A jelaktusok és a beszédaktusok szerepe az udvariassági formulákban. Elméleti szemiotikai bevezetés az udvariasság elemzéséhez

2016.04.10.nincs hozzászólás

Az udvariassági formulák az emberi közösségek és intézmények mindennapi életének fontos kohéziós elemei. Ezt a funkciót csak azért képesek betölteni, mert szabályaik és jeleik mélyen be vannak ágyazódva e közösségek életébe és szabályrendszereibe.

Ebből következik kiszámíthatóságuk, illetve az, hogy a normál, a szokványos és elvárható udvariasság mértékéről a közösség tagjainak megalapozott ismereteik vannak, és e mértéket a saját udvariassági gesztusaik kinyilvánításánál, illetve mások gesztusainak fogadásakor szem előtt tartják. Ezért jeltudományi szempontból az udvariasság elemzése egyrészt szocioszemiotikai feladat, másrészt pedig a jelaktusok és a beszédaktusok elmélete felől közelíthető meg. Egészében véve az udvariasság elemeinek teljes körű elemzéséhez interdiszciplináris megközelítés szükséges. E tanulmányban arra törekszem elsősorban, hogy a jelaktusok szerepének részletesebb vizsgálata mellett rávilágítsak a szemiotikai eszköztár olyan részeinek használhatóságára is az udvariasság jelenségkörén belül, mint amilyen a beszédaktusok és a jelaktusok közötti hasonlóság, a jelaktusok jelentése, a metonimikus deikonizáció, a mintajel és a példányjel viszonya.
 

IMG_4134
Szívós Mihály (Fotó: Balázs Géza)

 
I. Beszédaktusok és jelaktusok az udvariassági formulákban
 
A beszédaktus és a jelaktus fogalmáról

A jelaktusok elmélete című könyvemben (Szívós, 2014) gyakorta hivatkoztam olyan udvariassági aktusokra, amelyek egyben jelaktusok is. Akárcsak a beszédaktusokra, úgy a jelaktusokra is érvényes az az alapvető, még John Langshaw Austintól származó meghatározás (Austin 1990:32-33), hogy azok nem leírják a cselekvést, nem előre jelzik azt, sem nem értékelik, hanem ők maguk a cselekvés. Részletesen foglalkoztam a beszédaktusokkal együtt járó jelaktusokkal is, valamint a jelaktusoknak beszédaktusokká és vice versa való átalakulásával. A jelaktusok az udvariasság világában is megfigyelhetők, hiszen az udvariassági formulák többségében megtaláljuk őket.

A jelcselekvés vagy jelaktus, akárcsak a beszédaktus, nem alkalmilag létrejövő cselekvési forma, hanem éppen ellenkezőleg, valamely közösség, társadalom vagy intézmény életébe mélyen beágyazódott aktus, amelynek jelentése ily módon történetileg alakult ki és szilárdult meg. Következésképpen a jelentés megértéséhez olykor mélyebb ismeretekre is szükség van. Ha távoli országokba utazunk, az egyes udvariassági jelaktusok jelentésének megértéséhez szintén szükségünk van ilyen háttérismeretekre, többnyire történeti és művelődéstörténeti tudásra, melyeket gyakran az útikönyvek nyújtanak számunkra. Ebben az értelemben van szükség interdiszciplináris elemzésre, amelyben a szemiotikai megközelítés kitüntetett szerepet játszik.

