Pusztay János

Puszay János

Halmai Tamás

Halmai Tamás

Magyari Sára

Magyari Sára

Kövesdy Zsuzsa

Kövesdy Zsuzsa

Fráter Zoltán

Fráter Zoltán

Minya Károly

Minya Károly

Ilosvay Selymes Pál

Ilosvay Selymes Pál

(Ny)elvi kérdések   1-100.

Horváth Péter Iván

Horváth Péter Iván 100 ismeretterjesztő írása

Írások

Nyelvemre harapva
1-75.

Hartay Csaba

Hartay Csaba 75 szatirikus nyelvi írása

Írások

A nyelv eredete gyökelméleti nézőpontból

2016.09.9.nincs hozzászólás

Arnold Wadler ősnyelv-elmélete

A nyelvben semmi sem érdektelen, jelentéktelen, minden mégoly halvány nyom egy szellemi építmény titkos törvényeire utalhat. A nyelv a világmindenség leghatalmasabb misztériuma.

Arnold Wadler

 

Arnold Wadler 1882-ben született az Osztrák-Magyar Monarchiában, de családja nemsokára áttelepedett Bajorországba. Noha jogot végzett, ifjúkorától szenvedélyesen tanulmányozta a nyelveket, kutatta közös eredetüket. Erősen hatott rá az ősnyelvről vallott nézeteivel Rudolf Steiner, az antropozófia megalapítója, és annak egyik tanítványa, a berlini egyetemen tanító Herman Beckh. Wadler nagy elődjével, Alfredo Trombettivel (1866–1929) és egyik szellemi utódjával, Richard Festerrel (1910–1982) együtt a nyelvek monogenezisének  legjelentősebb  huszadik századi hirdetői közé tartozik.

A nemzetiszocializmus uralomra jutása után elhagyta Németországot, és Svájcban telepedett le. Az alpesi köztársaságban jelent meg három alapvető műve: a Bábel tornya. A nyelvek ősközössége (Der Turm von Babel. Urgemeinschaft der Sprachen), a Germán őskor: források a német nyelv előtörténetéhez (Germanische Urzeit: Quellen zur Vorgeschichte der deutschen Sprache) és Az indogermánok rejtélye (Das Rätsel der Indogermanen), amelyekben – korábbi felfogásával ellentétben – már elveti a nyelvcsaládok létezését, és e felfogás tarthatatlanságát bizonyítja.

E nézetei miatt máig eretneknek számít az akadémiai nyelvészet világában, ahol továbbra is pár ezer évvel ezelőtti, rekonstruált indogermán alapnyelvvel számolnak, és tudománytalan spekulációként utasítják el a minden nyelv közös eredetére vonatkozó etimológiai – tehát végső soron gyöknyelvészeti – kutatásokat. Műveit figyelmen kívül hagyták és hagyják. (Nemde ismerős helyzet egy Czuczor–Fogarasi konferencián?) Nem mintha feltétlenül kritérium volna, de a Wikipédiában, amelyben lassan mindenki benne lesz, nincs róla német nyelvű szócikk.

Wadler 1940-ben New Yorkba költözött, és 1951-ben bekövetkezett haláláig az Egyesült Államokban élt. Élete utolsó szakaszában intenzíven foglalkozott az indiánok nyelvével és kultúrájával.

A Bábel tornya című könyvében a méltatlanul mellőzött tudós elképesztően sok nyelv szavait és jelenségeit veti egybe pengeéles logikával és olyan szaktudással, amelyet bármely nyelvész megirigyelhet, még ha nem osztozik is véleményében.


Marten von Valkenborch: Bábel tornya építése

 

A népek emlékezete

Mielőtt rátérne a tizenkilencedik század elején kialakult nyelvhasonlítás és -rokonítás tételeinek és módszereinek cáfolatára, Wadler bemutatja a nyelv, illetve az egyes nyelvek keletkezését magyarázó mitikus történeteket. „A mítoszok beszélnek ott, ahol a történelem hallgat” – mondja, és hangsúlyozza, hogy számára az ősi hiedelmek a történeti hagyomány különleges formái.  A mindenáron kézzelfogható, anyagi tényeket kereső modern világ tudományossága előbbre helyezi a régész ásóját, de Wadler szerint minden tudomány leghatékonyabb ásója az emberi szellem. „A szó misztériuma sokkal több igazságot rejt, mint azt a mai tudomány sejteni képes. A szellemileg elmélyült és módszertanilag kifinomult nyelvkutatás inkább engedhet éles bepillantást az emberiség sokkal régebbi korszakaiba, mint bármiféle ásó.

