A daru egész Eurázsiában már az ókortól megbecsült madár volt. Költőink gyakran említették verseikben, többnyire a vonuló darucsapat V alakját. Arany János azt is tudta, hogy „Egy daru, ék csúcsán, a darvak vezére” száll (Buda halála). Valaha fontosabb, kultikus szerepe is lehetett a madárnak. Kálmány Lajos (1852–1919) az 1880-as években még feljegyzett olyan gyermekmondókát, amelyben arra kérik a darvat, hogy menjen fel az égbe, hozza el a Napot, a meleget. Bukovinai magyar (csángó) gyermekek csoportos játéka volt a „darvazás”, a madár-csapat jelképes helyhez kötése. Úgy látszik, hogy egykor a darumadár közvetítő volt a földi és az égi világ közt. A sámán, táltos is darutollal ékesítette magát. Kálmány szerint nyelvrokonaink között, pl. a finneknél a daru a tűzisten madara. (Szeged népe, II. Temesköz népköltése, 1883). Nálunk a szép darutoll még a 20. sz.-ban is a parasztlegények, pásztorok süvegét ékesítette. Egykor piacokon drágán árulták a darutollat. Falusi portákon díszmadárként tartották a darvakat. A darvaknak mint a földet az éggel összekapcsoló kultikus madárnak elhalványuló emléke bukkan elénk Heltai Gáspár (1510–1574) egyik tanmeséjében a páva és a daru párbeszédében, amikor ekként torkolja le az önnön szépségével dicsekvő pávát (Száz fabula, Kolozsvár, 1563):

„Mindéltig csak itt alatt a földen, a sárban és nagy bűzben kell laknod, mert szép tollaiddal nem mehetsz fel az égbe. A disznók is gyakorta reád támadnak, és kitépnek benne. De engemet e rút szürke tollak felemelnek az égbe, és ott fenn járok az égbe, kezel az Istenséghöz, és onnég az égből nézem az Istennek csodáit a földen nagy gyönyörűséggel és vigassággal.

A darvak, mint egykor kultikus madarak, utóbb pedig a hozzájuk fűződő hiedelmek révén helyet kaphattak a nép képzeletében a csillagok között is. Sajnos azonban ennek a csillagképnek az emléke a 19. sz.-ban már-már kikopott a népi csillagismeretből.A nyelvész-etnográfus Erdődi József (1908–1980) még hallott arról, hogy a 19. sz. végén Vágújhelyen a madarak útjának tudták a Tejutat: „Ezen az úton nem csak darvak repülnek, hanem a tavaszt hozó összes madarak”. Kutatásai szerint az uráli népek – nyelvrokonaink is –, pl. a permjákok ismertek egy „égi darut”. (Erdődi J.: Uráli csillagnevek… 1970, 140–141. old.) De ez nem maga a darumadár, hanem az égi útja. Magam a Darvak csillagait a téli esték egén sejtettem, mert ekkor indokolt fohászkodni, hogy hozzák el a Napot, a meleget. De ez sokáig csak feltevés maradt.

Kevésbé volt aggályos az 1900-as évek elején a csillagos égen és a néprajz terén egyaránt járatlan Toroczkai Wigand Ede (1869–1945), aki az Ipolyi–Lugossy-névjegyzékben talált az azonosítatlan darvakra. Valami kis csillagtérképről kiböngészte, hogy létezik egy „hivatalos” Daru (Grus) csillagkép. Minden néprajzi alap nélkül azonosnak tekintette a Bayer-féle Grust a magyar Darvakkal. (Toroczkai Wigand E.: A magyar csillagos ég. A MNM Néprajzi oszt. Értesítője, 1914. 15. évf. 283, 285. old.) Fel sem merült benne a gondolat, hogy honnan ismerhették volna a magyar földművesek, pásztorok a holland hajósok alkotta csillagképet vagy Bayer atlaszát. Bizonyos, hogy ő maga soha sem látta, senki meg nem mutathatta neki a szakcsillagászok Daruját, mert akkor tudhatta volna, hogy ezek a csillagok nálunk nem láthatók! Az általa jelölt Darut tehát – mint több más kiagyalt valótlanságot – nem létezőnek tekinthetjük.

