– Megalkottad az „élményközpontú irodalomoktatás” koncepcióját. Az világos, hogy az oktatás legyen élményközpontú, az is, hogy az irodalom tele van élményekkel, de mi a módszer?

– Köszönöm a kedves feltételezést, de a fogalmat és a koncepciót nem én alkottam meg, ezek Nyugaton évtizedek óta ismert gondolatok és módszerek. Ugyanakkor az is igaz, hogy én úgy kezdtem el 33 éve az irodalom általi élményszerzés köré építeni tanítási eszköztáramat, hogy nem tudtam arról, hogy mások, másutt ezt már régen kitalálták… Bevallom, bár utánanéztem, de szándékosan nem próbáltam másolni a külföldi szakirodalomból kiolvasható módszereket. Igyekeztem a magam útját járni. Alapvetően „ösztönös pedagógia” eza részemről, én egyszerűen nem is tudom másképpen csinálni. Egyébként pedig nyilván minden óra élményközpontú, amelyik hiteles, egyedi.

Fűzfa Balázs (kép: Balázs Géza)

 

Édesapám volt az első magyartanárom általános iskolában, a módszer alapelemeit tőle lestem el, ő adta át nekem ezeket. Nagyon szerettem, amilyen lelkesedéssel, átéléssel tanít. Majdnem úgy, mint ahogyan egy színész játszik. Rám is átragadt a lelkesedése, és amikor gimnazista voltam, végképp úgy döntöttem, folytatom az ő hivatását.

Pályámat középiskolai tanárként kezdtem Győrben, ugyanabban az iskolában, ahova jártam, a Révai Gimnáziumban. Itt alkalmaztam először élményközpontú módszereket. Sosem terveztem meg például a táblai vázlatot előre, hanem az órai hangulattól, a gyerekek kreativitására alapozva írtam fel a kulcsszavakat – a „szófelhő”-t, ahogy ma mondanánk. Ennek sokszor valamiféle krikszkrakszszerűség lett a vége, de nemrég a 25 éves érettségi találkozón is felemlegették egykori diákjaim –komoly orvosok, jogászok, mérnökemberek –, hogy máig is a fejükben van ez a „táblakép” például a Bánk bánról. Tökéletesen emlékszem arra az órára és a vázlatra én is. Utána mindig így próbáltam tanítani ezt a drámát, de nem sikerült még egyszer megteremtenem azt a katarzist. Az egyszeriség, elsőség varázsát. Legalábbis a „vázlat”-tal nem. Remélem, más szempontból igen.

Mindig is lényeges pontja volt a módszereimnek, egyben szerintem az egész élményközpontúságnak is alapja az asszociativitás, az órai rögtönzés. Egy tanórát csak a főbb pontjaiban lehet megtervezni. Annyi mindentől függ a végeredmény, hogy azt el sem tudjuk képzelni előtte. 35 gyerek egészen másképp viselkedik, ha süt a nap – azaz „Ég a napmelegtől a kopár szík sarja” – vagy ha esik az eső – „cseperészget a bádogeresz már”. Egyiknek fáj a feje, a másik éhes, a harmadik szomjas, a negyedik tegnap majdnem eltörte a lábát, néhányan szerelmesek, másoknak válnak a szüleik… – ha mindezeket nem tudjuk gondolatilag és érzelmileg belekapcsolni a tanításba, ha nem tud ezekről az életeseményekről is szólni az aznapi irodalomóra, akkor a veszett fejsze nyele az egész irodalomtanításunk.
Hogy tehát mi volna az élményközpontúság? Nem tudom. De azt tudom, hogy amikor idén januárban kivittem a 12. osztályosaimat Kőszegre ottlikozni, s ugyanott ültünk az Iskola ebédlőjében, ahol annak idején Bébé, Medve és Szeredy Dani, meg persze Öttevényi, Merényi, Colalto és a többiek ültek minden nap, és egyszercsak szóltak a diákjaim, hogy nézzek kifelé – háttal álltam az ablaknak –, akkor nem hittem a szememnek, mert „[a]ztán komolyan rákezdett, hullt a hó szakadatlan, s ahogy teltek az órák, inkább erősödni látszott, mint alábbhagyni. Mértanóra jött, utána földrajz. A tanterem ablakait szinte elvarázsolta ez a kavargó, fehér színjáték; mintha egy óceánjárón utaznánk valahová, nem tudtam levenni a szemem az egyhangú és csodálatos látványról. Részeg lett az ember, olyan hirtelenül érkezett a hóesés. Erre a lehetőségre nem is gondoltam” (Ottlik Géza: Iskola a határon)…

És akkor azt mondtam magamban, akkor én ott arra gondoltam, hogy ezért a pillanatért megérte 33 évet ezen a pályán tölteni. És bevallom Neked, melegség öntötte el a szívemet, és arra is gondoltam, hogy Úristen, ezt én hogyan is érdemeltem ki odaföntről?Vagy mégiscsak igaz ennek a regénynek a kulcsmondata, hogy „Nem azé, aki akarja, sem azé, aki fut…”? És azóta újra reménykedem.