Wadler a Bibliát említi elsőként, abból is a Genezis 11. részét, mint amely világosan őrzi az emberiség egykor közös nyelvének, illetve e közös nyelv széthullásának emlékét. Ha nem is mindig a toronyépítéshez, vagy más istenkísértő vállalkozáshoz kötve, de a világ számos részén megtalálható a Biblia e történetével lényegileg megegyező tudás, vagy legalábbis annak nyoma. A kínai hagyomány mitikus uralkodója, Huang-ti, a sárga császár még képes volt visszavezetni minden nyelvet egyetlen egyre. De az aranykor után a Világ letért útjáról, a Taóról, és a nyelv ágakra, levelekre vált szét. A hindu mitológiában az emberek első nemzedékei egy égig érő, mindannyiukat beborító fügefa alatt éltek. Egy nyelvet, az isteni nyelvet beszélték. De elbizakodottságukban égi lajtorjának akarták használni a büszke faóriást. Az istenek büntetésül összetörték a fa törzsét, ágait szerteszórták a Földön. Ezáltal darabokra tört a vallás, a szokások, a nyelv egysége is. A perzsák ősei szerint Ahrimán, a sötétség fejedelme – akinek a neve talán mégsem véletlenül egyezik a mi „ármány” szavunkkal – hasogatta szét az ősnyelvet. De a világvége újra meghozza majd az embereknek a boldogságot és a közös nyelvet. Az ókori zsidó történetíró, Josephus Flavius a bábeli toronyépítés kapcsán hivatkozik a Sybilla-könyvekre, amelyekben az áll, hogy az emberek egykor ugyanazon a nyelven beszéltek. A római Hyginus sok egyéb régi történettel együtt feljegyezte azt a hagyományt, mely szerint az idők kezdetén Jupiter uralma alatt éltek az emberek, nem voltak városaik és törvényeik, de egyetlen nyelvet beszéltek. Mercurius választotta szét azt, elkülönítve ezáltal a népeket, és elhintve a halandók közt a viszálykodás magvait. A maja-kicse indiánok szent könyve, a Popol Vuh azt írja, hogy előző őshazájukban – az Atlantisszal azonosítható Tulanban – még mindenkinek egy nyelve volt. Itt azonban szétváltak a törzsek nyelvei, nem értették meg többé egymást. Egyesek keletre, mások nyugatra, Amerikába vándoroltak.

 

A nyelveredet racionalista elméleteinek születése

Az őskor minden népe isteni eredetűnek, égi adománynak tekintette a nyelvet. Az ókori ember is tudatában volt még annak, hogy a világ szava egyszerre ember előtti és ember feletti. A görög filozófusok – Hérakleitosztól Platónon át a kései bölcselőkig – már felvetik a nyelv eredetével kapcsolatban a phüziszt, amelyet jobb híján „természet”-nek fordítunk, de náluk ez még korántsem az a lélektelen, tudattalan anyagi környezet, mint ahogyan a modern materializmusban Isten helyett és ellenében megjelenik. Hérakleitosz és Kratülosz számára nemcsak a dolgok és teremtények, hanem azok nevei is isteni alkotások, nem pedig a véletlen eredményei vagy az emberi képzelet önkényes termékei.

Ezzel együtt hamar kialakult az ógörögöknél az a gondolati irányzat is, amely kételkedni kezdett az emberi nyelvek közös, isteni eredetében. Démokritosz fogalmazta meg elsőnek azokat az érveket, amelyek amellett szólnak, hogy a szavak hangalakja esetleges, jelentése pedig az emberek közti megállapodás eredménye. Ezek: a homonímia, vagyis azonos hangzású, de eltérő jelentésű szavak; a szinonímia, vagyis az eltérő hangzású, de hasonló jelentésű szavak; a névváltozások, és végül a nyelvi szerkezetek következetlenségei, a kivételek nagy száma. Démokritosz és követői a théziszt, az ember társas tevékenységét állítják a phüzisz helyébe. Arisztotelész kijelenti, hogy a nevekben nincs semmi phüzisz, hiszen ha volna, akkor minden nép nyelve azonos volna. A logika megalapítója a thézisz-elmélet, vagyis a szójelentések egyezményes voltának legmarkánsabb képviselője, s tekintélye akkora volt, hogy még egyes egyházatyák is (mint Nüsszai Szent Gergely) – a bibliai Bábel-történet ellenére – az ő nézeteit fogadták el.