A jelaktusok során használt, az azokba beépített jelek is mélyen megalapozott folyamatok részei, mert közjellé és jelintézménnyé válásukhoz szintén időre volt szükség. A jelaktust éppen a benne foglalt jelnek a megszilárdult pozíciója nagymértékben megkülönbözteti a jelhordozóval vagy a jellel való puszta alkalmi manipulációtól. Ha tehát az udvariassági formuláknál használt jeleket, jelzéseket a szemiotikai pragmatikai jelosztályozás felől közelítem meg, akkor elsősorban éppen arra érdemes rámutatni, hogy mindezek vagy közjelek, vagy jelintézmények. Ez egyben azt is bizonyítja, hogy a szemiotikának kiemelt szerep juthat az udvariasság elemeinek kutatásában. A következő vizsgálandó pont az az egyszerű elméleti belátás, hogy a jelhordozó szabályozottsága, vagy akár szabványosítottsága és beépítettsége egy társadalmi környezetbe egy és ugyannak a jelenségnek – az udvariassági jelaktusok gyakorlásának – egy további oldala. A jelaktus tehát a benne használt jel révén is be van építve egy szociokulturális meghatározottságú szabályközösségbe. Az udvariassági aktusok egész folyamatához nemcsak maga a jelaktus tartozik, hanem azok a kontextusok is, amelyek előhívják ezeket a jelaktusokat. Ezért ezek jelentése is szorosan összefügg ezekkel a kontextusokkal, hiszen azokhoz illeszkedik. Ily módon az udvariassági jelaktusok bizonyos értelemben válaszcselekvések az előadódó kontextusokra.
 
A jelaktus jelentése az udvariassági formulákban

Minden jelaktus esetében alapvetően legalább három eltérő, de egymáshoz valamilyen mértékben kapcsolódó jelentéskomponensről beszélhetünk. Ezek közül az egyik a felhasznált jelhordozóhoz kapcsolódó szokásos, megszilárdult jelentés, melynek következtében az adott jel közjellé vált vagy intézményesült. A másikjelentés-összevető az, amely már a jelhordozót az őt integráló jelaktushoz kapcsolja.A második jelentéselembe esetleg az előbbi jelentés egésze, vagy legalább annak egy része integrálva van. A jelaktusban ez a második jelentéskomponens a dominánsan a szabályközösség környezetében korábban megszületett jelentés, és ez tűnik fel újra és újra. A jelaktusnak ezt a megszilárdult jelentéselemét jól példázza az, ahogyan a gyermekek igyekeznek elsajátítani egy udvariassági beszédaktus vagy jelaktus használatát. A nyelvi vagy jelbeli udvariassági formulák tanulásánál például azt a kérdést teszik fel: „mikor mondjuk azt, hogy …” vagy „mikor tesszük azt, hogy …” – és ezzel olyan élethelyzetre kérdeznek rá, amely bizonyos udvariassági formulát előhív a normál hétköznapokban. Erősen formalizált társadalmi alrendszerekben az előhívó helyzet egy udvariassági formulát egyenesen kötelezővé tehet: például a katonaságnál a közlegény tisztelgését az előtte megjelenő feljebbvalója számára. A jelaktusnak ez a központi jelentéseleme nem eme előhívó helyzet előtt, nem annak elején, hanem annak elmúltával mutatkozik meg: az előhívő helyzetet a hozzá tartozó és megfelelően végrehajtott jelaktus lezárja. Ha valaki az idősebbet az ajtónál előreengedi egy jelaktussal, és ő ezt elfogadva előre ment, akkor ezzel az előhívó helyzet már el is múlt és a megfelelő jelaktus teljesült. A jelaktus e jelentésrésze azonban csak a teljes lezárulása után válik egésszé, mert ekkor derül ki, hogy maradéktalanul sikerült-e. Az odaillő jel használatával elvégzett jelaktus vagy a beszédaktus végrehajtása elismertséget biztosít, és ez a visszaható hatásuk.

