Hartay Csaba

Sorsom Nyelvemre harapva 74.

2017.02.20.nincs hozzászólás

Megint kivett egy sört, igazán hozhatna ő is párat, tegnap is én töltöttem fel a hűtőt.

Érdekes, hogy esze ágában sincs hazamenni. Hétfő éjjel volt egy kínos beszélgetésünk a konyhaasztalnál. Egy órás trécselés után nekiszegeztem a kérdést, hogy meddig tervezi a látogatást, de láthatóan megsértődött. Kedden az udvaron edzett, majd miután letusolt, leült mellém a kanapéra. Együtt néztük a híradót. Nem tudom, mit értett belőle. Meredten figyelte a bemondót, mintha hatással lenne életére a magyar belpolitika. Az is különös, hogy nem emlegeti a filmjeit, ami egyébként számomra szerencse, mivel egyet sem láttam végig, nem is tudom, hogyan tudnám kimagyarázni, hogy egyáltalán nem vagyok a rajongója. Gyakran próbálok visszaemlékezni arra, amint beköltözik hozzám Van Damme, de csak az ugrik be tisztán, ahogy másnap már együtt reggelizünk. A naptáram szerint holnap lesz egy hónapja, hogy gyakorlatilag eltartom Jean Claude Van Damme-ot. Szerda este finoman utaltam rá, hogy itt van nem messze a polgármesteri hivatal, hátha keresnek egy jó biztonsági őrt, de cserébe fordulásból lerúgta a terasz gerendájára akasztott viharlámpát, majd egy csatakiáltással elijesztette dr. Dundrét, aki vacsoraidő lévén jött volna elfogyasztani szokásos macskaeledelét. Nem tudom, milyen orvos tudna kigyógyítani Jean Claude Van Damme-ból, minden emberi érzés kezd kihalni belőlem, már dr. Dundréban sem bízom. Lehet, ez a sorsom, számomra ez van megírva előre, hogy hátralévő éveimet Jean Claude Van Damme társaságában kell leélnem.

 

Új hozzászólás