Ugyanakkor a phüzisz-thézisz szembenállás is fokozatosan átértelmeződött. Epikurosz például a phüzisz-eredet mellett száll ugyan síkra, de számára a természet már nem „isteni kézművest”, demiurgoszt jelent, hanem az egyes emberek és népek, valamint környezetük sajátosságait, amelyek miatt különbözőképpen képezik a hangokat és eltérő külső hatások érik őket, ezért másként beszélnek.

Kulturálisan Róma az általa katonailag és politikailag alávetett Hellász nyomasztó hatása alatt állott. Bizonyára nem véletlen, hogy a kialakuló latin szellemiséget első sorban a dekadens, szkeptikus és materialista görög gondolkodók vonzották. A rusztikus filozófiát versbe szedő, amúgy érzékeny latin költők mesterségük eszközét látták a nyelvben, amelynek használatát a kovácsoláshoz vagy cipőfoltozáshoz hasonlóan el kell sajátítani. Költeményeikben az emberiség ősei vadállatokként kóborolnak, beszélni nem tudnak, szerszámaik nincsenek. A homo primigenius alalus, a beszélni nem tudó ősember tehát nem a tizenkilencedik század, Darwin találmánya, hanem már kétezer évvel azelőtt színre lép Lucretius és Horatius költeményeiben, illetve Vitruvius műveiben.

 

A középkoron át az újkori nyelvészetig

A kezdettől létező, teremtő, testté váló isteni szó, az Ige alapvetően meghatározó a keresztény gondolkodás számára, amely a bibliai történeteket, így a bábeli nyelvzavarodást  is valós eseményeknek tekinti. Órigenész egyházatya a harmadik században, másokkal együtt úgy vélte, hogy a torony építői közül csak a hitetlenek veszítették el ősnyelvüket. Szent Ágoston szerint a szavak közös értelme és alakja az emberek közötti széthúzás miatt nem maradhatott meg. Az újkor hajnalán Dante és néhány kortársa azzal magyarázta a különböző nyelvek kialakulását, hogy az emberek fokozatosan elfeledték az ősnyelvet. Cusanus úgy vélte, hogy az ősnyelv gazdag volt rokonértelmű szavakban, amelyektől a különböző népek nyelvei erednek, Ádám tehát képes volna minden új nyelvet megérteni. Gyakorlatilag ugyanerre a következtetésre jutott majd háromszáz évvel később Leibniz: „Mindenekelőtt figyelemre méltó, hogy Földünk nagy részén az élő nyelvekben egy ősi, igen elterjedt nyelv nyomai élnek tovább, mivel számos szó van, amely a brit óceántól a japánig megtalálható.” A német tudós rendkívül fontos következtetést von le e megfigyelésből: mivel a népek eredete messze átnyúlik a történelem küszöbén, a nyelveket az ősidők emlékeinek kell tekintenünk. És valóban, éppen Leibniz korában kerül egyre több nyelv – így a mongol, török, magyar, finn és lapp is – a nyelvészek érdeklődési körébe, a klasszikus ókoriak és a modern nyugatiak mellé.

Ugyanakkor kezdetét veszi a felvilágosodás, és vele egy újszerű, erősen materialista gondolkodásmód, hogy lerombolja Nyugaton a korábbi szellemiség utolsó maradványait, mindenekelőtt a Biblia tekintélyét a tudományos világban. Követői az addigi empirikus kutatások folytatása és elmélyítése helyett maró gúnnyal illetik már magukat a korábbi problémafelvetéseket és módszereket is. Voltaire egyetlen szellemes mondattal intézi el az etimológiát: „Ez az a tudomány, amelyben a mássalhangzók keveset, a magánhangzók pedig egyáltalán nem számítanak!” A francia enciklopédisták – az Alphabet címszó alatt – „mulatságos fantom”-nak minősík az ősnyelvet, és így elménckednek: „Hogyan vélekednénk arról, aki ki akarná deríteni, mi volt az összes állat ősüvöltése, és miként történt, hogy sok-sok század elteltével a birkák elkezdtek bégetni, a macskák nyávogni, a galambok turbékolni, a madarak csicseregni?… Minden fajnak megvan a maga nyelve, az eszkimóé és az algonkiné nem a peruié volt. Ősnyelv éppoly kevéssé létezett, mint ősábécé, őstölgy vagy ősnövény…

Ez az elvont, szkeptikus okfejtés adta meg a tizenkilencedik század alaphangját.