A jelaktusok harmadik jelentéseleme, amelyet a következőkben részletesebben is tárgyalok majd, a példányjelaktusnak a mintajelaktushoz fűződő viszonyából bontakozik ki. Ez a jelentéskomponens különösen akkor kerül élesebb megvilágításba, amikor valamely jelaktusnak a szokásostól eltérő használata során e jelaktus rendhagyó értelemre tesz szert.  Ha a jelaktus célja és egyben jelentése az aktus befejezése után közvetlenül beálló helyzet – a teljesültség pillanata, és vele az elismertség, hiszen például az előreengedés gesztusát gyakorló személy elégedett lehet azzal, hogy egy udvariassági szabályt a normáknak megfelelően betartott és azt tőle elfogadták, akkor a jelaktus sikertelensége vagy csupán részleges teljesülése más jelentést, más értelmet kölcsönöz neki, mint amilyen a szokásos. E másfajta helyzetben e harmadik elem részben vagy teljesen háttérbe szorítja a második jelentéselemet. A jelaktus teljesületlenségének ez a helyzete még könnyebben előállhat akkor, ha a jelaktus keretében nem a megfelelő jelet használták.

Az a kifejezésünk, hogy valaki „gyakorolja az udvariasságot”, világosan utal arra, hogy az udvariassági jelaktusok, amelyeket „gyakorol”, már előzőleg is léteztek, és emberünk egyáltalán nem kitalálja, hanem csak újra előveszi azokat és megvalósítja őket. Így a jelcselekvő ismeri és teljesíti azt, amit a szituáció előhív, vagyis gyakorol valami ismertet – mint már meglevőt, a helyzethez illőt – és mint elsajátítottat kinyilvánítja. Ebből már az is következik, hogy régi szabályhálók kötik össze az udvariassági aktusok egyazon közösségébe tartozó embereket.

II. Egy fontos szemiotikai eszköz az udvariassági jelaktusok változásának jeltani elemzéséhez: a metonimikus deikonizáció

A deikonizációt az egyes jelek vagy jelalakzatok olyan átalakulásaként határoztam meg, (Szívós 2013:429), amelynek során a jeltárgy és a jelhordozó közötti hasonlóság mértéke csökken. E csökkenés speciális esete az, amikor a jelhordozó már csak egy szűk területen hasonlít a jeltárgyhoz. Ha úgy adódik, hogy a jelhordozó már csak a jeltárgynak egy jellemző részéhez hasonlít, akkor a teljes körű vagy strukturális hasonlósághoz képest ez a szemantikai viszony már deikonizált, vagyis hasonlóságában csökkent mértékű. Metonimikus deikonizáció (Szívós 2013:232, 234) eredménye lehet például az öltőzők olyan jelzése, amely már csak egy női, illetve férfi fejet ábrázol a teljes női, illetve férfi alak helyett. Ez esetben a jelhordozókon belül a rész került az egész helyébe, de ez a jelek jelentésének érthetőségét nem változtatta meg.

Jakobson szemiotikájában a nyelvi közlések kialakításánál két műveletet tekint egészen alapvetőnek: a kiválasztást (selection) és a kombinációt (combination). Ezek közül a kiválasztásban dominánsnak tartja a metonímia szerepét. Mivel a metonímia önmagában is deikonizáció eredménye lehet, ez azt jelenti, hogy hogy a nyelvben folyamatos a deikonizáció. Mint arra rámutattam már a szemiotikai kézikönyvemben is (Szívós 2013:268-269), a deikonizáció és a reikonizáció egyaránt megtalálható minden nyelvben és alkalmazásuk folyamatosan jelen van. Ebben az értelmezési vonulatban a reikonizáció a metonímia csökkentését vagy megszüntetését – a de-metonimizációt – jelenti.

Az udvariassági aktusok körében mind a beszédaktusoknál, mind pedig a jelaktusoknál megfigyelhetjük a metonimikus deikonizálódás jelenségét. Így például a kalapemelés köszönési aktusa rövidülhet a kalap szélének megfogásává. A meghajlás aktusa nagyon rövid fejbiccentéssé alakulhat át. Gyakran a visszafogott, esetleg hangsúlyosan mérsékelt, „hűvös” udvariasság kifejezésére használják a metonimikusan deikonizált udvariassági jelaktusokat.