Toroczkai Wigand kontárkodására még csak a fejünket csóválhatnánk. Nagyobb baj, hogy a komoly szaklapban megjelent cikkének „megállapításait” az égboltot ismerő csillagászok is ellenőrzés nélkül átvették, és így került pl. Kulin György nagy olvasottságú könyvébe, „A távcső világá”-ba, és Bödők Zsigmond „Harmatlegelőjé”-be. Ennek alapján pedig nyelvészek és néprajzkutatók is elfogadták a durva tévedést.

Tanulság egy 400 éves iskolai feladatban

A „magyar Darvak” égi hollétére azonban mégis fény derült, mégpedig egy négy évszázados diákjegyzet alapján! Ezt az iskolai latin fordítást éppen Lugossy fejtette ki egy 1641-ben nyomtatott könyv bőrkötésű fedőlapjából. (Ma az MTA Könyvtárban, K73 jelzet alatt található.) A nagyon rongált, helyenként hiányos, nehezen olvasható kézírás Publius Vergilius Maro (i.e. 70–15) „Georgica” c. tankölteményének prózai magyar fordítását tartalmazza, amelyet felsőbb osztályos diákok készíthettek. A címet „Paraszti munkák”-nak fordíthatjuk, a négy „Eclogára” felosztott költemény voltaképpen egy „parasztnaptár”. Felsorolja, hogy az év egyes időszakaiban a földművesnek, állattartónak milyen teendői vannak, miféle munkákra kell felkészülnie.

Ennek a nagy múltú műfajnak első ismert emléke Hésziodosztól maradt ránk, kb. az i.e. VIII. sz.-ból. A szerzők – Vergilius is – a gazdaság körüli teendőket nem hónapok, napok szerint sorolják fel, hanem az égbolt mindenkori helyzete alapján írják le az egyes időszakokban elvégzendő munkákat. Ahhoz igazítják a tennivalókat, hogy milyen fényesebb csillagok, jelentősebb csillagképek bukkannak fel hajnalban vagy az esti égen, illetve melyek tűnnek el alkonyat után a nyugati látóhatáron. Ezért Vergilius művében is számos, a maiakkal jól azonosítható csillag, csillagkép neve fordul elő.

A prózai fordítást először a jeles oktatástörténész, Mészáros István ismertette 1977-ben. A füzet bal oldali lapjaira (verso) a latin szöveget másolták le, a jobb oldalon (recto) a magyar fordítás olvasható. Mészáros úgy vélte, hogy a kéziratot legalább négy személy készíthette. A fordítás szövegeiben betoldások, kiegészítések, helyesbítések találhatók, néhol az egyes szavak fölé újabb javítást írtak. A füzet tartalmát Kecskeméti Gábor dolgozta fel és látta el magyarázattal. (Megjelent önálló kötetként: Kecskeméti Gábor és Borzsák István: „Régi magyar iskolai Georgica-fordítás”, Budapest, 1993.) Megállapították, hogy a fordításhoz Szenczi Molnár Albert (1571–1634) 1604-ben kiadott híres szótárát használták. Mészáros úgy sejtette, hogy talán debreceni diákok munkája, Kecskeméti a nyelvjárás alapján erdélyi iskolára gyanakszik. Feltehető, hogy 1604 és 1641 közt készült, mindenképpen a 17. sz. első felére keltezhető.

