Pusztay János

Puszay János

Halmai Tamás

Halmai Tamás

Magyari Sára

Magyari Sára

Kövesdy Zsuzsa

Kövesdy Zsuzsa

Fráter Zoltán

Fráter Zoltán

Minya Károly

Minya Károly

Ilosvay Selymes Pál

Ilosvay Selymes Pál

(Ny)elvi kérdések   1-100.

Horváth Péter Iván

Horváth Péter Iván 100 ismeretterjesztő írása

Írások

Nyelvemre harapva
1-75.

Hartay Csaba

Hartay Csaba 75 szatirikus nyelvi írása

Írások

É. Kiss Katalin: Anyanyelvünk állapotáról

2017.04.29.nincs hozzászólás

Ez a könyvismertetés 2005-ben született és Szépe György kérésére 2006-ban jelent meg Modern Nyelvoktatás című lapban (2006. április (XII/1.) 67–71.). Az E-Nyelv Magazinban való újraközlés oka: 2017-ben É. Kiss Katalin nyelvész kapta meg a Bolyai-díjat.

A Bolyai-díj Magyarország legrangosabb civil alapítású tudományos díjat. É. Kiss Katalin Anyanyelvünk állapotáról (2004) című könyvéről 2005. február 23-án a szerző és sok más érdeklődő jelenlétében műhelybeszélgetést rendezett a Magyar Nyelvstratégiai Kutatócsoport az ELTE Bölcsészettudományi Kar Mai Magyar Nyelvi Tanszékén. Az írást eredeti formájában közöljük újra. A szerk.

konyvbor

Fontos könyv, mert ritka gesztus. Ritka gesztus, hogy egy, elsősorban elméleti nyelvészettel foglalkozó nyelvész olyan nyelvi-kulturális, nyelvi-társadalmi kérdés felé fordul, amely hagyományosan a ma sokszor kötelezően elítélt nyelvművelés, tágabban az alkalmazott nyelvészet területe. Ráadásul a szerző nem valami ellen – mondjuk a nyelvművelés ellen – ír könyvet, hanem valamiért. Ahogy már a cím is jelzi: Anyanyelvünk állapotáról. Vagyis nem pusztán „a” nyelvről, hanem az anyanyelvről, ráadásul a közösséget is beleértve,  „anyanyelvünk” állapotáról kitekintéssel a jövőre (teendők, nyelvstratégiai feladatok).[1]

E könyv bizonyítja, hogy É. Kiss Katalin nemcsak a strukturális, generatív nyelvészet kiváló elméleti szakembere, hanem „hazulról hozva” elkötelezett a  magyar nyelv és kultúra kérdései mellett is.

Mielőtt azonban nyelvművelővé avatnám, s ezzel nagyon sok rossz pontot szereznék neki, hadd vegyem sorra a munka fő gondolatait, módszereit, eredményeit, s hadd bocsássam előre, azért lesznek kritikai megjegyzéseim, sőt kérdéseim is.

Kezdjük a kiindulópontjával. Az első fejezet azzal a címmel indul, hogy: „Nyelvében él a nemzet”. A szerző leszögezi: „A magyar nemzet határokon átívelő egységét ma elsősorban a közös nyelv s az általa megtestesített közös kultúra tartja fenn.” (9.) Fontos és szép gondolat, hiszen a nyelvművelő mozgalom egyik leggyakrabban használt szállóigéjét sokan meghaladottnak vélik, olyannyira, hogy az egyik szerző még ki is figurázza egy írásában: „Mijében él a mi?”[2] É. Kiss Katalin szerint a Kőváry Lajosnak tulajdonított szállóige „ma időszerűbb, mint keletkezése idején, a reformkorban… A Magyar Köztársaság határain kívül élő nemzetrészek csak nyelvükben, kultúrájukban élhetik meg magyarságukat.” S további igen hasznos érveket mond az anyanyelvi kultúra értéke, valamint művelésének fontossága mellett: „Az Európai Unió tagjává váló Magyar Köztársaság is – politikai, gazdasági, pénzügyi, védelmi jogosítványainak egy részéről lemondván – lényegében csak a magyar nyelv és kultúra ügyeiben tarthatja meg korlátlan szuverenitását. A magyar nyelv tehát a nemzet egységének, szuverenitásának szimbóluma és megtestesítője; nyelvünk állapota a nemzet állapotának kifejezője; nyelvünk jövője nemzetünk jövője is.” (9.)