A kézfogás jelaktusa, mely ismeretes módon abból az ókori jelaktusból eredt, hogy a találkozó férfiak ezzel mutatták ki azt, hogy rejtve sem tartanak fegyvert a kezükben, eredeti formájához és jelentéséhez képest szintén metonimikusan deikonizálódott a köszöntéssé való átváltozása során, mert csak egy-egy kézzel végzik. A másik kéz bevonása a kézfogásba ellenben, mely a hangsúlyozott barátságosság jele szokott lenni, kis mértékben reikonizálja ezt a jelaktust.

A metonimikus deikonizáció nyelvi eseteinek bemutatása kedvéért jegyzem meg, hogy a fiatalok nyelvében szintén gyakori a nyelvi metonimikus deikonizáció. Így lesz a McDonalds gyorsétterem nevéből „Meki”, legújabban a „kabát” szóból „kabi”, a „bonyolult” szóból „bonyi”. Ezek talán majd éppúgy tartósan meghonosodnak nyelvünkben, mint a „köszönöm”-ből rövidült „köszi”. A szemiotikai szintaktika szemszögéből vizsgálva ezekben a felsorolt nyelvi esetekben valójában az történt, hogy az eredeti jelsor rövidült meg – vált rövidebb jelsorrá – a jelentésének lényegi megváltozása nélkül. Szélesebb körre kitekintve megállapítható, hogy a jelalakzatok jelhordozóinak még elégséges, felismerhető és beazonosítható részei helyettesíthetik az egész jelhordozót, és így az eredeti jelentés még csorbítatlanul vagy alig módosultan megmaradhat.

III. A mintajel és a példányjel viszonyának szerepe az udvariassági jelaktusok elemzésében

Az udvariassági gesztusok – jelaktusok – értelmezésében, mint azt a második szakaszban már röviden tárgyaltam, kiemelkedően fontos szerep jut a mintajelaktusoknak. A jelaktus értelmezői ehhez mérik az egyes példányjelaktusokat, amikor egy udvariassági aktus kivitelezése során értelmezik azokat. Már az újkor előtt megjelentek azok az összefoglalások, amelyek a helyes és udvarias viselkedés elemeit igyekeztek közérthetően leírni oktatási céllal. Az ezekben leírt udvariassági formulák, amelyek tudományos szempontból beszédaktusok és jelaktusok, egyben mintajellegű beszéd- és jelaktusok is. Kivitelezési formájuk és a jelhordozójuk megszilárdultnak volt tekinthető. Az egyik legkiemelkedőbb mű egy német báró, Adoph Freiherr von Knigge tollából született. E könyv először 1788-ban jelent meg Az emberekkel való társalkodásról címmel, és azóta számtalan kiadást ért meg. Az első kiadás után tíz évvel már megjelent az első magyar kiadás is (Knigge 1798). Knigge neve fogalommá vált, olyannyira, hogy a német kifejezés „ein Knigge” (egy Knigge) olyan kézikönyvet jelent, amely az udvariassági formulákkal foglalkozik. Az ilyen és ehhez hasonló művek a társalgási formulák mellett jelentős forrásai voltak a mintajellegű udvariassági jelaktusoknak is.

A mintajellegű udvariassági jelaktusokról az azonos közösséghez tartozó embereknek hallgatólagos és explicit tanulás révén van elképzelésük. Ezekhez mérik a tapasztalt vagy általuk végrehajtott jelaktusokat mint példányjelaktusokat. Azokhoz mérten bizonyulnak az egyes udvariassági jelaktusok „hangsúlyozottan udvariasnak”, „hűvösen udvariasnak” vagy akár „ironikusan udvariasnak”, vagyis a szemiotika nyelvén szólva az értelmük ahhoz mérten alakul ki az adott kontextusokban.