 

A nyelvek családosítása

Nyelvészek új generációja, első sorban a németeké indul ekkor rohamra, hogy meghódítsa a nyelvről, a nyelvekről való emberi tudást. A Herder és Hegel nevével fémjelzett szellemfilozófia kezdetén még átdereng az ember és a nyelv felsőbb eredetének tudata, de az egymást követő nemzedékek szemlélete egyre inkább „földközeli”, anyagias lesz. A nyelvek változatos világát pedig mind kevesebben képesek és hajlandók visszavezetni egyetlen ősnyelvre, ehelyett megszületnek az a priori, nyelvészeten kívüli kritériumok alapján konstruált, szigorúan elhatárolt nyelvcsaládok, pontosabban legelőször az összes többi (közte az úgynevezett finnugor) modellje és – nem utolsó sorban értékítéletet tükröző! – viszonyítási alapja: az indoeurópai vagy indogermán nyelvcsalád.

Az előző századok korántsem jelentéktelen nyelvészeti előzményeitől függetlenül nem véletlenül 1816 az indoeurópaisztika (milyen szép szó!) „hivatalos” születési dátuma: ekkor jelenik meg ugyanis Franz Bopp A szanszkrit nyelv igeragozása a görög, latin, perzsa és germán nyelv igeragozásával való öszehasonlításban című könyve, amely e nyelvek közös eredetét bizonyítja. Nemsokára bevonják e körbe a kelta és a szláv nyelveket, majd az albánt, az örményt, a belső-ázsiai tokhárt és az Elő-Ázsiában felfedezett holt nyelvet, a hettitát. „Mi történt? – kérdi Wadler. – Népek hatalmas láncolatára bukkantak, Indiától Írországig, különféle fajú és fejlettségű népekre, melyeknek bensőséges történelem előtti kapcsolatairól addig fogalma sem volt senkinek. És kiderült, hogy nyelveik az ősmesszi időkben egységet alkottak, (…) közös ősnyelvből erednek. (…) Maguk e népek évezredeken át nem tudtak erről, egyetlen krónika, egyetlen mítosz sem tudósít valamit erről a tényről…” Azonnal fel kellett volna tenni a kérdést, hogy ez a felfedezés a nyelvek közös eredete, a bábeli toronyépítés valósága mellett vagy ellen szól-e. Csupán egyetlen család, az indoeurópai nyelveinek rokonságáról van-e itt szó, vagy arról, hogy megtaláltuk az ősnyelv egy darabját, első töredékét? Rész vagy egész? – kellett volna hangoznia a sorskérdésnek, melynek alapos, lelkiismeretes megválaszolása döntő jelentőségű lett volna nemcsak az ősnyelv, de a módszertan, a nyelvtudomány és sok más tudományág további fejlődése szempontjából is.

A nyelvészet azonban ehelyett – több okból is – kétes szempontok alapján és nagyon is vitatható, dogmatikus módszerek alkalmazásával sorolta jól elhatárolt,  külön leszármazási és rokonsági csoportokba az egyes nyelveket.  E kinyilatkoztatásszerűen megállapított nyelvcsaládok között legfeljebb – inkább csak elméletileg – az egyes, úgynevezett alapnyelveken át lehet átjárás, teljesen ismeretlen térben, időben és körülmények között, mégpedig a „fejlettebb”-től a „primitívebb” felé. Ez utóbbi, mint jól tudjuk, még csak véletlenül sem lehetett soha a nyelvcsaládok koronája, az indoeurópai, míg a finnugor nagyon is.

