Igen, az. Nem a politikusokra gondolok, hanem a valódi, egyszerű, mindennapi emberekre. Van egy román mondás: Numai mai rău să nu fie! (Csak ennél rosszabb ne legyen!). Gyakran hallani ezt baráti beszélgetések során, adminisztrációban, orvosnál, bárhol, ahol elégedetlenség üte fel fejét.

Beletörődő emberek, egyszerűek, akik teszik a maguk dolgát – és nem avatkoznak „az urakéba”,mert azok csak rosszat tesznek. Nem tudom, talán ez lenne a lelki alkatuk alapvonása, ha egyáltalán van ilyen. 2015-ben leégett egy bukaresti szórakozóhely, a Colectiv. Akkor döbbentem meg először igazán azon, hogy milyen elkeseredetten lehet tiltakozni. Tízezrek vonultak az utcára, fiatalok, egyetemisták, iskolások, szülők. Temesváron én is kint voltam: félelmetes volt, ahogyan az a sok fiatal hallgatott. Olyan feszült és hosszantartó csendet még sosem tapasztaltam. Emlékszem, akkor arra gondoltam, ha ez a sok némaság egyszer hanggá lesz, akkor baj lesz.

Most ismét kint vagyunk az utcán: Bukarestben több mint 100.000 ember, Temesváron majd 30.000 tüntető. Fegyelmezetten követelik, hogy a sikkasztás, lopás, csalás ne legyen legális Romániában. Az ország, ahol élünk, a hazánk, ne legyen börtöntöltelékek rabszolgája.

Közben vannak provokációk: főleg focidrukkereket fizettek le (50 lej az áruk), hogy Molotov-koktélokkal dobálózzanak, s azt lehessen mondani, vandalizmus, huliganizmus csak az egész.

Közben elgondolkodtató az is, hogy a mostani kormánypártot valakik csak megszavazták 45%-ban, mint ahogyan az is, hogy a szavazóképes állampolgárok alig 40%-a ment el szavazni tavaly decemberben. Lehet nyávogni, hogy akkor ne is várjuk el, meg mindenki a saját sorsáért, meg blablabla. De mindig kettőn áll a vásár. A kiábrándultságnak megvan a maga oka. Az, hogy nincs egyetlen kompetens párt sem (nincs bizony, ne hitegessük magunkat!), amely valóban az ország, az emberek érdekeit is nézné, ide vezetett. Egy jól működő és sokatváltoztató technokrata kormány után, valóban nem marad más út, mint a tiltakozás? És ha ez sem jön be? Ha marad ez a szégyenletes sürgősségi kormányrendelet? Akkor mi lesz?

Beszélgetek a volt középiskolai diákjaimmal: sokan kint vannak, este 6 után, mert addig dolgoznak. Előbb a kötelesség, aztán a hideg estében a tiltakozás. Kérdem, mi lesz, ha mégsem… Elmennek. Na, nem a szomszédba, mert ott sem jobb, hanem messze: inkább takarítónak, szemetesnek, bárminek, de innen el.

Közben kiabálunk: hol szépen, hol csúnyábban, de a feszültséget oldani kell. Figyelem az újszerű népköltészeti alkotásokat: rigmusszerű versikék, kétsorosak, amelyek az állapotot írják le, amelyben vagyunk, esetenként a vészjósló jövőt, illetve, amit éreznek, gondolnak az emberek.

A neten fent van egy kisfilm: egy öreg néni, aki a fiatalokkal együtt összeszedi a szemetet, hogy a tüntetés után tiszta legyen a tér. Mert koszt magunk után nem hagyunk. Nem illik!

Jó helyen vagyok, amíg ilyen emberek élnek körülöttem. Jó látni, hogy nem lehet mindent megtenni velünk, egyszer csak felemeli az ember a fejét, a hangját, hogy elég volt! Nem tudom, mi lesz a vége, de melegséggel tölt el, hogy az igazságosság és a jóban, emberiben vetett hit még megvan. Ilyenkor érzem, hogy nagyon itthon vagyok.

Képek: Facebook, Udvarhelyi Hírportál, Tion