A metonimikus deikonizációhoz hasonló folyamat zajlik le a mintajel és a példányjel összefüggésében is. A nyelvi rövidülések – például a már említett „köszi”-re rövidült „köszönöm” – valójában szintén megváltozott példányjelek, amelyek metonimikusan rövidülnek meg a szótárban vagy köztudatban levő szóhoz mint megszilárdult jelentésű jelsorhoz képest. A mintajel vagy minta-jelalakzat – az udvariasság világában a mintajelaktus – a megszilárdult jelhordozójú és jelentésű jel vagy jelalakzat szerepét tölti be. Valódi funkcióját tekintve olykor egyenesen közjel vagy jelintézmény.

IV. A denotáció és a konnotáció elemzése az udvariassági jelaktusok vizsgálatában

A mindennapi gyakorlatban megjelenő udvariassági jelaktusok mögött, mint ezt már többoldalúan kifejtettem, ott állnak, mintegy modellként, a mintajelaktusok, amelyek mélyen be vannak ágyazódva az egyes szabályközösségek életébe és gondolkodásába. Ez teszi lehetővé azt, hogy az egyes udvariassági jelaktusoknak ne csak általános jelentése, hanem a konkrét helyzetben érezhető értelme, sajátos jelentése is legyen. A jelaktusok értelmezője számára az a feladat is adódik, hogy a fogadott udvariassági jelaktust a mintajelaktusra vonatkoztatva értelmezze. Az adott jelaktus különböző irányokba eltérhet az említett mintajelaktustól, és így az általános jelentésén túlmenően (egy köszönési példát véve: „csak egy intéssel köszönök most az ismerősnek”) sajátos többletjelentésre tehet szert.

A jelaktusok jelentésének sajátosságait is jól mutatja az, hogy a denotáció és a konnotáció folyamatai itt elsősorban a mintajelaktus és a példányjelaktus közötti viszony területén zajlanak le. A jelaktus egyik vonatkoztatási pontjának tehát a mintajelaktus és annak jelhordozója tekinthető. Ha az adott élethelyzetben lezajló udvariassági jelaktus jelentősen, érzékelhetően eltér a mintajelaktustól, akkor ez többletjelentés keletkezéséhez vezethet. Minél inkább hasonlít viszont az adott példányjelaktus a mintajelaktushoz, az adott jelaktus annál erősebben denotál, és hozza az eredeti, szabványszerű „normál” jelentését. Minél inkább eltér attól, annál több, a szokványostól eltérő jelentésaspektus tűnik fel az értelmezése során.

V. Közvetett jelaktusok és szerepük az udvariasság jelenségkörében

A mintajelaktusok és a példányjelaktusok összefüggésében érdemes vizsgálni az úgynevezett közvetett jelaktusok végrehajthatóságának lehetőségét.[1] Az udvariassági jelaktusok eltúlzott, a mintajelaktustól radikálisan elszakadó változatai közül egyesek alkalmasak akár annak kifejezésére is, hogy az, aki részesül bennük, valójában nem méltó az adott udvariassági jelaktusra. Az udvariassági jelaktusok ilyen karikírozó, ironizáló változatai ily módon valójában egészen mást fejeznek ki, mint ami a mintajelaktusok alapján az elsődleges jelentésük.