Lássuk azonban, melyek az indoeurópai és általában az összehasonlító nyelvészet alapítói és továbbfejlesztői szerint azok a kritériumok, amelyek alapján adott nyelvek egy családba sorolandók. A laikus minél több hasonló hangzású és jelentésű szóból következtet két nyelv rokonságára, s ezt tette Cusanus és Leibniz is, valamint szinte minden premodern nyelvész. Talán nem kell hangsúlyoznunk, hogy ez tulajdonképpen gyökhasonlítás. Bopp viszont a szavakon túl azok mondatbeli változásait, a ragozásokat, vagyis a nyelvtani elemeket is összevetette az általa vizsgált nyelvekben. Noha a grammatikai eszköztár nyilvánvalóan minden nyelvben későbbi fejlemény, mint a szókincs elemei, egy-két nyelvésznemzedéken belül dogma lett, hogy a nyelvek rokonságának bizonyításához nem elegendő alapszavaik legalább egy részének megfeleltetése, ragozási rendszerük és elemeik összevetésének is igazolnia kell azt.

 

Szavak (gyökök) ellenében

A nyelv alapja, a szó (vagyis végső soron a gyök) nemcsak isteni eredetét veszítette el, de a nyelvhasonlításban betöltött megkülönböztetett helyét is. Wadler több példát említ erre. A ’tűz’ jelentésű szanszkrit AGNI, latin IGNIs, litván UGNIs, szláv OGONY természetesen összetartoznak, és a közös származást bizonyítják. Két afrikai nyelv azonos értelmű szava, a rongo UGONI és a pongwe OGONI azonban már nem tartozhat ide, hiszen afrikai, ráadásul fekete-afrikai népek nyelve nem lehet rokon európaiakéval. Igaz, hogy egyes európaiaké, például a miénk sem, noha – éppen e példánál maradva – ÉGni szavunk kitagadása ebből a sorból egyenesen abszurd. Akkor is, ha megvan rá a standard válasz: véletlen egybeesés. Ha pedig százával soroljuk a magyar és egy vagy több úgynevezett indoeurópai nyelv egyértelműen közös gyökeit, megint türelmesen vagy türelmetlenül megmagyarázzák, hogy vagy kölcsönzésről van szó (mármint úgy, hogy mi vettük át), vagy mindegy, hiszen ragozó nyelv lévén eleve nem lehet közünk az ide-oda deklinálók beszédéhez. Véletlen egybeesések természetesen – ahogy a valóság bármely területén – a nyelvben sincsenek, e kényelmes kifejezés minden esetben rejtett, ismeretlen összefüggést, illetve az arra vonatkozó tudatlanságunkat jelöli. Wadler egyébként külön, mesteri fejezetben taglalja e fogalom tarthatatlanságát a nyelvészetben.

Ugyanakkor felteszi a kérdést: „Alkotnak-e, alkottak-e valaha is szerves ősegységet az indoeurópai nyelvek, mint azt ma állítják? (…) Azt hihetnők, hogy a KÉZ ősszó, melyet az ember a teremtés kezdete óta ismer. Egységesen nevezik-e meg az indogermánok e testrészt?” A válasz önmagáért beszél: görögül CHEIR, latinul MANUS, a germánoknál HAND, a szlávoknál RUKA! A FEJ esetében még a két testvérnyelv, az angol és a német megjelölése is teljesen eltér: latin TESTA, német KOPF, angol HEAD, szláv GOLOVA. És az alapszókincs legfontosabb szavainak tetemes részénél ugyanez a helyzet! Ha nincs a nyelvtani szerkezet összetartó habarcsa – amely egyébként szintén rendkívül vitatható, és inkább csak az általános kijelentések szintjén tűnhet problémamentesnek –, a szavak (gyökök) szempontjából az indoeurópai nyelvcsalád hamvába holt konstrukció.

 

Hangzavar

A nyelvek ősrokonsága elleni harc egyik legerősebb argumentuma – mondja Wadler –, az úgynevezett hangtörvények alkalmazása. Rasmus Rask és Jacob Grimm fellépése, a történeti összehasonlító módszer bevezetése óta mechanikus hangváltozási képletek uralják a nyelvkutatást. August Strindberg svéd író, aki életének utolsó tíz évét az ősnyelv kutatásának szentelte – élete főművének nevezve ezt a munkásságát –, keserűen jegyezte meg: „Ha valaki egy héber és egy indogermán szó rokonságát vizsgálta azok feltűnő hasonlósága miatt, azonnal fejbe verték a magyarázattal, hogy ebben az esetben éppen a hangok hasonlósága mutatja a rokonság hiányát.” Wadler hozzáteszi, hogy korántsem csak szemita nyelvek irányában alkalmazzák ezt a paradoxont. A BAD szó jelentése az angol és a perzsa nyelvben egyaránt ’rossz’, amint a görög KAL-eo és az angol CALL értelme is egyezik: ’hív’, akárcsak a ’birtokol’ értelmű latin HABeo és a német HABen. Ennek ellenére kiközösítené magát a nyelvésztársadalom ama tagja, aki azt merészelné állítani, hogy az amúgy rokonnak elismert nyelvek ezen azonos hangalakú és jelentésű szavai genetikus megfelelői is egymásnak. Akkor volnának azonosak, ha a hangalakjuk eltérne – hangzik a megfellebbezhetetlen szentencia.