Reménykedem abban, hogy eljön az idő hamarosan, amikor megint szabadabb – szabadsággal telítettebb – lesz a magyar iskola, amikor lesz ideje tanárnak és diáknak arra, hogy – az érettségitől való félelem nélkül – valódi élményekkel gazdagodva élhesse meg a tanítást.

Reménykedem benne, hogy hamarosan nem kell végre írói-költői életrajzokat tanítanunk, hogy az érettségin lehet majd ötöst kapni egy szonettre vagy egy novellára, reménykedem benne, hogy az irodalom már a közeljövőben sem egyszerű tantárgy lesz a sok másik között, hanem afféle „füves könyv”, amely valóban élni segít.

Az élményközpontúság azt jelenti, hogy a gyerek a 12. osztály végén – és a húszéves érettségi találkozón – úgy érezze, hogy „irodalom nélkül lehet élni, csak nem érdemes”. Ha ez felmerül benne, akár csak egyetlen pillanatra is, akkor valóban tettünk valamit az ő boldogsága érdekében.

(Krónika Nova kiadó )

 

– Tankönyveid (irodalom 9–12, Krónika Nova Kiadó) alcíme: Érettségi-központú irodalomkönyvek műszövegekkel. Manapság sokan le akarják beszélni a tankönyvszerzőket a kronológiáról. Te miért vállalod? 

– Valamiféle középutat kerestem. Könyveimben ugyan fellelhetők a kronológia elemei, ugyanakkor a kötetek egészének felépítése alapvetően koncentrikus. Amikor a tankönyveket írtam – 2007–2011 között –, ez a struktúra látszott kellőképpen újszerűnek számomra, ugyanakkor még vállalhatónak a kiadó részéről az engedélyeztetés felől nézve is. Nyilván olyan sorozatot kellett írnom, amelyet nagy valószínűséggel engedélyezni is fognak.
Alapvetően azt terveztem ugyanis, hogy ezekből a könyvekből körülbelül mostanra komplett digitális tananyag készül, így a kronológiát majd teljesen felbontjuk, hiszen a hipertextuális struktúra semmi ilyesfélét nem tesz kötelezővé vagy magától értetődővé. (A bekövetkezett oktatáspolitikai változások miatt azonban sajnos erre már nem került sor – de természetesen nem mondtam le róla.)

A papír alapú megjelenéskor – igen fontosnak tartom, hogy a könyveim újrafelhasználható papírra készülhettek! – részben meg kellett tartani a kezelhetőség miatt a linearitást, ám ezt – remélem sikeresen – kereszteztük az érettségi-témakörökkel, s alapvetően mindegyik kötetben van egy hosszú bevezető rész, amely az adott korszak gondolkodásmódjával igyekszik megismertetni a diákokat, azaz koncentrikusan megelőlegezi az egész éves tananyagot.

Ma már nem is érdekes talán, de számomra rendkívül inspiráló volt, hogy a köteteket „visszafelé” írtam meg, azaz először a 12.-est, aztán a 11.-est stb. – a kiadó kérésére. S mivel egyfajta „hálózatos” sorozatot képzeltem el, az állandó kereszthivatkozásokra nagyon kellett ügyelnem éveken keresztül, hiszen az odautalás még meg sem született, amikor a visszautalás már napvilágot látott… hallatlanul izgalmas munka volt!

– Az adott időszakon (fejezeten) belül található kronológia. Eszerint azok közé tartozol, akik fontosnak tartják a kronológiát (az irodalomtörténetet)? 

– Nem tartom fontosnak, ez inkább csak egy kompromisszum volt a részemről, ahogy fentebb próbáltam kifejteni.A problémaközpontúságot, élményközpontúságot, asszociativitást, kreativitást tartom fontosnak, nélkülözhetetlennek az irodalomtanításban.

– Több új irodalomtörténeti kifejezést használsz: beszédmód, magatartásmodell, megismerési alakzat, látásmód. Ez nem nehezíti meg a tankönyv használatát? 

