogy az ember beleavatkozott az evolúcióba (így talán a nyelvelsajátítás genetikus jellegébe is), ez az új, emberi módszer az emergencia, a kiemelkedés, a kumulatív kulturális evolúció, amely új minőség létrehozására képes. A nyelvben is. Talán ezt jelentik a magyar nyelvben az újabb típusú szóösszetételek, vagy éppen a nyelvi változások megannyi felemás volta.

A kérdéseket, a fölvetéseket tovább folytathatnánk. Az a jó könyv, amelyet az ember ceruzával telefirkál, beleír, vitatkozik, kettős vonallal kiemel, néha feldühödik, néha felujjong, néha pedig utána nem mer a tükörbe a nézni, néha pedig recenziót ír róla…

É. Kiss Katalin könyve anyanyelvünkről olyan mű, amely nem riaszt el senkit. Kézen fogja az olvasóját, legyen az strukturalista vagy „nyelvi-kulturális” nyelvész, nyelvművelő, boncolgatja a nyelvi jelenségeket, közben senkit sem idegenít el, hanem további munkára, gondolkodásra ösztönöz. Társnak tart és társat keres. Közösség pedig nincs társak nélkül.

Fontos könyv, mert ritka gesztus!

(É. Kiss Katalin: Anyanyelvünk állapotáról, Osiris Kiadó, Budapest, 2004. 190 oldal)

[1] A könyv alapjául szolgáló kéziratot 2004-ben az Édes Anyanyelvünk NKÖM-pályázat díjazta. A könyvről 2005. február 23-án a szerző és sok más érdeklődő jelenlétében műhelybeszélgetést rendezett a Magyar Nyelvstratégiai Kutatócsoport az ELTE Bölcsészettudományi Kar Mai Magyar Nyelvi Tanszékén. E beszélgetés bevezetőjének néhány gondolatát ebben a recenzióban is megismétlem. A könyv szerzőjét 2005-ben Palladium-díjjal jutalmazták. B. G.

[2] Nádasdy Ádám: Ízlések és szabályok. Magvető, Budapest, 2003. 51.

[3] A példák és a jelek is eredetiben a könyvből vannak véve!

Új hozzászólás