A módszer apostolai, Pott és Schleicher szemében a hangtörvények szigorú alkalmazása a teljes nyelvészet alfája és ómegája, amely kizárja a komoly kutatásból az önkényt és a fantáziát. Az egész tizenkilencedik században csak egy-két nyelvész – mint Max Müller – tudott vagy merészelt úgy-ahogy szót emelni a hangtörvények egyeduralma ellen. Nyelvészek számára nagyon is ismert dologról van szó, amelyet több mint száz éve ha nem is az óvodában, de legalábbis már a bölcsésznevelés bölcsődéiben tanítanak világszerte az egyetemeken. Mégis érdemes röviden összefoglalnunk Wadler előadásában, hogy annál világosabb legyen a cáfolatuk.

Tulajdonképpen mik is azok a »hangtörvények«? Német földön keletkeztek, német nyelvek körében, és tárgyuk alapjában véve a germán idiómák, mindenekelőtt a felnémet viszonya az indoeurópai testvérnyelvekhez és a többi német nyelvjáráshoz. Grimm, aki e »törvényeket« felfedezte, két ilyen változást különböztetett meg: 1. a germán és 2. a felnémet hangeltolódást. Az első, amelyet a Krisztus előtti utolsó évezredre tesznek, a germán nyelv eltávolodását jelzi az indoeurópai kiejtéstől, tehát a gótokét az indiaiaktól, perzsáktól, görögöktől és így tovább. A második, amelynek állítólag Krisztus után 500 és 800 között kellett végbemennie, azokat a változásokat fejezi ki, amelyek a felnémet dialektusokban következtek be a többi germán rokonnyelvhez képest. Mindenesetre e »törvények« mindenekelőtt a germán nyelvekre, illetőleg a német nyelvre vonakoznak, és a nyelvjáráskutatás, nem pedig a tulajdonképpeni nyelvkutatás eredményei.

Táblázatban összefoglalva:

wadlertabla

 

(Megjegyzendő, hogy a hangváltozások a szótövek, illetőleg a gyökök véghangzóira vonatkoznak.)

Wadler számos aprólékos adattal – amelyek bemutatásától itt eltekintünk – bizonyítja, hogy ezek a hangtörvények egyoldalúak, részlegesek, hiányosak, és még a német nyelv sajátosságait és történeti adatait sem veszik figyelembe, nemhogy a többi indoeurópai nyelvét. A nemzedékeken át kézről kézre adogatott mintaszavak koruk vagy éppen jelentésük miatt nem állhatnának a nekik kijelölt helyen. Az indoeurópainak mondott nyelvek szavainak döntő többsége nem illeszthető ebbe a sémába, mert a) figyelembe sem vették az adott nyelvet, b) hiányzik az adott hangváltozás (például a T→S vagy B→M, c) mert minden nyelvben, így a németben is nagy számban élnek egymás mellett jelenleg is ugyanazon gyök különböző rokonhangú változatai, ami a hangtörvények értelmében nem volna lehetséges.

A hangváltozások – állapítja meg Wadler –, minden nyelvben, a németet is beleértve, sokkal finomabbak és változatosabbak, ugyanakkor sokkal egyszerűbbek is, mint azt Jacob Grimm sémája bemutatja. Önmagában is rendkívül téves feltételezni a véghangok folytonos cseréjét valamely rokonhanggal, mivel a szótövek mássalhangzóváza minden nyelvben, így a német idiómákban is éppenséggel a stabilitás egyik fő eleme. Viszont az indoeurópai nyelvészet művelői pontosan e nagyon részleges és teljesen következetlen »törvények« alapján állítják sokszor két nyelv két azonos hangzású szaváról, hogy nem lehetnek rokonok, mivel ebben az esetben hangeltolódásnak kellett volna bekövetkeznie.