Bevallom, igen tiszta és bátor szavak ezek olyan időszakban, amikor egyre többször hangzik el, hogy a (kulturális) nemzet (is) idejétmúlt fogalom, nem lehet vele semmit sem kezdeni. Nincs nemzeti kultúra, legföljebb közösen birtokolt történelem és kultúra van.

A szerző nemcsak a nemzet, a nyelv és kultúra kérdéseit kapcsolja össze, hanem – horribile dictu – már rögtön az első fejezetben kijelöli a nyelvművelés helyét is. Ez nem lenne annyira meglepő, ha a nyelvművelést az elmúlt évtizedben nem érte volna annyiszor az áltudomány, a sarlatánság, a szélhámosság, a diszkrimináló tevékenység bélyege. A szerző azonban vállalja a nyelvművelést: a nyelvművelés feladata, „hogy tudatosítsa az egymás mellett élő nyelvváltozatok társadalmi státusát, s az azt igénylőknek megtanítsa  a köznyelvi változatot is”. (10.) De nemcsak a nyelvművelést tartja elfogadhatónak, hanem az „egységes művelt köznyelvi normát” is, amelynek olvastán már szinte felujjongtam, hiszen az 1990-es évek nyelvi vitáinak célpontja volt a norma, tudniillik az, hogy a norma tulajdonképpen nem is határozható meg, azután meg sokféle van; éljenek a helyi normák a demokratizmus szellemében, az egységes, „művelt” norma jegyében föllépő nyelvművelők egyszerűen dilettánsok, hiszen nem is tudják, hogy mi jegyében lépnek föl, leginkább saját, „műveltnek” gondolt nyelvszokásukat akarják ráerőltetni a békésen élni akaró társadalomra. Ebben a könyvben azonban sokszor szerepel a „művelt norma” kifejezés: „Bár az egységes művelt köznyelvi norma feszültségek forrása lehet, szerepe – különösen egy több országban élő nemzet számára – nagyon fontos, hiszen a nemzet tagjainak egymással, valamint a nemzet korábbi generációival és a nemzet kulturális örökségével való közösségét teremti meg.” (14.) A szerző az újabban elterjedt standard, kodifikált nyelvváltozat megnevezés mellett használhatónak tartja továbbra is a „művelt köznyelv” terminust, „azzal a megszorítással, hogy a műveltség itt nem okvetlenül felsőfokú végzettséget, hanem bizonyos fokú humán műveltséget, olvasottságot jelent.” (18.) Én természetesen elfogadom ezt a véleményt, a hagyományos nyelvművelés mintegy évszázada használja, magam azonban a beleérthető hivalkodó vagy megosztó jellege miatt inkább az igényes, választékos köznyelv/norma terminust használom. Akik ebben a minimumban egyetértenek, azok már képesek egymással felelős tudományos párbeszédet folytatni. Vagyis elfogadjuk azt, hogy a társadalomban sokféle norma van, létezik azonban egy, nehezen meghatározható, valamilyen szempontból kiemelkedő, a hagyománnyal szorosabb kapcsolatot tartó igényes, választékos, művelt köznyelvi norma (nyelvváltozat), amelynek jegyében fogalmazunk meg bizonyos elveket (nem föltétlenül szabályokat; a nyelvtan szabályokat, a nyelvhasználat elveket állapít meg). Természetesen nem bántva, nem sértve az egyéb közösségi és egyéni nyelvhasználatot.

A szerző még azt is elfogadhatónak véli, hogy az anyanyelvtudásunkat alapvetően meghatározó genetikai tényezők mellett tudatos befolyásolás is elképzelhető (15.) És melyik terület befolyásolható a leginkább? „Ilyen a szókincs gazdagsága, milyensége, valamint a nyelvhasználat változatossága; az a tény, hogy az egyén a rendelkezésére álló nyelvi eszközök mekkora hányadával és mely rétegeivel él; milyen asszociációkat hordozó eszközöket választ; milyen csoportokkal akar nyelvi eszközeinek megválasztása által is azonosulni.” (15.) Ha komolyan belegondolunk, ez is a nyelvművelés, a nyelvpedagógia, illetve általában a pedagógia (no és persze az andragógia).