A közvetett jelaktusok éppúgy a jelentés és az értelem különválásán alapulnak, ahogy a közvetett beszédaktusok is. E szétválás feltétele a megszilárdult jelentés kialakulása, amely tartósan kötődik egy jelhordozóhoz. Ez a kötődés minden emberi kultúra legalapvetőbb feltétele, és különösen erős a közjelek és a jelintézmények esetében, amelyek egyben a jelaktusokhoz elengedhetetlenül szükséges jelek. A megszilárdult jelentés közismert, és a kommunikáció szilárd alapját képezi. Ugyanakkor a megszilárdult jelentés alapján tehető föl az a jelértelmező kérdés, hogy valamely jelnek vagy jelaktusnak – hozzá képest – egy adott helyzetben milyen értelme van. A jel értelme azt az egyedi jelentésváltozatot jelenti, amellyel ez a jel egy adott, és csakis az adott helyzetben rendelkezik. Így például a „Jó reggelt” köszönési udvariassági formula megszilárdult jelentése az, hogy észrevettük az ismerősünket, barátunkat vagy hozzátartozónkat és azt kívánjuk neki, hogy legyen kellemes reggelje. De egy másfajta helyzetben – amikor valaki először nem kapcsol és nem ért valamilyen alapvető folyamatot vagy történést, majd hirtelen rájön arra, hogy miről van szó – eme udvariassági formulának az az értelme is lehet, hogy „végre, felébredtél a tévedésedből, vagy figyelmetlenségedből, vagyis kapcsoltál”. E beszédaktus közvetettségéhez hasonlóan ironikus lehet egy kalapemelés, amely nem a tisztelettudó köszönést fejezi ki, hanem – a mozdulat eltúlzásával – éppenséggel a tisztelet megvonását és az iróniát adja tudtul a „köszöntött” személy számára. Shakespeare Makrancos Kata című színdarabja közvetett jelaktusok egész sorát tárja elénk. A címszereplőt már feleségül vett Petrucchio olyanelhárító jelaktusokat hajt végre, amelyek minden kínálást vagy kedvességet mint számukra méltatlant és nem eléggé színvonalasat utasítanak el – bár ezzel éppenséggel újdonsült asszonyának üzeni azt, hogy ő is tud kényeskedő és követelődző lenni. A szokványostól eltérő jelentésű jelaktusaival és azokhoz társuló beszédaktusaival magatartásának megváltoztatására készteti Katát. A Petrucchio által kivitelezett jelaktusok pontos értelmezésének bázisa ebben az esetben is a megszilárdult jelentés.

A közvetett jelaktus azáltal válik lehetővé, hogy a gyakorlása valamilyen megszokott, megszilárdult folyamatra vagy közérthető normára támaszkodik. Ennek során valamilyen vele együtt járó dologra mint természetes, megszokott következményre támaszkodik a jelcselekvő hallgatólagos módon. A megszokás és a folyamatok és szabályaik közismertsége okán egyet gondol azzal, akit a jelaktusa műveltető módon, vagyis felszólításszerűen érint.

Ha a közvetett jelaktusokat finomabb, nagyobb felbontásban vizsgáljuk, akkor e speciális jelaktusok megvalósíthatóságának másik bázisa az, hogy a megszilárdult jelentéssel bíró jelalakzatok mentális lenyomatai betöltik az emlékeztetés és a késztetés szerepét. Felszólító jellegű jelaktus esetén például, ha az voltaképpen jelaktusok sorát jelenti, vagy egy egész jelsort kell a jelaktusba integrálni, a jelsor elejét alkotó, ismert jelentésű jelek alkalmazása már elegendő a hatás kiváltásához, mert a fogadó fél ebből a részből felismeri a jelalakzatot mint egészet, és következtet arra, ami még hiányzik belőle. Ebben az értelemben a jelalakzat egy részének a felmutatása ismét csak metonimikus deikonizációt valósít meg. Az emberi megértésnek így metonimikus természete is van, mert az A és B jelelemek felmutatása után már lehet következtetni a mentális minta alapján a C-re is. Az ilyen esetekben a megszokott és megszilárdult jelalakzatok vezetik a befogadó/jelértelmező elméjét. Tágabb értelemben a közvetett jelaktusok is a jelkövetkeztetések esetei.