A hangváltozásokat pusztán időbeli folyamatként meghatározni szintén óriási hiba. A mássalhangzók metamorfózisának sok oka lehet. Településenként, nemzedékenként, nyelvjárásonként, népenként ingadozhat maga a kiejtés is. Másrészt az eltérő hangalak ősidőktől fogva a szóképzés, a jelentésmódosulás egyik leghatékonyabb eszköze, sokszor akár tudatosan is. Ezen a téren még inkább csődöt mond a gépies hangtörvények alkalmazása, hiszen így lehetetlen figyelembe venni ezeket a változásokat, minek következtében eredetileg egy szócsaládba tartozó szavakat választanak el egymástól, s nyilvánítják egy részüket akár idegen nyelvi kölcsönzésnek.

E kritika után Wadler ismerteti a hangváltozások általa kidolgozott, általános szabályait, de figyelmeztet, hogy ezek tendenciák, irányvonalak, nem pedig »törvények«.

 

Gyöknyelvészeti vonatkozások

Wadler nyelvszemlélete, kutatásainak iránya és jellege, egész kifinomult módszertana – ha nem használja is folyamatosan ezt a fogalmat – alapvetően a gyökre épül. Könyve általános megállapításait, elméleti eszmefuttatásait és tényanyagát, levezetéseit tekintve egyaránt kincsesbánya. Átfogó műve tizedik fejezetének címe: Gyökök és szómotívumok. Ebben többek között megállapítja: „Minél előrébb halad a nyelvkutatás, annál tisztábban és határozottabban láthatni majd, hogy minden egyes nyelv szavainak sokasága korlátozott számú ősmotívumra vezethető vissza, amelyek csak egészen kevés hangból állanak. A nyelv fejlődése során az egyszerű elemekből jött létre a hang- és jelentésváltozások révén a látszólag oly sok és sokféle gyök és szó. (…) Amit a mai nyelvtudomány a szavak gyökének nevez, egyáltalán nem azok őseleme, hanem későbbi, bővített, bonyolult hangképződmény, amely sokkal egyszerűbb konfigurációkból keletkezett. A gyökök sokkal eredetibb közös elemekre vezethetők vissza, amelyekből az ősi emberiség egykor meghatározott motívumok megváltoztatásával, bővítésével szóalakok tömkelegét hozta létre.

Amikor Wadler azt írja: „amit a mai nyelvtudomány a szavak gyökének nevez”, nem a magyar gyöknyelvészet alapfogalmáról azonos dologról beszél. Ő ugyanis könyvében eddig, vagyis a tizedik fejezetig három mássalhangzós vázakkal – ahogy ő nevezi: „triszonánc”-cal – dolgozott, a szemita nyelvek gyöktipologiáját alkalmazva az indoeurópai és egyéb nyelvekre is. Könyve vége felé viszont megállapítja, hogy a triszonáncok minden nehézség nélkül visszavezethetők egy eredetibb, két mássalhangzós vázra, és megjegyzi, hogy egy sor nyelvben a gyökök eleve ilyenek. Bár a japánt és a kínait említi példaként, a magyart pedig nem, példái közt felbukkan néha nyelvünk szavai, és egyszer még Szinnyei Józseftől is hosszasan idéz a finnugor nyelvcsaláddal kapcsolatban, nem éppen hízelgő kontextusban.

Mindenesetre Wadler fejtegetése, miszerint a gyökök váza eredetileg minden nyelvben két mássalhangzós, kompetens és elfogulatlan megerősítése annak, hogy a magyar nyelv az ősnyelvi elemek egyik leghitelesebb őrzője.

 

                                                                                                                                               

Wadler, Dr. Arnold: Der Turm von Babel. Urgemeinschaft der Sprachen

[Bábel tornya. A nyelvek ősegysége]. Rudolf Geering Verlag, Basel, 1935

 

A szerkesztő megjegyzése: A tanulmány megjelent a Fogalom, hang, gyök és tanításuk című kötetben. Szerkesztették: Molnár Zsolt, Marácz László, Molnárné Czeglédi Cecília. Magyar Anyanyelvkutató és Tanításfejlesztő, Budaörs, 2012. 267—275. A szerző kisebb javításokat tett az eredeti szövegen. A tanulmányt a szerző és a szerkesztők engedélyével vettük át.

Új hozzászólás