A darab nem fejlődő és kibomló drámai konfliktusra épül, hanem szövegdarabokból áll: a leginkább színpadra illő, rövidebb párbeszédes jelenetek mellett: ítélethirdetés, közvetítés, elbeszélés (narráció) is szerepel benne. A mozaikokat még tovább fűszerezi a rendező, Vidnyánszky Attila. Hozza a forgatagos, karneválszerű, a színpadot mindenféle, olykor egymást ütő részjelenettel telezsúfoló stílust. Valamiképpen rímel ez korunk technológiai forradalmából adódó multitasking (megosztott figyelem) jelenségre. Olvasom egy kutatásában: „egyszerre csak egy érzékünk képes teljes kapacitással működni”, ezért ha az agy vizuális feladatot kap (itt aztán bőven kap), akkor „a hallókéregben az idegi válasz lecsökken, a hang károsodottá válik”. Vagyis nem tudunk egyszerre mindenre figyelni.

Tehát egyfelől van a mozaikokra épülő, időrendet felbontó darab, akár olyan kizökkentő kiszólásokkal is, hogy „nem szafaládé az, hanem faszaládé”, másfelől a figyelmet egyszerre több érzékterületről (hang-látvány) megragadó vagy éppen elvonó rendezés. Valahogy így: egyszerre fut valós képsor Kádárral és Marosánnal, no meg a per híradós képeivel; közben a forgószínpadon folynak a perek, felhangzanak a halálos ítéletek; az egyik sarokban Tóth Ilona vagy éppen az édesanyja, vagy a gyermeklány Tóth Ilona drámája zajlik; megjelennek a betlehemesek ellenpontozni a bírósági tárgyalást; de folyik a vallatás is; eszköztelenül és hatástalanul küzd az ügyvéd, s olykor narrátorként kiszól a nézőknek; beszédjébe belekiabál egy kislány: Apuka, apuka! – ezért nem mindig értjük a szöveget, s közben folyamatosan hordják a koporsókat, befekszenek-kikerülnek belőlük a halottak…

(Forrás:Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány)

 
A színpadi forgatag – ami kétségtelenül látványos – annyira megosztja a figyelmet, hogy a dráma teljes cselekményszerkezete csak nehezen érthető meg. Pedig fontos dologról van szó: Tóth Ilona bűnösségéről vagy ártatlanságáról. A történet bonyolult, a hozzám eljutó hivatalos és súgott információk ellentmondóak. Elfogott leselkedő, aki állítólag orosz kém, az oroszok által kicserélt halott, egy továbbélő elfogott, de mégiscsak egy méreginjekció egy halottba…

A csúcs a börtönőrnő csontig hatoló artikulálatlan üvöltözése. A darab hangsúlyos helyén fölharsan a kétség: Ártatlan vagyok! Ellenpontozzák: De akkor miért vallotta be? A hang nem egy csatornán és egy irányból jön: hanem a jelenetekbe-monológokba kívülről belejátszva, ahogy egyébként elménkben is kavarognak, összekapcsolódnak, összefonódnak a valóság és fantáziánk tudatelemei.
 
 
(Nemzeti Színház, 2016. november 12. A szerző a 2016/2017-es évadban a Nemzeti Színház Magazin kérésére minden bemutatóról leírja véleményét; az itt közölt szöveg az ott közölt esszé egy-két gondolatát emeli ki.)