A szerző alapállásában a legrokonszenvesebb mégis az, hogy nem hadakozik szellemekkel és fantomokkal, nem vitatkozik a nyelvművelés száz éve meghaladott álláspontjaival (talán csak eggyel, a nyelvromlással, de arra rögvest kitérek), hanem figyelembe vesz több (olykor nyelvművelői) szempontot, érvel, és mindezt hallatlan nyelvészi, tudósi türelemmel és eleganciával teszi.

Módszere külön említést érdemel. Nyelvi-kulturális (nyelvművelői) okfejtésekben elengedhetetlen többféle módszer alkalmazása. E munkák legátfogóbb módszerét talán deskriptívnek, kiterjesztve filológiainak nevezhetnénk, amelyben szerepet kap a nyelvtörténeti tények felsorolása, az alapos elméleti nyelvészeti elemzés (valamennyiben biztos terepen mozog a szerző), majd pedig bizonyos (az elméleti nyelvészekre egyáltalán nem kötelező) értékelés, véleménymondás. Hadd világítsam meg egy példával. Fölhívja a figyelmet arra, hogy egy 500 éve terjedő nyelvtani alakulat (a természetesen, hogy-féle, a nyelvművelők által kontaminációsnak tartott szerkezet) terjedése „megalapozottan nem kifogásolható”. Indokait ekként állítja sorba: „Egyrészt nem állíthatjuk, hogy ne volna levezethető a magyar mondattan szabályaival; hogy ne volna beleilleszthető a magyar nyelv rendszerébe. Másrészt arra sincs semmiféle bizonyíték, hogy e szerkezet kevésbé volna alkalmas a nyelvre háruló önkifejező, közlő és kognitív feladatok teljesítésére, mint az irodalmi nyelvben honos megfelelője. A jelenség tehát nem a nyelv romlásának, hanem a nyelv szüntelen mozgásának megnyilvánulása; nem más, mint egy elszigetelt nyelvváltozatban lappangó jelenségnek a beszélt köznyelvbe való bekerülése.” (25.) Mondanivalóját jelszószerűen is összefoglalhatjuk: nem romlás, hanem mozgás! Teljesen egyetértve az érvekkel annyit tehetünk hozzá, hogy a nyelvművelés ugyanígy alaposan elemzi a jelenségeket, viszonyítja a helyi nyelvváltozatokat a köznyelvhez, s ha egy nyelvi változás társadalmilag elfogadott ténnyé válik, akkor a nyelvművelés is elfogadja. A nyelvművelés számos korábbi véleményén túllépett, legelébb talán a nyelvi babonákon.

A könyv legnagyobb részében É. Kiss Katalin a nyelvművelő hagyomány és az arra való reflektálás által leggyakrabban kiemelt nyelvi jelenségeket veszi sorra. Például ezeket a mondattani változásokat: -e kérdőszó helye, „szükségtelen” igekötők (az idézőjel mutatja, nincs a beszélők által mondott szükségtelen, de azért van kulturálisan helytelen), az el nem választható ~ nem elválasztható jelensége, vagyis az igekötő és a tagadószó egymáshoz viszonyított sorrendje a –ható/hető képzővel ellátott állítmányi szerepű igeneveknél, a befejezett melléknévi igenév (?„Beszéltünk a testvérét elgázolt autóssal”[3]), az állítmányi szerepű határozói igenév („A darab le van fordítva”, ?„A darab be van mutatva”, *„A darab meg van nézve.”), a tárgyas és a tárgyatlan igeragozás, az egyeztetés a szétszakított birtokos szerkezetben, a vonatkozónévmás-használat (ami, amely, amelyik), valamint a személyes és a mutató névmás keverése.

Az alaktani változások közül az ikes ragozás eltűnését, a suksükölést és a szukszükölést, a nákolást („Tudnák”), valamint az ajtaja ~ ajtója, borja ~ borjúja tőváltakozást említi. A hangtani változásokra is három példát említ: a magánhangzó-harmónia ingadozását, a beszédtempó-gyorsulást, valamint a beszédhangsúly és –dallam kérdését.

A szerkezeti változások elemzése után szól a közönség számára talán jobban érzékelhetőbb szókészlettani és stílusbeli jellemzőkről: a szókincsbővülésről, az idegen szavakról, a cég- és márkanevekről, feliratokról, reklámokról, a megszólítás és a köszönés állapotáról.