– Biztosan megnehezíti a gyerekek számára, de ez csak a látszat, hiszen ha egy tanár már 9.-ben ezek beépítésével kezdi el a tanítást, akkor nem lesz probléma. Másrészt gondoljunk arra, hogy hány és hány szakkifejezést használnak más tantárgyakban a diákok!Soha senki nem kérdőjelezte meg a „dezoxiribonukleinsav”, a „molekuláris genetika” vagy a „cosinus-tétel” elnevezését, bezzeg ha magyarból három idegen szó van egy tankönyvben, arról már egy csomó újságcikkjelenik meg, hogy vajon miért akarjuk mi nyomasztani a szegény gyerekeket, és miért tömjük tele a fejüket terminus technikusokkal…

Holott ez egyáltalán nem igaz egyrészt, másrészt igenis első az élményközpontúság, második azonban a szakmai hitelesség. Végül is nem mást teszünk, mint arra tanítjuk a nebulókat, hogy az irodalmi mű által létrehozott élményt át tudják fordítani fogalmi nyelvre. Azaz ne csak átéljék a Barbárok vagy az Eszmélet szövegének nagyszerűségét, hanem tudjanak is arról beszélni, meg tudják mondani, hogy miért szép egy adott mű.
Nyilván az irodalomtudománynak is megvan a maga szaknyelve, s ebből én csak ízelítőt adok, hiszen a tankönyvrendelet amúgy is megkötötte a kezemet. Máig tudom a szövegét, persze csak nagyjából: „9–10. osztályban a mondatok 35 %-ánál több nem lehet hosszabb 150 karakternél, és az idegen szavak együtthatója nem haladhatja meg a 0,8-et” (valahogy így szólt). A tankönyvírás tehát nem más, mint gúzsba kötve táncolás.
Ugyanakkor tulajdonképpen még ma is csodálkozom egy kicsit, hogy ezeket a tankönyveket egyáltalán engedélyezték, hiszen meglehetősen mások, erősen különböznek a forgalomban lévő sorozatoktól. Természetesen nem gondolom, hogy ez az egyetlen üdvözítő út, amelyen én próbálok járni, hiszen minden magyartanárnak a fejében megvannak a saját tankönyvei, de abban igenis hiszek, hogy csakis a sokszínűség, sokféleség vezethet el bennünket a Kazinczy-féle „jót s jól!”-gondolat megvalósulásához. Egykönyvű ország sosem lesz igazán szabad és jókedvű ország.

– A színes, változatos, egy oldalon sok apró részletre tördelt mondanivaló szinte egy honlapra hasonlít. Nem tartasz attól, hogy ugyanolyan felszínes, futó olvasásra csábít, mint egy honlap?

– Új olvasásmódot kívánnak a tankönyveim, ez tény, de eleve ez is volt a szándékom. Mint említettem, a végcél valamilyen elektronikus tartalom létrehozása volt, s ezért találtuk ki a szerkesztőmmel, Fábián Terézzel és a grafikussal, Szabó Lászlóval együtt ezt a formát, amely egy honlapra jobban hasonlít, mint egy tankönyvre.

A használók, tanárok és diákok egyaránt visszaigazolták ezt a formát és struktúrát. Egyik tanár-recenzensem, Boldog Zoltán „Trendi tankönyvmagazin”-nak nevezte a 12.-es kötetet(akkor még csak az jelent meg), s ennek én borzasztóan örültem. Valaki más azt is hozzátette ehhez, hogy „végre egy olyan irodalomtankönyv, amely miatt nem kell szégyenkeznie a gyereknek, ha a buszon vagy a villamoson olvassa”… Nógrádi Gábor pedig ezt írta: „Korszakhatár Fűzfa Balázs két kötete [a recenzió a 11–12.-es kötetek megjelenése után készült – FB], amely a Krónika Nova Kiadó jóvoltából jelenhetett meg. (Áldassék érte a kezük munkája!) Utódaink majd a mi papírvilágunkat és a digitális világot összekötő szimbolikus leletként ezt a mutáns objektet fogják múzeumba helyezni 10-20 év múlva, hogy megmutassák kortársaiknak, hol kezdődött a jövő.”

Rettenetesen jó érzés, amikor az ember látja, hogy megértik a szándékait.

Fűzfa Balázs (kép: Czika László)

 

– Hol állsz az irodalom- és/vagy nyelvtanoktatás vitában? Másként: szükségesnek tartod-e a külön nyelvtanórát? 

– Éppen a múlt héten beszélhettem erről egy magyartanárok számára rendezett konferencián a Károli Gáspár Egyetemen, előtte héten pedig az Akadémián, azaz a legmagasabb szinteken is van érdeklődés a módszerek megújítására. A 2015-ös akadémiai szakmódszertani pályázatot Lovász László, az MTA elnöke személyesen írta ki és „felügyelte”, s hosszabbította meg a következő négy évre! Ezen a téren is van tehát némi remény.