VI. Az udvariassági jelaktusok pragmatikai és szemantikai elemzésének összetartozása a jeltudományi elemzésen belül

Noha szokás az udvariasság nyelvi és jeltani aktusainak elemzését az úgynevezett „általános pragmatika” körébe sorolni, a fenti szemiotikai módszertani elemek azt mutatják, hogy a jeltani szemantikai és a jeltani pragmatikai elemzés egyrészt szorosan összetartozik és egymás nélkül valójában nem végezhető el, másrészt pedig nem mosható egybe a nyelvi pragmatikai vizsgálódással. A jelentéstani és a szintaktikai elemzéssel együtt teszik ki valamilyen jelenség jeltudományi elemzését. Sokakat félrevezet az a pongyola nyelvhasználat, amely szerint létezik egy (valójában teljesen általánosnak tekintett) pragmatika és egy (szintén teljesen általánosnak tekintett) szemantika, amelyeknek vizsgálódási területei közé ugyanúgy be vannak sorolva a szemiotikai és a nyelvi jelenségek, sőt még a logikaiak is. Ha igaz lenne a különféle pragmatikai és szemantikai vizsgálódási területek szoros összekapcsolhatósága, akkor ez valójában azt jelentené, hogy e három tudomány – a szemiotika, a nyelvtudomány(ok) és a szimbolikus logika – egymásba tolható, egyesíthető. Valójában éppen az ellenkező tendencia mutatkozik, mert e tudományok közötti módszertani különbségek folytonosan gyarapodnak, és bennük új résztudományok, aldiszciplínák alakulnak ki. Erre tekintettel tartom továbbra is elkülönítendőnek a szemiotikai pragmatikai és szemantikai elemzést a másik két tudomány – a nyelvtudomány és a logika – részben hasonló, de valójában más irányba mutató erőfeszítéseitől, vagyis a logikai és nyelvi pragmatikai és szemantikai elemzésektől.

Ezek a szétválasztások teszik lehetővé azt, hogy megállapítsuk a szemiotika helyét az udvariasság vagy a hatalom, vagy akár más hasonló témák interdiszciplináris elemzésében. A jelaktusok vagy másfajta jelek pragmatikai dimenziójának elemzése kétségtelenül közelebb viszi az elemzőt a szociológiához és más társadalomtudományokhoz. Mindazonáltal, mint az értelem és a jelentés kapcsolatának elemzése is megmutatta, a szemantikai elemzés híján az úgynevezett pragmatikai elemzés vagy hiányos lesz, vagy rejtetten kénytelen magába foglalni a szemantikai elemzés egyes részleteit.

 

[1] A közvetett beszédaktusokat alapul véve Nemesi Attila László fogalmazta meg számomra kérdésként azt, hogy vannak-e közvetett jelaktusok is. Az ösztönző problémafelvetésért ezúton mondok neki köszönetet.

 

Irodalom

Austin, John Langshaw (1990) Tetten ért szavak. Budapest: Akadémiai Kiadó.
Jakobson, Roman (1988) Semiotik. Ausgewählte Texte 1919-1982. Frankfurt am Main: Suhrkamp.
Knigge, Adoph Frank Friedrich Ludwig, Freiherr von (1798) Az emberekkel való társalkodásról.Győr: Streibig Nyomda.
Nemesi Attila László (2009) Az alakzatok kérdése a pragmatikában. Budapest: Loisir.
Szili Katalin (2007) Az udvariasság pragmatikája. Internet: a letöltés ideje: 2015. XII. 16.
www.c3.hu/~nyelvor/period/1311/131101.pdf
Szívós Mihály (2013) A jeltől a kódig. Rendszeres szemiotika. Budapest: Loisir.
Szívós Mihály (2014) A jelaktusok elmélete. Budapest: Magyar Szemiotikai Társaság – Loisir.

 

A szerkesztő megjegyzése: Az Udvariasság (szemiotika. művészet, irodalom, nyelv) című kötet (szerk.: Balázs Géza és Pölcz Ádám, MSZT, 2016.) elméleti felvezetőjét a későbbiekben a Magyar Szemiotikai Társaság nyomtatott formában is megjelenteti.

Új hozzászólás