Egy bánsági büntetőfalu
Takázás 17.

2016.11.5.nincs hozzászólás

A Bánság manapság is tele van úgynevezett büntetőfalvakkal, ami a református gyülekezeteket illeti. A kifejezés a köztudatban él, hivatalosan természetesen nem létező fogalom.

Mivel szórványvidékről van szó, kevés falun az egyházi járulékot fizető magyar, református templombajáró ember, errefelé valóban szegény az eklézsia. Ráadásul a gyülekezeti tagok általában nagyon öntudatos emberek, akik önmaguk szeretik irányítani a sorsukat: gyakran űztek el papot, ha nem voltak vele megelégedve, illetve éltek azon jogukkal, hogy ők maguk hívjanak meg lelkészt a parókiára. Ha viszont a lelkész bevált, azaz a közösség vezetője lett, épített, gyarapított, akkor egy emberként álltak mellé férfiak és nők egyaránt.Egyik ilyen büntetőfalu Nagybodófalva is. A Bega mentén fekvő település a múlt század elején kb. 1400 lakost számlált, ez mára a harmadára csökkent. Református magyar falu volt. Előtte egy román ortodox település fekszik, utána egy római katolikus sváb település következett – ma már inkább románok lakják. Bodónak nagyon jó termőföldjei voltak, állattenyésztéssel és növénytermesztéssel foglalkoztak az emberek régebben: például különös színű és ízű görögdinnyéje héthatáron ismert volt. Két-háromosztatú parasztházaihoz nagy kert és udvar tartozott.

14875077_1292098450822701_357561547_n

 
A kommunizmus idején a fiatalok egyre inkább a város felé húzódtak, s az így üresen maradt házak egyre-másra átalakultak hétvégi házakká: főleg a temesvári magyar értelmiség vásárolt Bodón házat. Tanárok, újságírók, művészek. Így az 1980-as évek elejére a parókia, a kultúrotthon, a Bega-part eredeti rendeltetésén túl valami szellemi gyülekezőhellyé alakult szép lassan. Könyvbemutatókkal, író-olvasó találkozókkal, kisebb-nagyobb előadásokkal, nagy névnapozásokkal, beszélgetésekkel. Természetesen nem maradt mindez megtorlás nélkül a hatalom hű allattvalói részéről. De ettől függetlenül – esetleg valamivel halkabban, de ugyanolyan intenzitással tovább folytatódtak a találkozók egészen 1985-ig, mikor a lelkészcsaládot áthívták Temesvár mellé, Újszentesre.

Volt még parókus lelkésze Bodónak ezután is, de azt a szellemi pezsgést és közösségszervezést már nem lehetett újraépíteni.

Az ősszel kimentem szülőfalumba. A templomtéren tanyaszínház előadása volt. Amíg gyülekeztünk, odajöttek néhányan. Mondja az egyik néni, itt még minden úgy van, ahogy édesapám hagyta. Valóban, csak annak már 30 éve. A parókia üres, végigmegyek a szobákon, folyóson. Minden omladozik, rendezetlen. A templom ajtaja nyitva. Ez nagyon szokatlan református templomok esetén. Bemegyünk, bent életveszélyes állapotok vannak. Nem nagyon tudok megszólalni. Hallottam, hogy lesz felújítás, gyűjtöttek rá. De vajon nem lesz akkor már késő?!

214826363_1292098354156044_1427690117_n

 
Mikor kijövök a templomból, odajön K. néni. Megölelget, elmondja, keddenként hallgatják rádióműsorom, jól esik nekik, ha Bodóról szólok. Beszélgetünk. Egyszercsak elhallgat. Fénylő szemekkel néz rám, halkan kérdi, nem tudnék-e valamit tenni. Szépen kéri, hogy segítsek. Körülöttünk még állnak vagy tízen, idős emberek. Az egyik vigyázott rám, ha a szüleimnek dolga akadt, a másiknak leestem a diófájáról, a harmadik valami isteni zsíroskenyeret tudott kenni! És akkor én nem tudtam nekik semmit sem válaszolni.

Azóta naponta gondolkodom, mit lehetne tenni. Hiszen nemcsak a templomot és a parókiát kellene újjáépíteni, hanem magát a közösséget is. Fiatalok kellenek, gyerekek, jó papok és még jobb tanítók. Lehetne faluturizmussal foglalkozni, dinnyetermesztéssel. De Bodó ma is büntetőfalu. Fiatal lelkész, tanító nem akar odamenni.

Most volt a reformáció emlékünnepe. Főleg városokon nagy volt a reprezentáció. Nagy szavak és grandiózus kijelentések hallatszottak. De nem tudom, hogy ez a bodói emberek hitét erősíti-e. Nem hiszem, hogy a büntetőfalvak hangja eljut-e valaha azokhoz, akiknek kötelessége lenne velük foglalkozni,  akik Isten és ember előtt arra esküdtek, hogy a nyáj őriző pásztorai lesznek.

Új hozzászólás