Egyébként jómagam úgy vélem, hogy nincs szükség külön irodalom- és nyelvtanórákra. Ezt amúgy a határainkon túli magyar iskolákban sokfelé hasonlóképpen gondolják, tehát bőven akad rá példa. Pár éve a tankönyvpiacon is megjelentek az első szintézisteremtő könyvek, melyek egyben tárgyalták a nyelvtant és az irodalmat. A központosítással azonban sajnos ezek is a perifériára kerültek, pedig ez az egyik leginnovatívabb irány volt az elmúlt évtizedben!

Nézetem szerint erős szükség van viszont arra, hogy a magyar nyelv és irodalom tantárgyon belül a tanítás arányai elmozduljanak a nyelviség felé. Másképpen szólva,ha nem tudjuk elég érdekessé tenni az órákon az irodalmi műnyelvi megalkotottságának a mibenlétét diákjaink számára, akkor az irodalom tantárgy néhány évtizeden belül marginalizálódni fog a magyar oktatási rendszerben (ahogyan ez Nyugaton már nem egy helyütt megtörtént).

– Tankönyveid jelenlegi helyzete?

– A 9.-es könyv még most is rendelhető a hivatalos tankönyvlistától, a többi közvetlenül a kiadótól szerezhető be (mellesleg szinte irracionálisan olcsón). Egyébként néhány száz példányban fogy évente mindegyikből – ez egy tankönyv esetében persze nagyon kevés, a kiadó részéről fenntartani a kínálatot ráfizetés és luxus. Ugyanakkor persze fontos a kiadónak és nekem is, hogy a sorozat legalább meg tudott kapaszkodni az egyre szűkülő piacon.
Megjegyzem, hogy a tankönyvsorozatomhoz – az elfogadtatás körül nem kevés vihart kavart – OFI-s kerettantervet is készíthettem, tehát van ma Magyarországon olyan kerettanterv és tankönyvsorozat, amely az élményközpontúságot, s nem a kronológiát és az ismeretközpontúságot helyezi előtérbe. Tény, hogy kevesen tudnak erről, de legalább létezik mindkettő.

Ráadásul az utóbbi hetekben-hónapokban azt vettem észre, hogy ismét élénkül az érdeklődés a tankönyveim iránt – ha szabad mondanom, eme interjú ténye is erre utal. Többen kerestek még a határinkon túlról is az utóbbi hónapokban, újságírók, pedagógusok, hogy érdeklődjenek a tankönyveim sorsa felől – amikor én már éppen szomorkásan kezdtem temetni őket, gondolván, hogy megint nem sikerült a paradigmaváltás… Ennek az újabb érdeklődéshullámnak nyilván nagyon örülök, és az örömöm elsősorban nem is személyes okokra vezethető vissza, hanem arra, hogy talán mégiscsak lesz valamiféle szemléletváltás a magyartanításban, és előbb-utóbb ismét szabad utat kapnak az alternatív, szabadság- és sokszínűség-elvű elképzelések. Végeredményben az irodalom tantárgy nem is lehet más, mint a szabadságról szóló beszéd, hiszen a művészet, amelyről szól, minden szavával és mozdulatával ezt a legfontosabb emberi értéket járja körül.

Más lehetőségünk nincs, mint a megújulás. A gyerekeket ma alig-alig tudjuk érdekeltté tenni az olvasásban, lényegében teljesen érdektelenül fogadják – természetesen tisztelet a kivételeknek! – az általunk lelkesedéssel közvetíteni próbált, szövegekbe rejtett világszépségeket. Más nyelvet beszélnek ők és mi, muszáj volna nekünk is megtanulnunk az ő „beszédmódjuk”-at. Különben a jövő kiradíroz bennünket az ő fejükből, de még a szellemi létezés térképéről is.

Szombathely, 2016. április 9.

 

Fűzfa Balázs, Dr. habil. irodalomtörténész, egyetemi docens (Nyugat-magyarországi Egyetem, Szombathely). Szakterülete a XIX. század magyar irodalma, az élményközpontú irodalomtanítás programja és Ottlik Géza életműve. Elsősorban Berzsenyi Dániel, Ottlik Géza és Weöres Sándor életművéhez, illetve az irodalomtanítás modernizációjához kapcsolódva kutatások, olvasótáborok, irodalomnépszerűsítő programok kezdeményezője és vezetője. Tudományos kötetek, könyvsorozatok összeállítója, a BÁR című folyóirat főszerkesztője, a Savaria University Press kiadó vezetője. „A 12 legszebb magyar vers” című programja és új szemléletű irodalomtankönyvei az ország határain kívül is ismertté váltak.

 

A szerk. megjegyzése: Az interjú rövidített változata megjelenik az Édes Anyanyelvünk 2016. júniusi számában is.