A Hyadok nyilt csillaghalmaza a Bika csillagképben

Számunkra az a legérdekesebb, hogy a fordítók a magyar szövegben gyakran nem a latin–görög csillag- vagy csillagképnevek szótári megfelelőjét írták, hanem a magyar népi megnevezést használták fel. Néhol a klasszikus elnevezés és a magyar népi csillagnév együtt szerepel. Pl. a Nagy Medvé-t szinte mindenütt Göncöl szekeré-nek, a Pleiadok-at fias tik-nak fordították. Ez a magyarosított fordítás lehetővé teszi, hogy a mai „hivatalos” csillagképekkel azoníthassunk olyan népi eredetű magyar csillagneveket, amelyeknek helye az égen eddig ismeretlen volt. (A következőkben a teljes latin szöveg idézését, terjedelmi okból, mellőzöm. Megtartottam azonban a 17. sz.-i magyar helyesírást.)

Az I. ecloga 138. sorának magyar fordításában bukkanunk először a Darvakra: Vergilius itt a következő csillagokat sorolja fel:

„Pleiadas, Hyadas, claramque Lycaonis Arcton”^[1]

Ezt az egyik diák ekként ültette át magyar nyelvre:

„…a’ Fiastyuknak, Esözöknek az darvak hugya, es a’ vilagos medvejenek, U. m. Gönczöl szekerenek csillagat”. („A világos Medve itt a fényes csillagokból álló Nagy Medvét, vagyis nálunk a Göncöl szekerét jelenti.)

A Hyadok a Bika (Taurus) fényes α-ja, az Aldebaran körüli, puszta szemmel is jól látható szórt csillaghalmaz. A római császárkorban kialakult legenda szerint a Hyadok nimfák, akik bátyjuk halálát siratják: nevük értelemszerűen Esőhozók-at jelent.. Az őszi esős évszak kezdetén tűnnek fel az esti égen. (L. pl. Bartha L.: A csillagképek története, 2010, 293-294. old.). Diákunk azonban a görög–latin mitológiai elnevezés után odaírta a magyar népi nevet is: Darvak hugya.

Azonosításunkat alátámasztja a 217–218. sor:

„candidus auratis aperit cum cornibus annum // Taurus et averso cedens Canis occidit astro,”

    Az egyik diák magyar fordítása:

„…a’ fenyes Bika, darvak hugya czillagh megh nittya az esztendőt aranyas szarvajval, es elenben az eb nevű czillagh neki engedven el megyen”.  (Az „eb nevű csillag” a Sirius-nak. értelemszerű fordítása, nem magyar népi elnevezés!)

Itt a „fényes Bika” az α Tauri (Aldebaran), amely után a fordító megint beírta a magyar népi Darvak hugya nevet.

A „magyar Darvak” csillagképe tehát a Bika (Taurus) fejét jelző α Tauri (Aldebaran), amelytől valóban V alakot mutatva halványabb csillagok sora nyúlik nyugat felé: a γ, a  δ, a Flamsteed 68 sz., az ε és a θ-1, és -2 Tauri csillagok. A csoport felidézheti a V alakban szálló darucsapat képét, élén a fényes Aldebarannal, a Darvak vezérével. A „magyar Darvak” képzetének kialakításához hozzájárulhatott, hogy a költöző madarak akkor érkeznek, amikor az égi Darvak az esti szürkületben nyugaton eltűnnek, és az őszi időszakban, a Hyadok esti felbukkanásakor vonulnak délre.

A Hyadok és a Bika csillagai a magyar népi „csillagképek” formájában

Az Egykezű és az Óriás

A Vergilius-fordítás a Darvakon kívül más, eddig azonosítatlan magyar csillagnevet is tartalmaz. Az I. ecloga 204–205. sorában latinul ezt olvassuk:

„Praeterea tam sunt Arcturi sidera nobis // Haedorumque dies servandi et lucidus Anguis”

Az egyik fordító így ültette át magyar nyelvre:

„Annak felette nekünkis ugi kel rá vigyaznúnk az egykezű czillagra, es az szilkes czillag idejeire, es az Orias szemoldokere…”

Ezekben a sorokban három népi csillagnévre bukkanunk, amelyeknek a görög–latin megfelelője Vergilius költeményéből olvasható ki:

– Az Arcturus (α Bootis) az Ökörpásztor legfényesebb csillaga az Egykezű csillag, talán a környezetében levő közepes fényű csillagokkal együtt. Ezt támasztja alá a 229. sor fordításához fűzött kiegészítő beírás: A fényes Bootes (föléje írva:) Egj kezü czillag.