Azután nyelvpolitikai kérdések kerülnek sorra: A magyar nyelv a kétnyelvűségben. A régiónkénti tárgyalást követi egy rész a nyelvi hiányról, a másodnyelv-dominanciáról és nyelvvesztésről. Szorosan ehhez kapcsolódik a harmadik fejezet témaköre: Fennmarad-e a magyar nyelv? Majd pedig a negyedik, záró fejezet: Teendők. Teendők a nyelvi korpusszal kapcsolatban, valamint nyelvstratégiai feladatok.

É. Kiss Katalin valamennyi pontos, logikus eszmefuttatását aligha célszerű most idézni, a könyvet el lehet és el is kell olvasni mindenkinek, aki szereti a nyelvi fejtegetéseket. Nekem leginkább az a feladatom, hogy kiemeljem azokat a szempontokat, amelyek újak, dicséretesek vagy éppen kritizálhatók. A suksüközés jelenségéről mindenki hallott, a kedves Olvasó is bizonyosan. Nyilván azt gondolja, hogy nem illik suksüközni. Ha nyelvész, akkor azt is tudja, hogy a nyelvjárásokban elterjedt jelenség, s a kevésbé igényes nyelvhasználatban is tetten érhető. A suksükölés lényege: egyes -t végű igék esetében a felszólító mód használata kijelentő módban. A jelenség tehát nyelvjárási alapú, amelytől a köznyelvi forma eltér, tehát nem „kifessük a lakást”, hanem „kifestjük a lakást”. A korábbi nyelvművelő vélemény szerint így azonban a felszólító és a kijelentő alaki egybeesés zavarja a megértést. Pl. „fűtsük a házat” („suksükölve” lehet kijelentő és felszólító mód). É. Kiss Katalin azonban felhívja a figyelmet arra, hogy az alaki egybeesés ritkán zavarja a megértést. Esztétikai kifogásaink sem lehetnek a suksük ellen, hogy is lehetne, hiszen nyelvjárási alakokat a nyelvművelés sem bánt. Hoz is egy moldvai csángó népi imát: „minden halálos bűnit megbocsássa”. Persze állítható ellenpélda is, nem suksükölő, ősi szöveg, legelső szövegemlékünk: „Látjátuk feleim…”. Suksükölve így lenne: „Lássátok feleim…” A szerző szerint nem szabad megbélyegezni az e formát használókat, hiszen akkor az anyanyelvjárásukat bizonytalanítanák el. De! „Természetesen az iskolában, különösen a gimnáziumokban és a felsőoktatási intézményekben tanítani kell a művelt köznyelvet is, de nem az anyanyelvjárás helyett, hanem azon túl. Az anyanyelvjárás szűkebb környezetünkkel köt össze bennünket, a művelt köznyelv pedig a magas kultúrával, az irodalmi hagyományokkal, a nemzet egészével.” (61.) Úgy érzem, hogy ezek a mondatok egybecsengenek a modern nyelvművelés elveivel.

Dicséretben nem lesz hiány, mert a könyv számos nyelvművelői, alkalmazott nyelvészeti feladatra hívja fel a figyelmet. A legfontosabb: a nyelvi sokféleség elfogadása, az abban való eligazodás. A művelt köznyelv oktatása, ápolása. A médianyelvre való odafigyelés, pl. a súgógép és a hangsúlyozás kérdése. Az árukatalógusok nyelvészeti ellenőrzése. A határon túli magyar nyelv helyzetével kapcsolatos számos elképzelése: nyelvélesztés (csángók esetében), kapcsolatok ápolása, internet, testvértelepülések, a cseregyerek intézményének fölelevenítése. Illetve egészen új, meglepő javaslata: sok magyarországi munkanélküli pedagógus bizonyára örömmel vállalna egy-két évi határon túli szolgálatot. Az ötlet már megvan, csak meg kell valósítani!

Persze kritikai megjegyzéseim is vannak. Mint a recenzió elején írtam, a szerző nem hadakozik fantomokkal, de azért fejezetről fejezetre felbukkan a „nyelvromlás”, mintha ez a nyelvművelés egyik központi kategóriája lenne. Már régen nem az. De ha már a nyelvromlásnál vagyunk, vajon a nyelvromlás tényleg semmiképpen sem definiálható? Minden változás közömbös? A rendszerbomlás mindig csak rendszerátalakulás?