– A Hoedi, vagyis Kecskegidák (Gödölyék) a Kocsihajtó (vagy Szekeres) ζ-ja és η-ja, közel a csillagkép legfényesebb csillagához, a Capellához (α Aurigae), amelynek latin neve anyakecskét jelent. (A Gödölyék és a Kecske nem magyar népi név, már Aratosznál is előfordul az i.e. III. sz.-ban.) Feltehetően a Capellá-t és a mellette levő két „Gödölyét” nevezte el a magyar népi képzelet Szilkés csillag-nak. Ez nem azonos a Szilkehordó-val, a Sirius egyik magyar nevével.

– Az Óriás szemöldöke a szöveg alapján nem azonosítható pontosan, de az Anguis, azaz Kígyó ezen a helyen a Sárkány (Draco) csillagképre vonatkozik. Vélhetőleg ennek egyik részét látta a magyar nép Óriás szemöldöké-nek.

Az Óriás holléte felől némileg útba igazít a 245–246 sor fordításának más kézzel írt kiegészítése. A latin szövegben a Nagy és Kis Göncöl közt S alakban húzódó Sárkány (Vergiliusnál „Kígyó”) csillagait így ültették át magyarra:

„…az Oriás szemöldöke itt ki tekeredik kebeles hajlasaval: … Az Gönczöl szekere az öcczivel…”

A Kígyó „kebeles hajlása” a Draco csillagkép S alakjára utal, mivel a latin sinus görbültet, kanyarodót jelent. (Még a 19. sz. elején a szakkifejezések magyarítói a szinuszgörbét „kebel”-nek, a coszinuszt „pót-kebel”-nek nevezték!) Kétségtelen, hogy az Óriás valahol a Draco csillagai közt kereshető.

Szinte családias hangulatú a két Medve együttesének magyar megnevezése: „Göncöl szekere az öccsivel”. Ez a megnevezés alighanem a fordító diák leleménye.

Néhány sorral előbb még egy csillagnévre találunk a fordításban: a stella Coronae – mai nevén Északi Korona (Corona Borealis) magyar fordításban (222. sor):

„a’ ragyogo Koronanak Gnosia czillaga, Orias verme”

Ennek alapján a magyar Óriás verme az Északi Koronával azonos. (A Gnosia-csillag a Korona egyik görög–latin névváltozata, szó szerint a „krétai nő csillagá”-t jelenti. A görög monda szerint Minosz krétai király leányának, Ariadnénak a  koronája volt.). Talán a félkört alkotó csillagok sora keltheti a „verem” (gödör) képzetét.

A Göncöl szekere, Óriás szemöldöke és verme a magyar népi „csillagképek” formájában

Az 1600-as évek diákfeladata alapján végeredményben a következő magyar népi csillagneveket azonosíthatjuk:

Darvak = a Hyadok a Bikában.

Darvak vezére = az Aldebaran, α Tauri a Hyadok „élén”.

Egykezű csillag = az Arcturus, α Bootis és környezete az Ökörpásztorban.

Óriás szemöldöke = a Sárkány egy része (talán az egész csillagkép).

Óriás verme = az Északi korona

Szilkés csillag = a Szekeresben (Kocsihajtóban) a Capella, α Aurigae és környéke (.ζ, η és talán az ε Aurigae).