Vagy egy másik kérdés: a könyv végig a nyelvi struktúrával, a nyelvi struktúrába való illeszkedéssel igazolja a változásokat. A struktúra tehát rendben van, de tudjuk, hogy a nyelv nem pusztán strukturális kérdés. Hiszen a szüntelen változásban bizonyos elemek eltűnnek, mások (funkció nélkül is) megmaradnak. Gondoljunk csak az ikes ragozásra. Az egész ragozás funkciótlan, mégis az ikes ragok egyharmadát rendszeresen használjuk, a többit nem. Miért? Valószínűleg azért, mert a nyelvtanulásunk és aztán nyelvhasználatunk nemcsak genetikusan, hanem társadalmilag is meghatározott. A nyelvi struktúrát sokszor „eltéríti” az egészen más szervezettségű, logikájú, ember alkotta, hagyományozta kultúra. Az ikes ragozás esetében is ez történt. Nincs már funkciója, nyugodtan kihajíthattuk volna a hajóból, de nem tettük. Eszem vagy eszek, ikes és iktelen, többnyire tartjuk a különbséget. Ennék vagy enném, mindenki az első formát használja, már csak a nyelvész tudja, hogy az első az iktelen, a második az ikes. Vagyis a struktúrát befolyásolja a kultúra. S ez itt az igazán nagy kérdés, hogy hogyan. A nyelvtani szabályokat nyelvi-kulturális elvek hágják át.

Valamint föltehető a könyv olvastán a kérdés úgy is, hogy ami szintaktikailag (strukturálisan) igazolható, az bizonyosan rendben van-e kulturálisan? Sejtjük a választ: nem. Hiszen a suksükölés strukturálisan igazolható, a nákolás egyenesen logikus (olvasnák – mély hangrendű szóhoz mély hangrendű toldalék, nem jobb, mint a magyar nyelv alaptörvényét, a hangrendet megsértő „helyes” forma: olvas-nék?), mégis kulturálisan nem nákolunk!

Nem akarok nagyon messzire menni, de talán igaza van Michael Tomasellonak, amikor azt mondja, hogy az ember beleavatkozott az evolúcióba (így talán a nyelvelsajátítás genetikus jellegébe is), ez az új, emberi módszer az emergencia, a kiemelkedés, a kumulatív kulturális evolúció, amely új minőség létrehozására képes. A nyelvben is. Talán ezt jelentik a magyar nyelvben az újabb típusú szóösszetételek, vagy éppen a nyelvi változások megannyi felemás volta.

A kérdéseket, a fölvetéseket tovább folytathatnánk. Az a jó könyv, amelyet az ember ceruzával telefirkál, beleír, vitatkozik, kettős vonallal kiemel, néha feldühödik, néha felujjong, néha pedig utána nem mer a tükörbe a nézni, néha pedig recenziót ír róla…

É. Kiss Katalin könyve anyanyelvünkről olyan mű, amely nem riaszt el senkit. Kézen fogja az olvasóját, legyen az strukturalista vagy „nyelvi-kulturális” nyelvész, nyelvművelő, boncolgatja a nyelvi jelenségeket, közben senkit sem idegenít el, hanem további munkára, gondolkodásra ösztönöz. Társnak tart és társat keres. Közösség pedig nincs társak nélkül.

Fontos könyv, mert ritka gesztus!

(É. Kiss Katalin: Anyanyelvünk állapotáról, Osiris Kiadó, Budapest, 2004. 190 oldal)

[1] A könyv alapjául szolgáló kéziratot 2004-ben az Édes Anyanyelvünk NKÖM-pályázat díjazta. A könyvről 2005. február 23-án a szerző és sok más érdeklődő jelenlétében műhelybeszélgetést rendezett a Magyar Nyelvstratégiai Kutatócsoport az ELTE Bölcsészettudományi Kar Mai Magyar Nyelvi Tanszékén. E beszélgetés bevezetőjének néhány gondolatát ebben a recenzióban is megismétlem. A könyv szerzőjét 2005-ben Palladium-díjjal jutalmazták. B. G.

[2] Nádasdy Ádám: Ízlések és szabályok. Magvető, Budapest, 2003. 51.

[3] A példák és a jelek is eredetiben a könyvből vannak véve!

Új hozzászólás