Néhány névjegyzékben a magyar Óriás csillagképet (Toroczkai Wigand alaptalan találgatása nyomán) az Orionnal azonosították. Ez azonban, mint a fentiekből kitűnt, tévedés. Nem magyar, hanem ókori, görög–latin eredetű a Hyadok Esőzők, továbbá a ζ és η Aurigae Gödölyék elnevezése, amelyet a magyar nép ilyen néven nem ismert. Ugyanígy  görög–római név – és nem magyar népi eredetű – a Bootes/Arcturus Pásztor megnevezése, mivel a csillagkép értelemszerűen Ökörpásztor-nak fordítható. Valószínűleg a fordítást készítő diákok egyikének ötlete volt, hogy a Pleiades (Fiastyúk) görög eredetű, Maia nevű csillagát fias dísze-ként fordította. Más néprajzi adatgyűjtés ezt az elnevezést nem találta.

Nagyon figyelemre méltó, hogy a fordítást készítő diákok szinte minden csillag(kép)nevet igyekeztek a magyar népi névhasználatával is jelölni! Gyakran a klasszikus név magyar megfelelője mellett odaírták a népi csillagnevet. Ezek a tanulók a magyar irodalmi nyelv kialakulásának korában éltek. Közel Balassi Bálint és Rimay János korához, kortársai voltak Pázmány Péternek, Szenczi Molnár Albertnek – akinek szótárát is használták –, a magyar Biblia-fordításoknak és a hazai nyelvű prédikációgyűjteményeknek. Nem hamisították meg a római költő sorait azzal, hogy csak a magyar nép névhasználatát alkalmazták. A fordításban ott találjuk a többnyire latin csillagnevek „hivatalos” magyar megfelelőjét. De mintegy szótárszerűen azt is beírták, hogy nálunk hogyan nevezi a nép ugyanezeket a konstellációkat. Ily módon tájékoztatták a latin nyelvet nem ismerő és a tudományban sem járatos (elképzelt) olvasót, hogy melyik csillagképről van szó. Törekvésük négy évszázad távolságából is megbecsülést érdemel.

A másik tanulság, hogy Lugossy József átböngészte a nehezen kibetűzhető kéziratot, mielőtt 1854-ben az Akadémiának ajándékozta. A diákfordítás magyar csillagnevei megtalálhatók az Ipolyi Arnoldnak átadott névsorban. Ő maga azonban nem azonosította ezeket a megnevezéseket, vagy legalábbis nem közölte azokat. Erre csak másfél évszázados lappangás után került sor.

Összefoglalás

A Vergilius Georgicájának 17. sz.-i iskolai fordításában előforduló magyar csillag-név betoldások egyértelműen bizonyítják, hogy a magyar népi csillagismeret a Bika konstellációban levő Hyadok csillagcsoportját nevezte Darvaknak. A V alakban elhelyezkedő csillagok sorának élén a Bika legfényesebb csillaga, az Aldebaran a Darvak vezére. A daru elhelyezése a csillagok közt az ősi magyar hitvilágra utal, amely ezt a madarat kultikusnak tekintette, mintegy összekötőnek a földi és égi világ között. A vergiliusi tanköltemény diákfordítása további, eddig a hivatalos csillagképekkel nem azonosított csillagmegnevezéseket is világossá tesz (Egykezű csillag, Óriás szemöldöke, Óriás verme, Szilkés csillag). A kimondottan magyar népi csillagnevek betoldása arra mutat, hogy a 17. sz. első felében számos népi csillagkép szélesebb körben még jól ismert és a tudományos nevekkel azonosítható volt. Figyelemre méltó a fordítást végző diákok törekvése, hogy a görög–latin elnevezések magyar fordítása mellett a magyar népi neveket is gondosan feltüntették, mintegy útmutatást adva a latinul nem értő vagy a tudományos csillagismeretben járatlan magyar olvasók számumára a felsorolt konstellációk azonosításához.

 

^[1] Lycaonis Arcton = a Nagy Medve (Ursa Maior) egyik névváltozata. Árkádia mondabeli királyának, Lükaonnak a lánya Kallisztó, akit Artemisz medvévé változtatott, Zeusz azonban őt, majd fiát az égre helyezte, mint a Nagy és a Kis Medvét.